Legyél Te is 2021 év novellistája! – A Marysolbooks könyvkiadó új novella pályázata

Van egy történeted? Ott lapul a fiókban? Vagy csupán simán kirázol az ujjadból egy izgalmas novellát!?
Ha van egy jó történeted és szeretnéd könyv formájában viszontlátni, ne habozz!
Gyerünk, ne csupán lássanak, olvassanak is! Küldd be pályaművedet a Marysol könyvkiadónak!

A legjobb munkák megjelennek a 2021 évi karácsonyi kiadványunkban!
Szerepelj Te is a 2021 év legjobb magyar amatőr novellistái között!

Mrs. Vivien Winter maga sem értette, hogyan került oda. 

Csak állt a torony tetején, fenn, a magasban.

Sűrű hálót szőtt köré az éj sötétje. A szél belekapott hosszú hajába. Mrs. Vivien Winter harmincas asszony volt, az a fajta nő, akinek akkor is zajlott az élete, ha épp nem volt jelen; folyton beszéltek róla. Csodálatos, boldog és felemelő volt minden pillanat, ami megélt. 

Azután történt valami megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan. Felébredt egy szombat reggelen, majd a fürdőszobába ment.

            Én magam is furcsállom a cimet , de sajnos jobb, kifejezőbb,  nem jutott eszembe,  viszont ez nagyon közel áll az igazsághoz. Az eseményen amit most közreadok,  szerény személyem nem vehetett részt érthető okok miatt. Nem tartoztam  azon elit társaságnak mondott csapatba , amelyik ezt kiötölte , létrehozta és haszonélvezője volt. De értesüléseim elsőkézből valók ezért teljes mértékben hitelesnek mondható.

            Történetünk a nyolcvanas évek közepén esett meg, amikor mindent megünnepeltünk, amit meglehetett , sőt azt is amit nem lett volna muszáj, vagyis nem eseményt ünnepeltünk , hanem magáért az ünneplésért ünnepeltünk.

A férfi egy magas tölgyfának támaszkodva, alig egy méterre a lassan hullámzó folyótól figyeli, hogyan festi a felkelő Nap fénye az égboltot először vörössé, majd aranyló narancssárgává. A ragyogó égitest sugarai fáradtan és bizonytalanul érik a sűrű erdőt, hiszen ezek még csupán a pirkadat első leheletei.

A férfi áll, és meredten bámulja a Nap felső csücskét, mely egyre kihívóbban ragyog az égen. Jobb keze, mint egy darab rongy, lóg a teste mellett, ujjai között egy szál cigaretta füstölög bágyadtan.

Már megint! Minden egyes rohadt nap ugyanaz! A helikopterek fülrepesztő zajától kis híján betörik az ablaküveg. Ráadásul nem csak egy van belőlük! Nem ám, ugyan már, miért is lenne elég csupán egyetlen dübörgő, propelleres keselyű ahhoz, hogy azt a röpködő, jelmezes idiótát lencsevégre kapják?

Az utcán sem jobb a helyzet. Ezrek gyűlnek össze, hogy láthassák, ahogy az a vadbarom épületről épületre ugrál. Mintha nem láthatnák minden egyes nap!

Hatalmas elefánt áll a tó mellett, és békésen iszik a kristálykék színű vízből.
Messze tőle, a szavanna végeláthatatlan füves pusztájának jókora szegletén túl a vadász megáll, lekanyarítja a válláról a puskáját, és féltérdre ereszkedik. Szemét egy pillanatra sem veszi le az elefántról, noha ekkora távolságból az állat csak egy szürke foltnak látszik. A puskatus keményen a vadász vállának feszül, aki ezt követően belenéz a fegyverre erősített távcsőbe.

A kisfiú leguggol, és nekikezd a munkának. Először egy nagyobb halmot készít a homokból, majd lassan a megfelelő alakra formálja. Mozdulatai türelmesek, nem kapkod, többször abba is hagyja az építést, hogy felnézzen. Tekintete ide-oda ugrál a homokvár, és egy távoli pont között. Elgondolkozik egy pillanatra, majd újra dolgozni kezd.
Körülbelül tíz perc alatt kész is a henger alakú forma, melynek a közepéről egy kicsit ledörzsöli a homokot, hogy vékonyabb legyen, az aljához pedig még több homokot gyűjt, hogy vastagítsa.

