Élt egyszer három kismalac egy kerek erdő közepén, egy téglaházban. Békésen éldegéltek, a mindennapi munkát igazságosan elosztották egymás között. A legidősebb reggelente elment, hogy élelmet szerezzen a közeli gyümölcsfákról, a középső gondozta és művelte a házhoz tartozó kicsike kertet, a legkisebb pedig rendet tartott a szobákban, takarított és mosogatott.
Egyik nap, mikor már alkonyi színeket öltött az égbolt, kopogtattak a ház ajtaján. A három kismalac meglepődött, nem vártak senkit.
– Ki az? – szólt ki a középső.
– A postás vagyok. Levelet hoztam a három kismalac számára, amit alá kell írni.
Mindhárman összeráncolták a homlokukat, hiszen a postás nem szokott ilyen későn érkezni. Végül a legidősebb ajtót nyitott, ám ekkor mindannyian ijedten ugrottak hátra. A nagy ordas farkas állt előttük, arcán gonosz vigyor.
– Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű becsapni benneteket malackák! – nevetett fel sötét hangján. – Most pedig vacsorázni fogunk. Ki akar az első lenni?
A három kismalac szorosan összebújt, a legkisebb szeméből potyogni kezdtek a könnyek, a középső szája is remegett.
– Az anyukátok jobban is vigyázhatna rátok – mondta a farkas, miközben lassan elindult feléjük. – Nem okos dolog tőle, hogy csak így magatokra hagy titeket.
– Az anyukánk már nem tud ránk vigyázni – szipogta a középső kismalac.
A farkas megtorpant, arcáról leolvadt a sötét mosoly.
– Hogyhogy?
– Egy éve már, hogy egyik reggel elment, és soha nem tért vissza – mondta szomorúan a legidősebb kismalac. – Sokáig vártunk rá, mindig figyeltük az udvart, hátha megpillantjuk, de sosem jött. Biztosak vagyunk benne, hogy már nem is fog. Valószínűleg vadászok kapták el.
A farkas csendben figyelte a három reszkető kismalacot, majd nagyot sóhajtva lehajtotta a fejét.
– Az utolsó, amit mondott nekünk aznap reggel – mondta a középső kismalac, és ekkor már az ő szeméből is könnyek hullottak –, hogy vigyázzunk egymásra, és történjék bármi, maradjunk együtt. Mindig ezt mondta nekünk, mielőtt elment valahová, mert félt attól, hogy többet nem tér vissza. Szóval, ha végezni akarsz velünk, hát tessék! Együtt éltünk, együtt is megyünk a halálba!
A farkas idegesen felmordult.
– A francba! – hörögte, majd bosszús szemét a malacokra szegezve hátralépett, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
A három kismalac értetlenül meredt egymásra.


A farkas mérgesen haladt a sötét erdőben a vacka felé. Azt remélte, hogy a séta majd megnyugtatja, de nem így történt.
– Hogy rohadna meg az egész! – kiáltotta, és dühösen belerúgott egy vastag fa törzsébe.
Újra megtalálták az emlékek. Az emlékek, amiket évek óta magába fojtott.
Pedig jól emlékezett az anyukájára. Jámbor, kedves arcára, csillogó fekete bundájára, amihez annyira szeretett hozzábújni. Mindig együtt mentek mindenhová, anyja a nap minden percét megragadta, hogy megtanítsa mindarra, ami ahhoz szükséges, hogy egy nap majd a saját lábán is meg tudjon állni az erdőben. Éjszakánként mesélt vagy énekelt neki, de gyakran előfordult, hogy órákon keresztül beszélgettek. Mindig rengeteg kérdése volt, de anyja sosem szólt rá, nem elégelte meg, hanem mosolyogva válaszolt.
Aztán azon a szörnyű napon mindennek vége szakadt.
– Fuss! – kiáltott felé sebesült édesanyja, miután az egyik golyó keresztülhasított a lábán. – Fuss, és ne nézz vissza!
Ő maga pedig csak állt ott, a hideg hajnali ködben, és nézte, ahogy édesanyja összeszedi minden erejét, és a vadászok felé iramodik.
Sötét időszak kezdődött ezután. Az erdő már nem az a barátságos, meghitt otthon volt, mint azelőtt. Hideg, ellenséges vidékké vált, ahol minden nap ugyanaz cél: a túlélés.
A farkas leült egy bokor mögött, nagyokat sóhajtva próbált megnyugodni, ám bármennyire is igyekezett elkerülni, elöntötték a szemét a könnyek.

Néhány nappal később hangos dörrenés rázta meg hajnalban az erdőt. A három kismalac rémülten ült fel az ágyában. Újabb dörrenés, majd a távolból valaki azt kiáltotta:
– Te menj arról! Figyelj oda, mert elszaladnak! Menj arról, és hajtsd ki őket!
A három kismalac azonnal felpattant, hiszen tudták, mivel állnak szemben. Kapkodva, a félelemtől remegve szaladtak a hátsó ajtóhoz, mikor egy golyó keresztülhasított a konyhájuk ablakán, üvegszilánkokkal terítve be a padlót.
– Ott vannak! – hallották kintről. – Siessetek, nehogy elfussanak!
A legkisebb kismalac zokogni kezdett, a középső felemelte, és hagyta, hogy a nyakába csimpaszkodjon.
– Sietnünk kell! – mondta a legidősebb, miközben kinyitotta az ajtót. – Gyertek!
Amint kiléptek a házból, az ordas farkassal találták szembe magukat. Hallották, hogy a vadászok egyre közelebb érnek a házhoz, és tudták, ha megkerülik, rájuk találnak, de képtelenek voltak mozdulni. A farkas rezzenéstelen arccal lehajolt hozzájuk, gyengéden maga felé húzta őket, és így szólt.
– Malackák, amit most tenni fogok, azt csak úgy tudjátok nekem meghálálni, ha továbbra is együtt maradtok, ahogy anyukátok is akarta. De ne csak békés időben legyetek egymás mellett, hanem mindig! Soha ne hagyjátok, hogy bántsanak titeket! Ne együtt menjetek a halálba, hanem küzdjetek együtt a halál ellen!
A vadászok egyre közelebb értek, a három kismalac még mindig földbe gyökerezett lábbal állt
– Most menjetek! – mondta a farkas, és a sűrű erdő felé terelte a malacokat. – Fussatok! Gyorsan!
A malacok végre futásnak eredtek, ám mielőtt eltűntek volna az erdőben, még egyszer visszanéztek. A farkas a ház falának dőlve lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, majd megfeszítette a lábát, és előugrott a ház mögül, és a vadászok felé iramodott.