I. fejezet

Az Erdő Fénye

A következő nap reggelén szintén fejedelmi ételek kerültek az asztalra.

– Remélem – szólt Wodur az étkezésnél –, ez az ellátás elég kárpótlás azért, hogy várnotok kell a váltságdíjra. Sajnos egyelőre még nem tudom, mikor és hogyan szerzem meg az aranyat.

– Mi várunk, Wodur király – felelte Falin, és letette tányérjára az éppen lerágott csontot. – Egy szekérnyi aranynál azonban kevesebbet nem kérhetünk, mert avval szeretett öcsénk szellemét gyaláznánk meg. Ezt a váltságdíjat viszont akkor adod oda nekem vagy Felnurnak, amikor akarod.

Wodur összehúzta a szemöldökét.

– És az öcsétekkel, Abdurral mi lesz?

– A két idősebb fivér erre csak nevetett.

– Abdur a legügyetlenebb, legjelentéktelenebb törpe! Mit kezdene ő az arannyal?

Wodurnak, aki király létére is világ életében az egyenlőséget pártolta, nem tetszett a dolog, de ebbe nem volt beleszólása. Abdur összeszorított foggal, gyűlölettel a szemében nézte kacagó bátyjait, de nem mondott semmit.

„Ha úgy sem részesülök a kincsből – gondolta aztán –, minek itt maradnom?”

A lakomázás után szó nélkül felállt az asztaltól, meghajolt Wodur előtt, majd miután még egy dühös pillantást vetett Falinra és Felnurra, szó nélkül kiviharzott a helyiségből.

Amikor kilépett a vár kapuján, először az istállóba indult volna, de aztán megtapogatta fájó hátsó felét, és meggondolta magát. Mint az összes többi törpe, ő sem szerette a lovaglást, idefelé is csak avégből jöttek póniháton, hogy tartani tudják a királyi csapat tempóját. Így végül gyalogszerrel indult útnak.

Amikor leért a hegyről, jó darabon gyalogolt egyhangúan. A városból hamarosan kiért, és a nyugat felé vezető poros úton ment tovább.

Nemsokára felbukkant előtte az Aurum-erdő. Abdur nem ismerte a rengeteget, de nem tudta, miért kellene tartania az elfektől. Mivel az út gyalog igen fárasztónak és hosszúnak ígérkezett, úgy döntött, hogy átvág az erdőn.

Ezt azonban csakhamar megbánta, mert igen sötét volt, és már-már attól kezdett tartani, hogy eltévedt. Mivel úgy látta, hogy észak felé valamivel fényesebb az erdő, arra vette az irányt.

Ahogy gyalogolt, azt vette észre, hogy egyre világosabb van, noha a fák lombjai itt is ugyanúgy eltakarták a Napot. Abdur azt sejtette, hogy nem is természetes napfény, ami szétárad az erdőben, és kíváncsisága arra ösztönözte, hogy megkeresse a csodálatos fényforrást, ha már úgyis erre vetődött. Rendíthetetlenül haladt előre, nem törődve azzal, hogy így jóval meghosszabbítja az útját.

Kicsit megrémült, amikor megpillantotta az elf várost, de nem állt meg, mert a fény erősségéből azt sejtette, hogy nemsokára eléri a célját.

Közvetlenül a város mellett megtalálta azt a helyet, ahol a legvilágosabb volt az erdő. Feltekintett, és észrevette, hogy a fény egy öreg tölgyfa felső ágai közül árad.

Abdur megbabonázottan állt ott, és tátott szájjal nézte a ragyogást.

„Ha már idáig eljöttem – gondolta magában –, miért ne nézhetném meg közelebbről a fény forrását?”

Odament a fához, és amikor már közvetlenül a tövénél állt, meglátta, hogy az ágak közül egy kis aranyrög ontja magából a fényt.

A törpén erőt vett a kapzsiság, rögtön megkívánta a csodálatos kincset. Habár fajtája nem igen értett a famászáshoz, Abdur elszántságában gondolkodás nélkül elkezdett felkúszni a törzs mentén. Már kinyújtotta a kezét a sugárzó arany után, egy hang megállította:

– Várj!

Egy szigorú arcú, de gyönyörű elf nő szólt rá a fa mellől. Abdur csodálkozva nézett rá, hiszen idáig nem látta, és nem hallotta, amikor idejött.

– A kincs, amit el akarsz lopni, az Erdő Fénye, amit maga Sued ajándékozott nekünk – folytatta az elf. – Nem ajánlom, hogy ezt tedd, mert meg fogod bánni.

