III. fejezet

Csata az Archos-hegynél

Wodur király idegesen dobolt ujjaival a belső vár mellvédjén, miközben azt figyelte, hogy a serege egyre inkább alul marad a küzdelemben. A külső várba már betört az orkok fölényben lévő hada, és bár Dhor herceg, Wodur király legidősebb öccse emberei élén hősiesen igyekezett visszatartani az ellenséget, az egyenlőtlen erőviszonyok miatt egyre hátrébb szorultak.

Calornas országa már évtizedek óta harcban állt az egyre gyorsabban terjeszkedő Invidus birodalommal. Anglesar, Invidus királya mindenképpen meg akarta szerezni a kedvező fekvésű Calornast, de az még mindig nem tört meg. Azonban most egyenesen Mightorba, a királyi városba küldte a seregét, amit a neki behódoló vad, vérszomjas orkokból toborzott. Ez okból állt most kemény ostrom alatt a főváros fölé tornyosuló Archos-hegy tetején a királyi vár.

– Íjászok! – kiáltotta Wodur a mellette sorakozó katonáknak. Azok rögtön felajzották íjukat, és vártak a parancsra. – Tűz!

A felröppenő nyilak felhője egész nagy irtást végzett az orkok fekete seregében, de a halott társuk helyébe rögtön újak léptek.

A király szeme sarkából látta, hogy legifjab öccse, Tyron mögéje lép.

– Wodur, a külső vár elesett – mondta.

A király beletúrt vörösesbarna szakállába, aztán megfordult.

– Tudom – felelte szomorúan. Látta öccse arcán az elkeseredést, ugyanakkor a tettvágyat is. Tyron herceg az ország legjobb harcosai közé tartozott, de Wodur a belső vár védelmére osztotta be őt. – Nincs értelme több életet pazarolni a külső vár megtartására – mondta a király, majd visszafordult, és tenyerével tölcsért formálva a szája elé minden hangerejét beleadva átkiáltott a mellvéden:

– Visszavonulás! Vissza a belső várba!

A katonák, akik ezt meghallották, gyorsan végeztek az épp velük harcoló ellenséggel, és továbbadták társaiknak a parancsot. A csapat életben maradt része hamarosan már a belső várban volt, és az elreteszelt kapukat igyekezték minél jobban megerősíteni.

Dhor herceg leugrott fehér lováról, és miközben idegesen vakargatta körszakállát, agya lázasan dolgozott, hátha eszébe jut valami, ami még megmentheti őket.

Egyetlen kétségbeesett terv jutott az eszébe, de amikor rájött, hogy ennél jobbat úgysem találhat, rohanva sietett a királyhoz, hogy közölje vele. Szőkésbarna haja zászlóként lobogott utána.

– Wodur! – kiáltotta már messziről, amikor végre megtalálta a bátyját.

– Dhor! Suednek hála, hogy életben vagy.

A herceg közelebb lépett, és megragadta a király karját.

– Van egy ötletem, hogy hogyan menthetnénk meg a várost!

Wodur meglepetten nézett rá. Dhor előadta neki a tervét, közben a király egyszer sem szakította félbe. Amikor a herceg befejezte, a király gondterhelten nézett le a kaput ostromló sereg felé.

– Nagyon kockázatos és veszélyes terv – mondta.

– Így van – felelte Dhor. – De van más választásunk?

Egy nyílvessző csapódott a király mellett a falba.

– Mivel tényleg nem tehetünk mást – mondta Wodur –, legyen így. De nagyon remélem, hogy igazad lesz, és az orkok nem látnak át a cselen.

Dhor bólintott, és visszafutott a kapuhoz.

– Az embereim üljenek lóra! – kiáltotta, és maga is nyeregbe szállt. Röviden ismertette a katonákkal is a tervet. Azok kissé kételkedtek benne, hogy sikeres lehet, de bíztak a vezérükben.

Amikor Dhor jelt adott, félig kinyitották a kaput, és még mielőtt az ellenség behatolhatott volna, a csapat kirontott a belső várból, átgázolva az orkokon. Mindüknek sikerült úgy kijutnia, hogy az ellenség nem tört be, és becsapták utánuk a kaput; így a terv első része sikerült. A katonák vágtázás közben fegyvereikkel utat nyitottak maguknak az orkok tömegében, és elindultak lefelé az Archos-hegy meredek lejtőjén.