Megnyomom az ötödik emelet gombját, majd becsukódik a liftajtó, és elindulok felfelé.
Szeretem a lifteket.
Szeretem a halk zörejt, amit menet közben adnak, szeretem a neonlámpák fáradt fényét, a csendes, békés légkört. Kevés olyan hely akad a mai világban, ami ennyire meg tudna nyugtatni. Tudom, hogy nem sok idő, míg megteszem ezt a néhány emeletet, igazából alig egy perc, de ez pont elég arra, hogy a minimális aggodalom, ami minden munka előtt bennem van szertefosszon.

Kietlen, szürke tájon vezet az utam. Lépteim nyomán hamu verődik fel a sötét földről. Követem az előttem lévő ösvényt, melynek két oldalát fák szegélyezik. Korhadt kérgükben férgek vájta járatok százai. Kopár lombkoronájuk fakó ágai kísértetiesen merednek a koromszínű ég felé.

Hangos morgást hallok. A hang irányába fordulva egy több sebből vérző, habzó szájú, véreres szemű farkaskutyával kerülök szembe. Vicsorogva bámul rám, lassan közelít felém.

(Édesapám és Nagyapám emlékére)

Azon a reggelen, mielőtt édesapja elment volna, odahajolt hozzá, és arcán kedves mosollyal így szólt:
– Nem kell félned, kicsim. A papa nagyon fog vigyázni magára.
A kislány szipogva hozzábújt, szorosan átölelte a nyakát.
– Szeretelek, apu – mondta elcsukló hangon.
– Én is szeretlek, drágám.
– Mikor jössz haza?
– Még nem tudom, szívem. De tudod, mit?
Megfordult, és arra a hatalmas tölgyfára mutatott, aminek egyik vastag ágára a kislány hintája volt kötve.

Hiába jeleztem már a címben, hogy jobban jársz, ha ezt az írást messzire elkerülöd, Te mégis olvasod. Most biztos arra gondolsz, hogy csak megjátszom magam, és majd a történet végén megleplek egy váratlan fordulattal, de ha így van, akkor előre szólok: nem csak magát az írást fogod teljesen értelmetlennek tartani, de jó eséllyel még csalódni is fogsz a végén. Én figyelmeztettelek, nekem tiszta a lelkiismeretem.
Most felteheted magadnak a kérdést, hogy ha semmi célom azzal, hogy leírom mindezt, miért teszem mégis?

Élt egyszer három kismalac egy kerek erdő közepén, egy téglaházban. Békésen éldegéltek, a mindennapi munkát igazságosan elosztották egymás között. A legidősebb reggelente elment, hogy élelmet szerezzen a közeli gyümölcsfákról, a középső gondozta és művelte a házhoz tartozó kicsike kertet, a legkisebb pedig rendet tartott a szobákban, takarított és mosogatott.
Egyik nap, mikor már alkonyi színeket öltött az égbolt, kopogtattak a ház ajtaján. A három kismalac meglepődött, nem vártak senkit.

– Úristen! Mi történt veled?
– Nincs semmi bajom.
– Megsérültél?
– Nem súlyos.
A férfi felkapcsolta a villanyt a konyhában, majd odament a mosogatókagylóhoz, és megnyitotta a csapot.
– Valami baj történt? – kérdezte a nő, miközben odalépett mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét.
– Semmi, amit nem tudtam volna megoldani – felelte a férfi, a véres kezét a víz alá tartva.
– Hadd nézzem!
– Nincs semmi bajom!
– Mutasd már!
Az asszony óvatosan felhúzta a férje ingujját, így láthatóvá vált a férfi karján éktelenkedő, legalább tíz centiméter hosszú seb, amiből még mindig szivárgott a vér.

A novella igaz történet alapján íródott.

