I. fejezet

Sárkánytüskék viadala

Thurion megfeszítette az íjhúrt, és gondosan célzott. Összehúzta a szemét, nagy lélegzetet vett, aztán elengedte a vesszőt. A nyíl süvítve szelte a levegőt, míg bele nem állt a tisztás közepén felállított póznába.

– Szép lövés volt, barátom!

– Thurion hátrasimította vállig érő, sötétbarna haját, és mosolyogva felelt a szőke elfnek:

– Nos, Laurion, te sem tagadhatod, hogy képességeim olyanok, mint az elfeké.

Laurion volt Thurion legjobb barátja, csecsemőkoruk óta, tizenhét éve együtt nevelkedtek. Thurion szögletes arcvonásai ellenére igen jóképű ifjú volt, és – bár füle is hegyesebb volt az átlagosnál – nem tartották elfnek.

– Thurion – kezdte szelíden Laurion, és közelebb lépett –, te is jól tudod, hogy minden bizonnyal elf vér is folyik az ereidben, ezt képességeid is tanúsítják. De apám megmondta, hogy nem tartozol teljesen a fajunkhoz. Talán valamelyik szülőd elf lehet, de semmiképpen sem mindkettő.

Thurion sóhajtott, és szórakozottan húzogatni kezdte ujjait az íja oldalán.

– Ez csak akkor derülhet ki – mondta halkan –, ha végre megtudom, hogy kiktől származom.

Laurion észrevette barátja hangjában a bánatot, és jóindulatúan megpaskolta Thurion vállát.

– Megtudod, ebben biztos vagyok. Azt gyanítom, hogy apám tudja, kik a szüleid, csak valamiért nem árulhatja el.

Aztán Laurion, hogy kicsit jobb kedvre derítse gyermekkori játszótársát, kézbe vette íját, és azt mondta:

– Csak ki szedjük majd valahogy apámból. De most ne rágódj ezen, inkább nézd meg, hogyan lő egy igazi elf!

Thurion, aki barátja tréfás hangnemére elhessegette magától a nyomasztó gondolatait, hátrébblépett, és figyelte Lauriont. Az elf ifjú precíz gyorsasággal ajzotta fel az íját, és néhány másodperc múlva már lőtt is. Laurion nyila pontosan ott találta el a póznát, mint Thurioné, kettéhasítva a másik vesszőt.

– Ehhez mit szólsz? – kérdezte büszke mosollyal az arcán az elf.

Thurion elismerően bólintott, de azt válaszolta:

– Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy ez egy gyönyörű lövés volt, mindazonáltal nem vagyok biztos benne, hogy nem tudnám megismételni.

– Lássuk! – felelte mosolyogva Laurion.

Thurion a tegezéhez nyúlt, és elkezdett válogatni a nyilak között. Végül az egyiken megállapodott a keze. Ez az általa készített első nyílvesszők közül volt, de mégis ez volt az egyik legjobb. A tolla fölött egy piros gyűrű volt ráfestve.  Thurion így jelölte meg azokat a vesszőket, amelyekről úgy gondolta, hogy fontos helyzetekben érdemes őket használni.

Ezt a nyilat húzta ki a tegezből, majd ráhelyezte az íjhúrra, és nagyon lassan, alaposan célzott. Közben érezte, hogy feltámad egy gyenge szellőcske.

Egy másodperc századrészével azelőtt, hogy Thurion eleresztette a vesszőt, a szél egy száraz falevelet fújt az arcába, és emiatt a nyíl célt tévesztett. Vagy egy lábbal elkerülte a póznát,, és továbbrepült, be a fák közé.

Thurion legszívesebben átkozódott volna, de visszafogta magát.

– Nem a te hibád volt – mondta Laurion, de mindjárt sötétedik, úgyhogy ideje hazamennünk.

– Nem – felelte az ifjú. – Az volt az egyik legjobb nyílvesszőm, meg kell próbálnom megkeresni. Ha te most elindulsz, kényelmes tempóban hazaérsz, mielőtt besötétedik, én meg majd igyekszem.

Laurion sóhajtott.

– Rendben, de ha nem találod meg hamar, hagyd ott. Ha rád esteledik az erdőben, nem találsz haza egykönnyen, és Sued óvjon attól, hogy a vadonban töltsd az éjszakát.

Miután Thurion megígérte, hogy igyekszik, és nem kutat túl sokáig a nyílvessző után, Laurion elindult haza. Amikor kiért a tisztásról, rögtön eltűnt az erdőben.

A nyílvessző az ellenkező irányba repült el, így hát Thurion arra vette az útját. Hamarosan ő is bevette magát a fák közé. Szemét meresztgetve kutatott a nyíl után, de hamar rájött, hogy a félhomályban rendkívül éles látásával is nehéz lesz megtalálni. Csak abban bízott, hogy a természet színeitől eltérő piros jelzést a nyílon észre tudja majd venni.

Egyre mélyebbre ment az erdőben, de keresgélése nem vezetett eredményre. A fák között a Nap már vöröses árnyalatot vett fel, és az alja már a látóhatár alá süllyedt.

