VIII. fejezet

Vége a békének

Miközben a kék sárkánytojást nézte, Thurion eltöprengett, hogy biztosan nincs-e semmi baja. Már három nap eltelt, mióta elhozták a barlangból, de még mindig nem kelt ki.

Laurion, aki ott volt vele a szobában, megérezte barátja aggodalmát.

– Nincsen ok kétségbe vonni a tojás egészségét – mondta. – Apám megmondta, hogy akár egy hét is eltelhet két sárkánytestvér kikelése között. Még szerencse, hogy erről is van információnk, mert az is ritka, hogy egy sárkányanya két tojást hoz világra, nemhogy négyet, mint Chalinor.

– Kár, hogy ebből a négyből csak kettő van biztonságban – sóhajtott Thurion.

– Ne ezen rágódj! – felelte Laurion. – Gyanítom, hogy előbb vagy utóbb majd azt is kiderítjük, hogy mi van a Mordus által elrabolt tojásokkal. Nekünk most az a dolgunk, hogy a megmaradt két sárkánykölyökre vigyázzunk. Zhaldir már kikelt, és semmi baja, ez a tojás pedig már gyakran mozgolódik, úgyhogy emiatt sem kell aggódni. Csak azt sajnálom, hogy ilyenkor kell kikelnie.

Thurion kinézett az üvegtelen, cikornyás keretű ablakon. A város nem volt igazán sötét, de ahhoz a fényárhoz képest, amit az Erdő Fénye nyújtott, a város most csak szomorú árnyéka volt önmagának.

– Apád már elküldte a követeket a törpékhez, biztosan visszakapjuk a Fényt – szólt Thurion biztatóan, habár maga sem igazán hitte, amit mondott.

Laurion megcsóválta a fejét.

– Én úgy hiszem, hogy ez az újabb ellentét az elfek és a törpék között még több viszályt szül majd.

Thurion felállt, és megköszörülte a torkát.

– Nekem mennem kell Zhaldirhoz. Utoljára tegnap reggel látogattam meg, biztosan türelmetlen már.

– Menj csak – bólintott Laurion.

Thurion kilépett a szobából, és végigment a hosszú folyosón. Az ajtónál azonban megtorpant. Kintről sikolyok, ordítások, és csattogó fém hangja hallatszott.

Feltépte az ajtót, és hirtelen hátratántorodott. A törpék, akik a háborúban végig a jó oldalt képviselték, most fáklyákkal jöttek a városba, hogy pusztítsanak, és legyilkolják az elfeket. Thurion megdörzsölte a szemét, nem akarta elhinni, ami odakint történik.

Csak akkor eszmélt föl, amikor egy dobókés csapódott mellette a falba. Bevágta az ajtót, és botladozva hátrált vissza.

„Hogy történhet ennyi rossz egy időben?” – kérdezte magától. Nekitámaszkodott a falnak, aztán, mikor végre sikerült megtalálnia az egyensúlyát, lélekszakadva rohant nevelőapjához.

– Eldar! – kiáltotta ziháló tüdővel. – A törpék… Itt vannak a törpék, és feldúlják a várost! Mindenkit megölnek!

Eldar arca megkeményedett.

– Mit akarnak még a törpék?! – kiáltotta. – Néhány napja megfosztottak minket legnagyobb kincsünktől, most pedig Farninra fáj a foguk… De abból nem esznek!

Gyors mozdulatokkal, szó nélkül magára öltötte vértjét, és felkötötte hosszú, enyhén hajlított pengéjű kardját.

– Mi történt? – kérdezte rémülten Laurion, amikor meglátta fegyverbe öltözött apját, és Thurion kétségbeesett tekintetét.

– Szólj az embereimnek, hogy a lehető leggyorsabban öltsenek páncélt, és jöjjenek ide – utasította Eldar válasz helyett.

Laurion szólásra nyitotta volna száját, de aztán mégis megfordult, és futólépésben indult teljesíteni apja kérését.

Rövid idő elteltével Laurion egy kisebb csapat felfegyverkezett elffel tért vissza. Eldar intett nekik, és némán, egyetlen kérdés nélkül masíroztak ki a házból, hogy belevessék magukat a törpék elleni küzdelembe.

