VI. fejezet

Zhaldir

Kora reggel már úton voltak a sárkánybarlang felé. Négyen voltak, mivel Eldar és két gyermeke is ragaszkodott hozzá, hogy Thurionnal tarthassanak a tojás elhozásánál.

Thurion haladt elöl, hogy elvezesse a kis csapatot a barlanghoz. Gyors tempót diktált, mert hamar oda akart érni, hogy minél hamarabb láthassa a kis zöld sárkányt, de lóháton nem mehettek a sűrű erdőben, ösvény nem is vezetett arra.

Az ifjú gondolataiba mélyedve ballagott, közben hallotta, hogy mögötte Laurion és apja élénk vitát folytatnak valamiről. Észre sem vette, amikor Faerin mellé lépett.

– Thurion! – szólt szelíden a lány.

Az ifjú felkapta a fejét.

– Bocsánat, csak… elgondolkodtam.

Faerin sóhajtott.

– Apám és Laurion a háborúról beszélnek. Meg is értem, fontos dolgokról van szó, de… én nem tudok hozzászólni.

– Eldar és az elfek többi vezetője jelentős döntés előtt áll most – felelte Thurion. – Mi békében élünk az erdő mélyén, de néped kezd ráébredni, hogy ez nem maradhat örökre így. Calornasban évtizedek óta dúl a háború, és ha az emberek és a törpék szövetsége végül elbukik a harcokban, az elfek békéjének is vége lesz.

– Tehát meg kell fontolnunk, hogy nem csatlakozunk-e be mi is a harcokba – szólt halkan Faerin.

– Így van – bólintott Thurion. – Annak ellenére, hogy az elfek remek harcosok, idegenkednek a vérontástól, és ez így is van jól. De bármilyen nagy ellentmondás is ez, a béke elérése érdekében sajnos néha fegyvert kell ragadnunk.

Sokáig beszélgettek még. Közben elérték a tisztást, ahol Thurion Laurionnal a nyilazást gyakorolta, és ahonnan már nem volt messze a barlang. Az ifjút szorongató érzés kerítette hatalmába, miközben a sziklavájat felé közeledtek. Rettegett attól, hogy talán a kis zöld sárkányt nem találja ott.

Félelme szerencsére alaptalannak bizonyult. Amikor végre odaértek, a fiatal teremtmény kidugta a fejét a barlangból, és amikor megpillantotta az ifjút, szárnyával csapkodva szaladt felé.

Thurion lehajolt, és a kissárkány felugrott az ölébe.

Eldar, Laurion és Faerin csodálattal bámulták a teremtményt. Thurion letette őt a földre, mire az félénken behúzódott a lába mögé. Végül kis bátorságot gyűjtött, közelebb ment az ismeretlen látogatókhoz, és elkezdte szaglászni a lábukat.

– Gyertek, megmutatom a tojást! – szólt Thurion, és bevezette Eldart és Lauriont a barlangba. Faerin kint maradt, és mosolyogva játszadozott a lelkes kissárkánnyal.

A tojás ott pihent a barlang sarkában. Külsején nem látszott semmi változás, de amikor Eldar közelebb ment, és óvatosan megérintette, aggódva nézett Thurionra.

– Már egész hűvös. Azonnal meleg helyre kell vinni!

Az ifjú bólintott. Laurion levette a köpenyét, és abba burkolta bele a kék sárkánytojást, majd a karjába vette.

– Ti induljatok el – szólt Thurion –, majd én is utánatok megyek, csak egy kicsit még itt maradok a sárkánykölyökkel.

– Rendben – felelte Eldar –, de most időben gyere haza.

– Hiszen még csak délelőtt van! – mondta vigyorogva Thurion. Eldar is elmosolyodott, majd intett Laurionnak, hogy induljanak.

Thurion odament Faerinhez, aki leguggolva simogatta a kissárkányt.

– Hogy hívják? – kérdezte a lány az ifjúra tekintve. Thurion elgondolkodva vakarta meg az állát.

– Valójában még nem neveztem el – felelte.