„Ilyen messzire nem is repülhetett be a nyílvessző” – gondolta Thurion, és tudta, hogy ma már nem folytathatja a keresést. Így is nagyon gyorsnak kell lennie, hogy hazaérjen, mielőtt teljesen besötétedik. Csalódottan fordult meg, hogy elinduljon vissza.

Azonban hirtelen megmerevedett, és egy pillanatra a szívverése is megállt. Egy hatalmas, állati üvöltés rázta meg a fákat, ami közvetlenül Thurion mögül hangzott fel.

Az ifjú – amint levegőhöz jutott – a földre vetette magát, és begurult a legközelebbi bokor tövébe. Amikor az ágak közül félve, lassan kipillantott, egy óriási, pikkelyes test tárult a szeme elé.

– Egy sárkány…! – suttogta ziháló tüdővel, és szíve egyre hevesebben kalapált.

„Ha most megmozdulok, rögtön észrevesz” – gondolta rémülten. De aztán lassan ráébredt, hogy a sárkány talán nem is tud róla, és nem miatta dühös.

„De akkor miért…?”

Arrébb nézett, és kérdésére rögtön választ kapott. A sárkánnyal szemben egy emberi alakot pillantott meg, aki tüskés páncéljában rémisztően és tiszteletet parancsolóan festett. Fején egy szarvas sisakot viselt, amin csak a szemnél és a szájnál volt nyílás. Thurion, miután a sárkányt is alaposan megvizsgálta, megállapította, hogy a férfi vértezete minden bizonnyal egy sárkány páncéljából készült. De a legrémisztőbb a kezében levő hosszú, fekete pengéjű kard volt.

A harcos előre ugrott, és iszonyú erővel suhintott a sárkány felé. Az kitért előle, és vad üvöltést hallatott. Ahogy hátsó lábaira ágaskodott, és széttárta denevérszerű, hártyás szárnyait, aranysárga pikkelyein megcsillant a lemenő Nap fénye.

Thurion elhűlve bámulta a bokor tövéből, és magában azt gondolta, hogy ilyen gyönyörű, fenséges teremtményt még soha nem látott.

A sárkány visszaereszkedett a földre, majd a nyakát előrenyújtva egy hatalmas tűzcsóvát okádott a támadójára. Az karjával eltakarta az arcát, de sárkánytüskés páncélja megvédte a lángtengertől.

A küzdelem folytatódott, de a sárkány egyre lassabban mozgott, és Thurion észrevette, hogy több kisebb sebből vérzik.

Az ifjút hirtelen érthetetlen okból erős tettvágy öntötte el, hogy segítsen a sárkányon. Nem csak azért, mert az elfek mindig is azt tanították neki, hogy a sárkányok legtöbbje jóságos, tiszteletreméltó lény, akiket védeni kell. Egyszerűen úgy érezte, hogy a sárkánypáncélos harcost csak rossz szándék vezetheti, ha el akar pusztítani egy ilyen csodálatos teremtményt. Valahogyan mindenképpen segíteni akart a sárkányon, habár egyenlőre ötlete sem volt, hogy mit csinálhat ő egy ilyen harcban, és félő volt, hogy nemsokára már semmit sem tehet.

A sárkány újabb fájdalmas üvöltése után azonban Thurion már nem bírta tovább tétlenül nézni a küzdelmet. Nem gondolta végig, hogy mit tesz, csak igyekezett legyőzni a remegését, és egy nyilat helyezett íja húrjára.

De elkésett.

Amikor a sárkány előrenyújtotta a fejét, hogy hegyes fogaival elkapja a támadóját, a harcos félreszökkent, majd a helyzetet kihasználva felugrott a nyakra, végigfutott a gerincén, majd megállt, és kardját belemélyesztette a tehetetlen sárkány oldalába.

– Ne! – kiáltott fel Thurion. A harcos meglepetten nézett rá. Az ifjú a szájára tapasztotta a kezét, de a sárkánypáncélos alak már el is indul felé.

Thurion nyugalmat erőltetett magára, hogy ne tegyen megint elhamarkodott lépéseket. Felhúzta az íját, aztán lőtt.

A harcos könnyű célpontot nyújtott, és egyértelműen is látszott, hogy a nyíl el fogja találni, mégsem lépett félre.

A vessző a mellkasán találta el, de egyszerűen lepattant róla.

Thurion dühösen dobbantott, aztán látta, hogy mostmár csak egyet tehet: elkezdett rohanni az ellenkező irányba, ahogy csak a lába bírta.