Csatlakoztam egy szervezethez, melynek tagjai Karácsonykor egy kisebb faházból zsíros kenyeret, teát és forralt bort osztanak adományok fejében. A befolyó pénzt az alultáplált gyerekek megsegítésére szánják. Bárkinek, aki odajött hozzánk, és megkérdezte, mégis mekkora összeget jelent nálunk az adomány, azt feleltük, amennyit a kedves vevő gondol, nincs megszabott ár.
Az ötlet nagyon népszerűvé vált, sokan jöttek hozzánk.

– Tudják, hogy ott vagy! El kell tűnnöd!
Jeges zsibbadás bénítja meg az ujjaimat. Alig érzem a kezemben tartott telefont.
– Nem tudom, hogyan, de kiderítették, kik vagyunk! Értem is eljöttek, alig tudtam lerázni őket! Feléd is útban vannak már, szóval pakold össze a cuccot, és indulj!
Ösztönösen az ajtóra nézek. Tudom, hogy rohannom kéne. Felkapni az asztalon heverő táskát, aztán magam mögött hagyni ezt a szobát, a lakást és az egész várost, amilyen gyorsan csak lehet.

A férfi a rét közepén áll, kezét mélyen a fekete farmernadrágja zsebébe süllyesztve. Élénk tekintete az eget kémleli. Egy sas száll nem messze tőle. A férfi követi a szemével egészen addig, míg a madár ki nem kerül a látóköréből, majd lehajtja a fejét, és halkan felsóhajt. Gesztenyebarna hajának néhány tincse lágyan ringatózik a kellemes, tavaszi szélben.

A férfi dühösen felém fordul, és megcsóválja a fejét.

– Nem akarsz végre kezdeni velem valamit?

Legalább száz méterrel magam mögött hagytam már a tisztást, mikor megálltam, és hasra vetettem magam. Ösztönösen kúszni akartam előre, de szerencsére sikerült mozdulatlanul maradnom Ott feküdtem a sötét erődben, az esőtől nedves földön, és nem hallottam mást, mint a tücskök szelíd ciripelését, és a saját, őrülten kalapáló szívemet.
Eltelt néhány perc, mire erőt vettem magamon, megfordultam, hogy a tisztás irányába nézhessek, és felemelkedtem.

A szobában nem volt más, csupán egy asztal, rajta egy gyertya, melynek halvány, fakó fénye próbálta enyhíteni a keserű homályt. A Halál az asztalnál ült, kezét az ölében pihentetve. Fekete ing és sötét nadrág borította sovány testét. Szomorú arcát mély ráncok barázdálták, piszkosszőke hajának néhány tincse a szemébe hullt.
Az Angyal az asztal túlvégén ült, fehér szoknyában, és világos blúzban. Fekete haja a vállára omlott, kerekded arca halványan szeplős, mélykék szemében élénk csillogás.

A lift halk búgással megérkezett, magas, fekete öltönyt viselő, sápadt arcú démon szállt ki belőle.
– Mr. Pattersonhoz jöttem – mondta a titkárnő asztala elé lépve.
– Ki keresi?
A démon szája sötét félmosolyra húzódott, miközben színpadiasan levette a napszemüvegét.
– Csak mondja neki azt, hogy a szerződése miatt keresik – felelte halk, szinte dallamos hangon. – Tudni fogja, miről van szó.
Elmosolyodott kivillantva hófehér fogsorát. Előre látta maga előtt Patterson rémült arcát, ahogy a könnyeivel küszködve könyörög neki, hogy adjon még egy kis haladékot.

A málló vakolatú szoba közepén állva próbálok úrrá lenni a kezem remegésén. A levegőben lőpor égető szaga keveredik a penész bűzével. Mivel közelről lőttem, a ruhámat vérfoltok borítják. Erősen rámarkolok a kilencmilliméteres Beretta markolatára. Ez az egyetlen támaszom.

A nap sugarai elgyengülnek, mire átküzdik magukat a koszos ablaküvegen. Sápadt fénnyel töltik meg a szobát. Hátranézve látom, hogy az egyik társam óvatosan felemeli a keservesen síró csecsemőt a földről, és kiviszi a lakásból.

