A novella igaz történet alapján íródott.

Csatlakoztam egy szervezethez, melynek tagjai Karácsonykor egy kisebb faházból zsíros kenyeret, teát és forralt bort osztanak adományok fejében. A befolyó pénzt az alultáplált gyerekek megsegítésére szánják. Bárkinek, aki odajött hozzánk, és megkérdezte, mégis mekkora összeget jelent nálunk az adomány, azt feleltük, amennyit a kedves vevő gondol, nincs megszabott ár.
Az ötlet nagyon népszerűvé vált, sokan jöttek hozzánk. A legtöbben ötven és kétszáz forint között adakoztak, de néhány papírpénz is került a perselybe. Este, mikor éppen nem volt túl nagy forgalom a faház előtt, a pult mögül észrevettem, hogy egy idős bácsi közeledik felénk. Ráncos arcán sűrű, ápolatlan szakáll, vastag kabátja koszos, több helyen szakadt, kopott sétabottal közlekedett. Mikor odaért a pulthoz, és észrevette a zsíros kenyereket, nyelt egy nagyot, és megnyalta a száját. Borzasztóan éhes volt, alighanem több napja nem ehetett már.
– Ez mennyibe kerül? – kérdezte. Hangja gyenge volt, szinte suttogott.
Ahogy végignéztem rajta, összeszorult a szívem.
– Semmibe. Vigyen nyugodtan – feleltem.
A bácsi meghökkenve fogadta a választ, majd megrázta a fejét, és továbbra is halkan, de határozottan azt mondta:
– Nem, nem. Tessék megmondani, mennyibe kerül.
Ekkor a kollégám is odalépett mellém.
– Nem kerül semmibe – mondta ő is. – Vegyen nyugodtan, amennyit csak jólesik.
– De tudni szeretném, mennyibe kerül.
– Teát, vagy forralt bort tetszik kérni? – kérdeztem.
Ő egy hosszú pillanatig szótlanul állt, szeme ide-oda ugrált köztem, és a szíros kenyér között.
– Én… – mondta aztán. – Én inkább forralt bort.
A kollégám kitöltöttte neki az italt, én pedig egy papírtányéron átnyújtottam neki egy szelet zsíros kenyeret.
– Jó étvágyat! – mondtam neki mosolyogva.
A bácsi ekkor vette észre a pult túlsó végén lévő perselyt.
– Gyűjtenek valakiknek? – kérdezte.
– Igen, az alultáplált gyerekeken próbálunk segíteni.
Bólintott, lerakta a pultra a poharat és a kenyeret, majd lassú léptekkel a perselyhez csoszogott. Végigtapogatta a zsebeit, majd az egyikből kivett egy száz forintos érmét, és bedobta a perselybe. Utána visszajött, elvette a kenyeret és a forralt bort, majd halkan annyit mondott nekünk:
– Köszönöm szépen! Isten áldja önöket!
Csak száz forintot kaptunk tőle, mégis úgy éreztem, egy vagyonnal lettünk gazdagabbak.