A harcos nem futott utána, de nem is hagyta elmenekülni. Odalépett az egyik közeli, magas fenyőhöz, és kardjával egy gyors mozdulattal könnyedén átszelte a törzsét. A fa dőlni kezdett, épp úgy, ahogy a sárkánypáncélos férfi kiszámította. Mire Thurion felpillantott, már nem tudott mit tenni. Megpróbált félreugrani, de a fenyő teteje elérte, és ledöntötte a lábáról. A tüdejéből kipréselődött a levegő, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

Nagy nehezen újra eszméletére tért. Megpróbált olyan mély levegőket venni, amekkorákat csak bírt. Aztán, amint helyreállt a légzése, igyekezett megállapítani, hogy mennyire szorult a fa alá. Örömmel tapasztalta, hogy a fenyő teteje, ami őt a földhöz nyomja, elég vékony ahhoz, hogy egy kicsit felfelé tudja hajlítani, és így kimászhasson alóla. Mindenesetre azt tudta, hogy addig meg sem moccanhat, amíg a sárkánypáncélos el nem megy, mert ha észreveszi, hogy még életben van, ténylegesen végez vele. Addig is a fa alól próbálta figyelni, hogy miben mesterkedik a harcos.

A sárkány teste mögött (Thurion nem tudta, él-e még) volt egy kisebb sziklabarlang, amit az ifjú idáig még észre sem vett. A páncélos férfi oda bement, majd kisvártatva újra előbukkant, kezében egy több mint másfél láb magasságú, feketés árnyalatú tojással. Aztán mintha habozott volna egy percig, majd visszafordult, újra bement a sziklavájatba. Amikor kijött, egy másik tojás is volt a kezében, egy vöröses árnyalatú.

Thurion ránézett a sárkányra, és mostmár meg tudta állapítani, hogy nem pusztult még el. Nagy, keskeny pupillájú szeme vadul forgott a gödrében, és kétségbeesést tükrözött.

A tüskés páncélú harcos dolga végeztével, hóna alatt a két tojással elindult észak felé, elhagyta a vad harc színterét.

Amikor Thurion úgy gondolta, hogy elég távol van már, elkezdte kitornászni magát a fa alól, és (bár mellkasáról kicsit lehorzsolta a bőrt) rövid küszködés után sikerül neki. De amint felállt, érezte, hogy a sárkány szeme egyenesen rámered.

– Jöjj közelebb, ifjú.

Thurion kis szorongással engedelmeskedett az öblös, parancsoló. De mégis szeld hangnak. Sosem gondolta volna, hogy némelyik sárkány képes az emberi beszédre.

Amikor a sebesült lényhez ért, letérdelt a fejéhez, hogy a szeme egyvonalban legyen a sárkányéval, és kezét tördelve várta, hogy a teremtmény mondjon valamit.

– Köszönöm, hogy a segítségemre siettél.

Thurion nyelt egyet.

– Kötelességem volt, de nem tudtalak megmenteni.

– Ennek így kellett lennie.

Az ifjú szomorúan lehajtotta a fejét.

– De valamit tegyél meg nekem, kérlek – szólalt meg újra a sárkány.

– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte Thurion.

– Kettőt ivadékaim közük álnokul elrabolt tőlem Mordus, a Sárkánygyilkos, akit minden sárkány retteg és ismer. Ő az a lény, aki összességében a legtöbb sárkánnyal végzett, különböző okokból. Ő ért legjobban a sárkánygyilkoláshoz, mesterségét tökélyre fejlesztette. Lám, én sem tudtam megvédeni magam. Engem azért támadott meg, hogy elrabolja a tojásaimat; nem tudom, mi célja velük, de valamiért csak kettőt vitt el.

A sárkány mélyen Thurion szemébe nézett.

– Ígérd meg, hogy vigyázol két megmaradt kölykömre!

Az ifjúnak elakadt a lélegzete. Sárkányivadékokat kell felnevelnie? Ennél veszélyesebb és nehezebb kérése nehezen lehetett volna a sárkányanyának. De ahogy tekintetét Thurionéba fúrta, az ifjú érezte, hogy el kell vállalnia.

– Megígérem – suttogta halkan.

A sárkány sóhajtott, mire sűrű füstfelhő hagyta el az orrlyukait.

– Köszönöm.

Aztán egy kicsit feljebb emelte a fejét a földről, és azt mondta:

– Keresd meg Braent az Itona-erdőben, ő biztosan a segítségedre lesz. Mondd meg neki, hogy Chalinor küldött…!

Mielőtt Thurion bármit is kérdezhetett volna, a sárkány teste megrándult, aztán elernyedt, és a feje leereszkedett a földre.

– Nyugodj békében, Chalinor! – szólt halkan Thurion, és rátette a kezét a sárkány pikkelyes homlokára.

Jó néhány percig térdelt így. Aztán felkelt, mert tudta, hogy haza most már úgysem indulhat, ezért fát kell gyűjtenie a tűzgyújtáshoz. De úgy döntött, hogy előtte még megnézi a tojásokat, és bement a barlangba.

A sziklavájat mindenféle száraz növénnyel volt kibélelve belülről, és középen ott pihent a két tojás. Thurion gyengéden megérintette a hozzá közelebb esőt, aminek zöldes színárnyalata volt. Óvatosan megfogta,, majd két kezével felemelte. Ahogy a lemenő Nap utolsó sugarai megvilágították a tojást, Thurion felismerte benne az összekuporodott kölyöksárkány alakját.