Az orkok egy pillanatig tétováztak, aztán a lovasok után vetették magukat. Dhor hátrafordult a nyeregben, és kivételesen megkönnyebbülten tapasztalta, hogy az ellenség a nyomukban van. Ez is része volt a tervnek, és szerencsére igaznak bizonyult a herceg azon sejtése, hogy az orkok ahelyett, hogy ésszerűen tovább ostromolnák a meggyengült várat, inkább a prédát követik.

Amikor Wodur a mellvéd mögül látta, hogy Dhor csapata már vagy egy mérföldnyire eltávolodott a vártól, lóra szállította a sereg másik felét is, és ők is kilovagoltak, csak néhány embert hagyott a várban Tyron parancsnoksága alatt.

Nemsokára lelassította a tempót, mert nagyon fontos volt, hogy a Dhor csapata után loholó orkok ne vegyék észre őket, mert akkor valószínűleg nem követnék tovább az öccsét, hanem megfordulnának, ez pedig az utolsó reményük kudarcba fulladását jelentette volna.

Mindeközben Dhor szintén a megfelelő sebességre ügyelt. Igaz, hogy az orkok már jól lemaradtak, mert nem tudtak lovagolni, így ilyen távolságból nem jelentettek veszélyt rájuk, de azt is figyelemben kellett tartani, hogy túl messzire azért ne kerüljenek tőlük, ugyanis ez esetben talán felhagytak volna az üldözéssel.

„Igen, végre itt van!” – gondolta megkönnyebbülten a herceg, amikor felbukkant előttük az Agrason folyó, rajta a híddal.

Dhor szíve elkezdett hevesen verni, ahogy a terv tetőpontjához közeledtek. Gyorsítottak, hogy egy kicsit jobban lehagyják az ellenséget, és hamarosan elérték a hidat.

Az Agrason nem volt túl nagy folyó, és vize nem is özönlött túl mélyen a medrében, de a fölötte átvezető fahíd szerencsére elég szélesre lett építve.

– Ejnye, csak sikerüljön! – morogta maga elé Wodur, amikor úgy tíz perc múlva ők is észrevették a folyót. Az orkok közül most léptek az elsők a hídra. A király összeszorított foggal figyelte, hogy mi lesz.

Amikor az orkok seregének nagyjából a fele már átért a túlpartra, a híd hirtelen nagy robajjal beleszakadt a folyóba.

– Igen! – kiáltotta lelkesen Wodur, és beleöklözött a levegőbe.

A másik oldalon Dhor is megkönnyebbült.  Mielőtt még az orkok a hídhoz értek, a herceg félig elfűrészeltette a tartóállványokat, és a szerkezet szerencsére a legjobbkor adta meg magát. Rengeteg ork veszett bele az Agrasonba, és a folyó kettéválasztotta a seregüket.

Dhor csapata rögtön ezután megfordult, és megrohamozta a döbbent ellenséget. Wodur is vágtázni kezdett, és csapata élén rontott neki az Agrason innenső felén ragadt orkoknak. Megragadta a lándzsáját, és belevetette magát a harcba.

Látta, hogy emberei a terv sikerén felbuzdulva sokkal nagyobb lelkesedéssel küzdöttek. Egy másodpercre átpillantott a folyó másik oldalára, ahol ugyanez volt a helyzet, és rögtön kiszúrta Dhor herceget, aki harci pörölyét lóbálva vágott utat magának lova hátáról.

Egy órányi elszánt küzdelem után a király azt vette észre, hogy elfogyott előle az ellenfél. Valaki felkiáltott a seregből:

– Győzelem! Legyőztük Anglesar orkjait!

Több száz torokból hangzott fel a harsogó üdvrivalgás.

***

Wodur este fáradtan indult el a hálószobájába a sokáig tartó, víg lakomáról, amit a mai győzelem ünnepére csaptak.

A felesége már a szobában volt. A király ránézett, és néhány másodpercig gyönyörködött a nő el nem múló szépségén. Az elf királynő külsőre még mindig olyan fiatal volt, mint amikor Wodur feleségül vette.

Az elf asszony ura mellé lépett, és szelíden rátette kezét a vállára.

– Mit gondolsz, visszajönnek még?

Wodur bólintott.

– Egészen biztos, Eolin. Anglesar ennyitől nem ijed meg. Most is csak kis híján győztünk. És ne feledd, ezeken a veszélyes, de esztelen ork hordákon kívül még hatalmas ember hadseregei is vannak.

Eolin szomorúan ült le az ágy szélére.

– Vészterhes idők járnak ebben az országban – suttogta halkan.

– Sajnos ez igaz – felelte Wodur keserűen. – De legalább Thurion biztonságban van.