Történet egy gólya, egyetemista lányról, aki szembemegy a társadalommal és képtelen bárhova is beilleszkedni.

(Egy dimbes-dombos hatalmas parkban, a napsütötte délután, Daniel egy pulcsiban és egy farmernadrágban ül le az egyik padra miközben a közelben lányok és fiúk csoportjai piknikeznek, nevetgélnek, beszélgetnek. Daniel belekócol vállig érő, vasalt, szőke hajába. Táskájából előkapja jegyzetfüzetét, amelyet egy keménytáblás felírótáblához rögzít.

A lemenő Nap sugarai vörösre festették a hánykolódó Balti-tenger morajló hullámait. Már esteledett, és az idő kezdett egyre viharosabbra fordulni.

A tengeren egy kis halászhajó, egy Spilt nevezetű egyárbocos svéd szlúp rostokolt már órák óta bevont vitorlákkal. A hajón mindössze két ember tartózkodott, két ifjú testvér, Gerton és Mats, akiknek egyetlen örökségük ez a régi vitorlás volt. A húsz év körüli fiúk megboldogult édesapjuk mesterségét folytatták, de mostanában nem sok sikerrel jártak a halászatban, pedig csakis ebből éltek.

                   Vonattal érkeztem haza az éjszakai órákban. Az állomáson a vagonok lassan csepegtették utasaikat a peronra. Az ott várakozók összekeverednek a leszállokkal. A kijárat felé veszem utamat.Taxisok hada ajánlja magát a hazaszállitásra. Nem . Én gyalog megyek, szeretek gyalog menni, az ismerős utcákon--igy az éjszakai órákban-- talán azért , mert ismerősen is ismeretlenek, vagy forditva. Mindenképp másak.

                   Az utca  gyenge világitásába besegit a hold.

VIII. fejezet

Vége a békének

Miközben a kék sárkánytojást nézte, Thurion eltöprengett, hogy biztosan nincs-e semmi baja. Már három nap eltelt, mióta elhozták a barlangból, de még mindig nem kelt ki.

Laurion, aki ott volt vele a szobában, megérezte barátja aggodalmát.

– Nincsen ok kétségbe vonni a tojás egészségét – mondta. – Apám megmondta, hogy akár egy hét is eltelhet két sárkánytestvér kikelése között. Még szerencse, hogy erről is van információnk, mert az is ritka, hogy egy sárkányanya két tojást hoz világra, nemhogy négyet, mint Chalinor.

I. fejezet

Az Erdő Fénye

A következő nap reggelén szintén fejedelmi ételek kerültek az asztalra.

– Remélem – szólt Wodur az étkezésnél –, ez az ellátás elég kárpótlás azért, hogy várnotok kell a váltságdíjra. Sajnos egyelőre még nem tudom, mikor és hogyan szerzem meg az aranyat.

– Mi várunk, Wodur király – felelte Falin, és letette tányérjára az éppen lerágott csontot. – Egy szekérnyi aranynál azonban kevesebbet nem kérhetünk, mert avval szeretett öcsénk szellemét gyaláznánk meg.

VI. fejezet

Zhaldir

Kora reggel már úton voltak a sárkánybarlang felé. Négyen voltak, mivel Eldar és két gyermeke is ragaszkodott hozzá, hogy Thurionnal tarthassanak a tojás elhozásánál.

Thurion haladt elöl, hogy elvezesse a kis csapatot a barlanghoz. Gyors tempót diktált, mert hamar oda akart érni, hogy minél hamarabb láthassa a kis zöld sárkányt, de lóháton nem mehettek a sűrű erdőben, ösvény nem is vezetett arra.

Az ifjú gondolataiba mélyedve ballagott, közben hallotta, hogy mögötte Laurion és apja élénk vitát folytatnak valamiről.