Thurion látta, hogy már több elf csapatot is mozgósítottak, de egyik sem készült fel igazán a küzdelemre, és igen kevesen voltak a törpékkel szemben.

„Amúgy is háború-dúlta országunkat most még belső harcok is tovább gyengítik” – gondolta szomorúan Thurion.

Hátranézett, és látta Laurion rémülettel vegyült dühös arcát, ahogy megpillantotta legyilkolt fajtársait. Az elf ifjú közben védelmezőn szorította magához a sárkánytojást.

Thurion hirtelen megmerevedett. Eszébe jutott Zhaldir. Gondolkodás nélkül a szobájába rohant, felhúzta sodronyingét, és övére kötötte hosszúkardját. Elkezdte felcsatolni a lábszárvértjét is, de aztán dühösen a sarokba hajította.

„Nincs most erre idő! Lehet, hogy már meg is találták Zhaldirt!”

Laurion akkor lépett be a szobába.

– Mit csinálsz?! – kiáltott. – Ez őrültség!

– Tudom – felelte Thurion. – De nem hagyhatom, hogy megtalálják Zhaldirt. Ég veled, testvér!

Mielőtt Laurion bármit is mondhatott volna, Thurion elviharzott. Amikor kiért a szabadba, csak futott és futott, nem törődve a körülötte zajló heves mészárlással.

A városból kijutott egyetlen karcolás nélkül. Már elhagyta a búsan, magányosan álló tölgyet is, ami néhány napja még csodálatosan ontotta ágai közül a fényt. Ekkor azonban eléugrott egy vicsorgó törpe, aki rövid, széles kardját lóbálva támadt rá az ifjúra.

Thurion kitért az erőteljes csapások elől, majd előrántotta fegyverét, és avval védekezett. Remek vívó volt, de most harcolt először úgy, hogy az élete volt a tét. Fürgén hárította az ütéseket, majd egy óvatlan pillanatban keresztüldöfte a kis emberkét. A törpe hörögve, lassan dőlt el, aztán összerándult, és nem mozdult többet.

Thurion elborzadva meredt a holttestre. A törpe élettelen arcáról saját véres kardjára vándorolt a tekintete. Émelyegni kezdett, és átkozta magát, hogy elvett egy életet, amihez, úgy érezte, nem lett volna joga.

Csak akkor tudta szemét elszakítani a halott törpéről, amikor egy hangos, kétségbeesett sikolyt hallott a város felől. Azonnal felismerte a hangot: Faerin volt az.

Azon nyomban visszafordult, és eszeveszett rohanásba kezdett, a veszéllyel mit sem törődve. A város szélénél azonban megállt egy pillanatra, és egy fa mögül felmérte a helyzetet.

A törpék már betörtek Eldar házába, és éppen Faerint rángatták ki onnan.

„Bizonyára azért nem ölik meg vele, mert Eldar gyermeke, és tudnak vele zsarolni – gondolta. – De akkor hol van Laurion?”

Thurionnak nem sokat kellett nézelődnie, hogy megtalálja a barátját. Az elf ifjú apja házának egyik díszes külső tartóoszlopa mögött állt, és felajzott íjjal a kezében várta a megfelelő alkalmat húga kiszabadítására.

Thurion óvatosan elindult felé, és ezúttal is sikerült épségben átjutnia a dúló harctéren. Amikor már majdnem ott volt, körbenézett, majd odaugrott fogadott fivére mellé, és háttal nekidőlt a széles oszlopnak.

– Ez meleg volt – suttogta lihegve.

– Thurion! – szólt meglepetten Laurion. – Hála Suednek, hogy még élsz. Hogyhogy nem Zhaldirhoz mentél?

 – Úgy gondoltam, hogy ő most nagyobb biztonságban van, mint Faerin. A tojást hova rejtetted.

Laurion kidagadó tarisznyájára mutatott.

Thurion bólintott.

