Az öregember lassú léptekkel botorkál a szakadék felé. Keze hátul összekötve, szakállas arcán bizonytalan félelem. A férfi néhány lépéssel mögötte halad, kezében vékony nyelű balta. Egyik szeme folyton az öreget figyeli, a másik helyén nincsen más, csupán egy összefort seb. Keze erősen szorítja a baltát, habár nem gondolja, hogy az öreg támadni akarna.

Szótlanul mennek előre, mígnem elérnek a szakadék pereméhez. Az öreg megtorpan, és a vízesést figyeli, mely a szakadék túlsó végén tör magának utat a mélységbe. Átható kék színe szinte megbabonázza. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.

– Hát, itt vagyunk – mondja, majd a válla felett hátrapillant a férfira. – Évek óta szerettem volna eljutni ide, de ezt már mondtam – keserűen felnevet. – Látni akartam, valóban olyan tiszta-e itt a víz, mint mondják. Na és ez a levegő! Érzed, milyen tiszta? Harapni lehetne!

A férfi nem válaszol. Nem is tudna, a nyelvét egy hónappal ezelőtt kivágták. Hideg éjszaka volt, váratlanul történt az egész. Hirtelen kivágódott a kennel ajtaja, kirángatták, majd leteperték a földre. Mindhárman ott voltak, bűzlöttek a sörtől, és ordenáré röhögés tört fel a torkukból. Az öreg ott állt mellettük lesütött szemmel, és hiába kérte, hogy segítsen, nem mozdult.

Az öreg elhallgat, és mozdulatlanul figyeli a vízesést. Látszik rajta, hogy teljesen belefeledkezik a látványba. A férfi maga elé emeli a baltát. Az a fickó használta, aki egyik reggel kiszedte őt a kennelből, és arra utasította a másik két társát, hogy fogják le. Ezután elővett egy rozsdás tőrt, és az ő meztelen mellkasához szorította. Felvágta a bőrét. Hosszú, mély sebeket ejtett, közben mindhárman röhögtek, a nyáluk az ő arcára fröccsent. Odahívták az öreget, a kezébe nyomták a kést, és utasították, hogy ő is vágja meg. Először vonakodott, aztán megtette. Egyszer, kétszer, háromszor, és ekkor már mosolygott is.

– Pont ilyennek álmodtam meg – suttogja az öreg, majd lassan elfodul a vízeséstől, és a férfira néz. Vastag szakálla mögött a rettegés árnyéka húzódik.

Esténként, mikor a másik három fickó lefeküdni készült, az öreg odajött a kennelhez, és enni adott neki. Mindig levest hozott, amibe ázott zöldségeket rakott. Borzalmas volt az íze. Míg megvolt a nyelve, a férfi mindig könyörgött neki. Azt mondta, éjjel, mikor mindhárom elaludt, engedje ki őt, és a többit már elintézi. Neki nem kell harcolnia, csak engedje őt szabadon. Meg is tehette volna, a kennel kulcsát nem őrizték. Az öreg mindig ugyanúgy reagált. Úgy tett, mint aki nem hall semmit, mivel túl gyáva volt ahhoz, hogy cselekedjen.

A szakadék peremén állnak, farkasszemet néznek. Az öreg vékony teste remegni kezd.

- Nincs már esély arra, hogy visszacsináljuk, ugye? – kérdezi, és gyenge hangjában ott pislákol a remény utolsó lángja. Ráncos arcán őszinte bűnbánat tükröződik.

A férfi elfordítja a tekintetét, és egy pillanatra mintha elgondolkozna. Mikor visszanéz, rezzenéstelen az arca, ujjai ismét ráfeszülnek a baltára. Az öreg ijedten felcsuklik, de nem próbál menekülni. Lassan megfordul, és letérdel, miközben a szemét ismét a vízesésen pihenteti. A férfi mögé lép, és a feje fölé emeli a baltát.

Az öregember újra a vízesést nézi, szürke szeme megtelik könnyel.

– Sajnálom, fiam! – suttogja fátyolos hangon.

A férfi olyan erősen szorítja a balta nyelét, hogy belefájdulnak az ujjai. Csak egy pillanatig habozik, aztán lesújt. A tompa reccsenést elnyeli a zubogó víz morajlása.