Faerin felállt, és megfogta az ifjú kezét.

– Akkor tedd meg, és sárkányhoz illő, dicső nevet adj neki. – majd megkérdezte: – Te nem jössz?

– Nem, még foglalkozom itt egy keveset a sárkánykölyökkel.

– Értem. De igyekezz haza.

Thurion felnevetett.

– Igaz, hogy egyszer túl sokáig maradtam az erdőben, és emiatt ott kellett éjszakáznom, de nem kell engem így félteni. Életben maradtam.

Közelebb vonta magához a lányt és gyengéden megölelte.

– Máskülönben ennek így kellett lennie. Ha nem lettem volna akkor és ott az erdőben, nem találtam volna rá a tojásokra.

Faerin bólintott, és kibontakozott az ifjú karjaiból.

– Én viszont indulok, mert aztán még utol sem érem apámékat. De ne felejtsd el a nevet!

Thurion, miután Faerin eltűnt a szeme elől, odament a barlanghoz, és leült a bejárata szélére. A kissárkány utána ment. Az ifjú elkezdte vakargatni a teremtmény nyakát, és tűnődve nézte a sötétzöld pikkelyeket.

– El kellene nevezzelek valahogy – szólt elmélázva.

A sárkánykölyök azonban hirtelen hátralépett, és tekintetét belemélyesztette Thurionéba.

– Mi az? – kérdezte meglepődötten az ifjú.

A kissárkány teliszívta a tüdejét levegővel, majd lassan kinyitotta a száját.

– Zhaldir…

Thurion döbbenetében hátrahőkölt.

– Te… megszólaltál!

– Zhaldir… – ismételte meg a sárkány furcsa, öblös hangján.

Az ifjú akkor megértette, hogy mit akar a teremtmény.

– Zhaldir? Ez a neved?

A kissárkány lendületesen bólintott.

„Saját magát nevezte el!” – gondolta Thurion hüledezve.

A teremtmény bemászott mellette a barlangba, és elkezdett valamit kotorászni a sarokban. Az ifjú kíváncsian ment utána.

Zhaldir megtalálta, amit keresett. Mellső mancsai között egy majdnem öt hüvelyk hosszú, íves sárkánytüskét tartott.

– Hiszen ez biztosan édesanyádé volt! – szólt csodálkozva Thurion, és elvette a csontos képződményt. – A barlang előtt találtad?

A kissárkány megint bólogatott.

Thurion kitekintett a sziklavájat nyílásán, és tekintetével egy kicsit elidőzött a földön elterülő jó adag hamukupacon. Aztán ránézett a sárkánytüskére, és eltette az övtáskájába.

„Legalább ez megmaradt szegény Chalinorból.”

Zhaldir ránézett az ifjúra, aztán még egyszer visszament a barlang sarkához.

– Mit találtál még? – kérdezte mosolyogva Thurion.

Amikor a kissárkány visszafordult, egy nyílvessző volt a fogai között. Az ifjú eltátotta a száját.

– Hiszen te megtaláltad a nyilamat az erdőben!

Megdörgölte Zhaldir oldalát, mire az büszkén felszegte a fejét, majd letette a vesszőt Thurion lába elé.

– Látom, te aztán alapos kutatást végeztél a környéken távollétemben – mondta az ifjú. – Na, de én is adok neked valamit!

Tarisznyájából előhúzott egy jókora darab füstölt húst, amit magának hozott az útra. Késével levágott belőle egy kisebb szeletet, hogy a sárkánykölyök könnyebben meg tudja rágni, és Zhaldir felé nyújtotta. Az megszaglászta, de aztán összehúzta a szemét. Thurionra pillantott, majd hirtelen az ifjú másik kezéhez ugrott, és kikapta belőle a nagyobb darab húst.

– Ej, de mohó vagy! – nevetett Thurion. – De legalább rászolgáltál a jutalomra.

Megsimogatta a hevesen faló kissárkány hátát, aztán felnézett.

„Zhaldir? Nem is olyan rossz név…”