– Rendben. Akkor keress magadnak és a tojásnak valami biztonságos helyet, amíg én kiszabadítom Faerint. Talán… a barlang jó lenne. Úgy legalább meg tudod nézni, hogy Zhaldir biztonságban van-e.

– Nem hagylak magadra! – felelte Laurion.

– Nem is hagysz – felelte az ifjú. – A kardom velem van, és nem esik bántódásom.

Laurion megcsóválta a fejét.

– Legyél óvatos – már amennyire egy csatában lehetsz.

Egy alkalmas pilanatban aztán kilépett az oszlop mögül, és lassan, elővigyázatosan indult el az erdő felé.

Thurion megvárta, míg barátja eltávolodik, aztán ő is elhagyta rejtekét. Határozott léptekkel közeledett a Faerint fogvatartó törpékhez.

Amikor az elf lány meglátta, rémülten próbálta jelezni, hogy hagyja őt, ne sodorja magát veszélybe, de Thurion már meg is lóbálta a kardját, és lesújtott az első törpére. Az még össze sem esett, az ifjú már ugrott a következőhöz.

Minddel végzett, de egyiknek sem nézett megtört szemébe, amikor levágta őket. Csak egy maradt életben, egy öreg törpe, akit Thurion hamar lefegyverzett, de mielőtt lesújthatott volna, az rimánkodva borult le előtte.

– Kérlek, ne ölj meg! Mi nem akartunk megtámadni titeket, a Töpekirály kényszerített!

– Miféle törpekirály? – kérdezte gyanakvóan Thurion, kardját az előtte térdelő emberkének szegezve.

– Abdur néhány napja magához ragadta a hatalmat a Nanusir-hegyben.

Thurion felsóhajtott.

– Állj fel! – mondta, és leeresztette a kardját. – Mi a neved?

– Malin, kegyelmes uram.

– Akkor, Malin, ha valóban igazat beszélsz, elengedlek, de hozz valahonnan segítséget. Ha legyőzzük az álnok Törpekirályt, ti is megszabadultok uralma alól. Eredj!

– Ahogy kívánod, uram – rebegte hálásan a törpe, és eliszkolt.

Akkor Thurion megfordult, és átölelte a reszkető Faerint.

– Talán megmenekülünk – mondta halkan. – Amíg befejeződik ez a borzalom, elmegyünk a barlanghoz, Laurion is ott lesz.

Faerin azonban hirtelen hátralépett, és felkiáltott:

– Vigyázz!

Thurion megpördült, és hárította az erős kardcsapást, amit rá mértek. Hat törpe állt vele szemben, és valamivel mögöttük még egy volt, aranyozott páncélban, kezében harci fejszével. Sisakja peremén egy aranykorona díszelgett.

– Te vagy Abdur, igaz?! – kiáltotta felgyűlt dühvel Thurion. Félretaszította az előtte ácsorgó törpéket, és megállt a Törpekirállyal szemben.

– Állj ki velem, te hatalomvágyó féreg, akinek nem volt elég saját népét uralma alá hajtani! Az elfek földjéből nem részesülsz! Állj ki velem te, egymagad!

Abdur gúnyos vigyorra húzta a száját.

– Arra nem lesz szükség.

Előrenyújtotta a kezét, és az ifjú látta, hogy az ujján levő gyűrű fényesen felizzik. Thurion nem értette, mi történik, de hatalmas nyomást érzett magán, ami legyűrte őt a földre.

– Az elfek most gyengék, te is tudod – szólt halk, megvető hangon a törpekirály. – Bánat emészti őket Fényük elvesztése miatt. Ez kitűnő alkalom volt egy kis hódításra.

– Menekülj, Faerin! – nyögte Thurion, alig tudta kipréselni magából a szavakat. – Mondd meg Eldarnak, hogy elfogtak!

Az elf lány könnyes szemmel nézett rá, de aztán futásnak eredt. Az egyik törpe a nyomába eredt volna, de Abdur ráparancsolt:

– Hagyd őt! Hadd meneküljön… míg van hova menekülnie!

Aztán Thurionra nézett.

– Tehát te is kötődsz Eldarhoz. Remek. – Fejével intett a törpéknek. – Kötözzétek meg!