– És ki vagy te, hogy ezt mondd nekem? – kérdezte fennhéjázva a fáról a törpe.

– Az elfek Zpiunsä-nak, a Fény Őrének neveznek. Az elsők között voltam, akik e földre érkeztek. Az én feladatom megőrizni a világosságot, úgyhogy jöjj le a fáról, vagy pedig… – lassan hátranyúlt a hátán levő íjhoz – kénytelen leszek fegyvert fogni.

Abdur dühös pillantást vetett az elf nőre. Zpiunsä jelentőségteljesen nézett bele a törpe szemeibe, de az rögtön elkapta a fejét. Nem bírta állni az elf szenvtelen, mégis oly sokat rejtő tekintetét. Végül morogva, de elkezdett lassan lemászni.

Ám akkor az ágak közül előkúszott egy hatalmas kígyó. A törpe megrémült, és a késéért kapott, de a bestia emberi hangon megszólalt:

– Ne légy bolond! Ha megszerzed az aranyat, óriási erő és hatalom birtokosa leszel!

Zpiunsä összeszorította a fogát, majd rákiáltott a kígyóra:

– Takarodj innen, pokolfajzat! – Majd Abdurra nézett. – Ne hidd, hogy jól jársz vele! A hatalom nem hoz rád semmi jót.

– Hatalmat gyakorolhatnál mindenki felett! – sziszegte csábítóan a kígyó.

Abdur megremegett. Egész életében a fivérei elnyomása alatt élt, és most itt volt az esély ennek a megfordítására. Lassan, előremeredő tekintettel kezdett el újra feljebb kúszni a fán.

Zpiunsä látta, hogy nem tudja szavakkal megállítani a törpét, ezért nyilat helyezett hosszú íja húrjára. Mielőtt azonban lőhetett volna, a kígyó villámgyorsan letekeredett a fáról, és megtámadta őt.

Abdur így időt nyert, és gyorsan letörte az aranyrögöt, ami rögtön elveszítette a fényét. A törpe sietve lekúszott a tölgyről, és rohanni kezdett.

Zpiunsä észrevette, átugrotta a kígyót, és Abdur nyomába eredt.

Természetesen hamar utolérte a törpét, már csak kis távolság volt közöttük. A lábát szedő Abdur rémülten pillantgatott hátra, és ő is tisztában volt vele, hogy nincs esélye elmenekülni. Futtában a markában tartott aranyrögre tekintett.

Hirtelen megtorpent, majd szembefordult a felé rohanó elf nővel. Szinte a tudatán kívül, gépies mozdulattal előrenyújtotta a karját, amelyben az aranyat tartotta, és felkiáltott:

– Állj!

Kezében egy pillanatra felizzott az aranyrög fénye, és az elf hirtelen megtántorodott, és nem tudott tovább futni.

Abdur először rémülten tekintett az aranyrögre, de aztán gonosz vigyor terült el az arcán. Kárörvendő vigyorral nézett a tehetetlenül álló Zpiunsä-ra, majd megfordult, és továbbrohant.

A háta mögül távolról hallotta az elfek jajgatását, amikor azok észrevették, hogy eltűnt az Erdő Fénye.

„Már minden bizonnyal a nyomomban vannak” – gondolta Abdur, és igyekezett még gyorsabbra fogni a tempót.

Valamivel később végre kijutott az erdőből, és megkönnyebbülésére nem látott senkit maga mögött. Nem futott tovább, de törekedett minél hamarabb elérni az Escentus erdőt.

A nap már jócskán elhagyta a tetőpontját az égen, amikor Abdur megpillantotta a Nanusir-hegyet. Igen elfáradt, de amikor belépett a kapun, nem szólt senkihez, és nem ment vissza az üregükbe Malinhoz, hanem bevette magát a hegy egyik legmélyebb, titkos zugába, ahol volt egy régi kohó és kovács eszközök.

Abdur felhevítette ott az aranyrögöt, hogy meglágyuljon. És aztán éjfélig dolgozott vele, addig, amíg ki nem kovácsolt belőle egy tökéletes aranygyűrűt.

Amikor végzett, kezébe vette a karikát, és gyönyörködve bámulta, forgatta a kezében. Aztán lassan felhúzta az ujjára.

Abban a pillanatban eltöltötte a gyűrű hatalmas ereje. Abdur széttárta a karját, és ördögi kacajt hallatott.