V. fejezet

A váltságdíj

Wodur gondolataiba mélyedve nézte az előttük elterülő Escentus erdejét. A háta mögött felsorakozott katonák idegesen mozgolódtak. Az járt a fejükben, ami a királyéban is: az Archos-hegyi csatánál nem kellett volna futni hagyniuk a megmaradt orkokat, mert akkor most nem kellene itt lenniük. A legfeljebb ötven fős ork csapat az elvesztett ütközet után az  ország nyugati részébe menekült, és bevették magukat a törpék-lakta Escentus erdőbe, ahol fosztogatni és gyilkolni kezdtek.

IV. fejezet

A sárkánytojás sorsa

A gyors tempónak, melyet egy egyszerű ember aligha bírt volna, és a hajnali ébredésnek köszönhetően Thurion már kora délelőtt az elf város, Farnin közelében járt.

„Mindjárt otthon vagyok – gondolta, amikor megpillantotta a magányosan álló, ősöreg fát, amit minden elf ismert az Aurum-erdőben.

Thurion egy pillanatra megállt, hogy megcsodálhassa a csavarodott törzsű. Terebélyes tölgyet. Igaz, már rengetegszer látta, de sosem ment el még úgy mellette, hogy ne bámulta volna meg.

III. fejezet

Csata az Archos-hegynél

Wodur király idegesen dobolt ujjaival a belső vár mellvédjén, miközben azt figyelte, hogy a serege egyre inkább alul marad a küzdelemben. A külső várba már betört az orkok fölényben lévő hada, és bár Dhor herceg, Wodur király legidősebb öccse emberei élén hősiesen igyekezett visszatartani az ellenséget, az egyenlőtlen erőviszonyok miatt egyre hátrébb szorultak.

Calornas országa már évtizedek óta harcban állt az egyre gyorsabban terjeszkedő Invidus birodalommal.

II. fejezet

Egy új élet hajnala

A tábortüzet Thurion a barlang bejáratánál gyújtotta meg, egyrészt, hogy ne fázzon, másrészt, hogy elriassza a vadállatokat. Miután lefeküdt a barlang kibélelt aljára, még sokáig nem nyomta el az álom a nap feldúló eseményei miatt. Jó ideig figyelte a lángokon keresztül Chalinor tetemét, s közben a tojásokat magához szorította, hogy melegen tartsa őket.

***

Thurion arra ébredt, hogy valami mocorog az ölében.

I. fejezet

Sárkánytüskék viadala

Thurion megfeszítette az íjhúrt, és gondosan célzott. Összehúzta a szemét, nagy lélegzetet vett, aztán elengedte a vesszőt. A nyíl süvítve szelte a levegőt, míg bele nem állt a tisztás közepén felállított póznába.

– Szép lövés volt, barátom!

– Thurion hátrasimította vállig érő, sötétbarna haját, és mosolyogva felelt a szőke elfnek:

– Nos, Laurion, te sem tagadhatod, hogy képességeim olyanok, mint az elfeké.

Amikor még kiskamasz voltam, annyiszor elképzeltem a nagybetűs szerelmet, a mindent elsöprő érzést, a rózsaszín ködöt, és a nagy csomó romantikus maszlagot, ami mindezzel jár. Aztán ahogy teltek az évek, fel kellett, hogy ébredjek, és rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem is ilyen egyszerű. Vagy csak én futok bele mindig olyanokba, akik megnehezítik a dolgot…

- Tudod, furcsa volt, amit Orsi mondott – jött oda hozzám, miután barátnőm, amíg én máshol voltam, a pofájába mondta, hogy mekkora egy szemétláda.

Egy kedves kis történet alakul előttünk, mely arra vár, hogy elővéve írói fantáziád, te magad alakítsd ki a végső kinézetét....

Ide kattintva olvashatod az eddig írt részeket és tudsz te magad is hozzáfűzni. Gyere és írjuk együtt a történetet!

Gyönyörű téli este volt, még a hó is szállingózni látszott, mikor Patrícia hazafelé indult a nagy bevásárlókörútjáról. Cipője hangosan kopogott a járdán, miközben a fejében újra és újra átgondolta, hogy beszerzett e minden ajándékot.