– Tudják, hogy ott vagy! El kell tűnnöd!
Jeges zsibbadás bénítja meg az ujjaimat. Alig érzem a kezemben tartott telefont.
– Nem tudom, hogyan, de kiderítették, kik vagyunk! Értem is eljöttek, alig tudtam lerázni őket! Feléd is útban vannak már, szóval pakold össze a cuccot, és indulj!
Ösztönösen az ajtóra nézek. Tudom, hogy rohannom kéne. Felkapni az asztalon heverő táskát, aztán magam mögött hagyni ezt a szobát, a lakást és az egész várost, amilyen gyorsan csak lehet. Tudom, hogy ezt kellene tennem, mégsem mozdulok.
– Húsz perc múlva ott lesznek nálad! Hallod, amit mondok?
Egyetlen gyors mozdulattal megszakítom a hívást, majd rövid habozás után kikapcsolom a mobiltelefonomat. Végre csend vesz körül. Áldott csend.
Húsz perc…
Leülök az ágyra, és a kezembe temetem az arcomat. Nem rohanhatok el ész nélkül, végig kell gondolnom, hogy hova is menjek, ha azt akarom, hogy ennyi idő elég legyen ahhoz, hogy egérutat nyerjek. Ha mindent jól csinálok, talán ki tudtuk jutni a városból, és mire észreveszik, hogy eltűntem, én már ott leszek a…
Hiába vagyok tisztában vele, hogy minden másodperc életbe vágó a számomra, az iménti félelmem fokozatosan alábbhagy, és szelíd nyugalom veszi át a helyét. Feszült testem ellazul, érzem, ahogy felengednek a görcsbe rándult izmaim. Felegyenesedem, és végignézek a szobán.
Nagyon régóta élek már itt, ebben az aprócska belvárosi lakásban, és kiváltképp ebben a hideg, szürke szobában. Az időm nagy részét vagy telefonálással töltöm, vagy a számítógépem előtt ülve terveket készítek arról, hogyan tudnánk a "kollégáimmal" a lehető leggördülékenyebb módon elszedni befolyásos üzletemberek, és maffiavezérek pénzét. Sosem veszek részt rablásban, én csak tervezek, és megadott ideig megőrzöm az ellopott pénzt, ékszereket, kötvényeket, akármit. Jó megoldás, mivel így nem mocskolom be a kezem – gondoltam sokáig, de egy ideje már nem gondolkodtam ezen. Hosszú ideje nincsen más a gondolataimban, csak számok, és adatok.
Már nem érzem úgy, hogy rohannom kéne. Hova rohannék? Miért rohannék?
Felállok, és lassú léptekkel körüljárom a szobát. Végignézek az ágyamon, és a rajta heverő fakó lepedőn, a szekrényeken, amiket roskadásig pakoltam könyvekkel – alig néhánynak emlékszem a tartalmára –, a tükrön, melyből mindig ugyanaz a borostás, színtelen arc néz vissza rám. Az asztalomon, a számítógépemen és a faliórán, melynek monoton kattogása keserű összhangot alkot az életemmel.
Visszamegyek az ágyhoz, és újra bekapcsolom a telefonomat. A névjegyzékből kikeresem a számot, és megnyomom a hívás gombját. Enyhe feszültség lesz úrrá rajtam, ahogy arra gondolok, újra hallani fogom a hangot, ami mindig is a leggyönyörűbb és a legkedvesebb volt a számomra.
– Tessék?
A szívem nagyot dobban, a szám mosolyba fordul.
– Szia, fiam!
Döbbent csend a vonal túlsó oldalán. Egy pillanatra magával sodor a félelem, hogy most rögtön le fogja tenni a telefont, de nem így tesz.
– Apa? – kérdezi meglepetten, és egyáltalán nem leplezi, hogy nem kifejezetten örül a hívásomnak. – Mit akarsz?
– Csak azon gondolkoztam, milyen régen nem beszéltünk már.
– Megmondom. Majdnem négy éve.
Nyers szavai éles pengeként hasítanak a szívembe, de nem haragszom meg érte.
– Az én hibám volt – mondom halkan, szinte suttogva.
Sokatmondó hümmögést hallok a túlsó oldalról, majd egy időre ismét csend telepszik ránk Tudom, hogy kínosan érzi magát, de képtelen vagyok megszólalni, bármennyire szeretnék.
– Figyelj, apa, én most dolgozom – mondja végül. – Szóval nem igazán érek rá.
– Szeretlek, fiam!
– Micsoda?
– Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott melletted, mikor szükséged volt rám! Ha lenne rá mód, visszacsinálnám, hidd el! Mindig is jó gyerek voltál!
Teljesen elakad a szava, és én ekkor jövök rá, hogy mennyire udvariatlan vagyok vele. Épp dolgozik, éli a saját életét, én pedig hirtelen letámadom őt ilyen kijelentésekkel. Mit képzelek?
– Apa, minden rendben? – a hangja már egyáltalán nem közönyös, sokkal inkább aggódó.
– Persze, fiam. Ne haragudj, hogy zavartalak!
– Apa…
– Vigyázz magadra, jó?
– Apa, várj!
– Szeretlek!
Megszakítom a hívást, és újra kikapcsolom a mobiltelefonomat. Fel akarok állni, hogy az asztalhoz menjek, de a lábaimra mintha ólomsúlyokat aggattak volna. A torkom fájdalmasan görcsöl. Összeszorítom a szemhéjamat, de a hirtelen meginduló könnyeim így is utat törnek maguknak. Hang nélkül sírok, alig egy percig, utána mély levegőt veszek, és sikerül megnyugodnom.

Felállok, és az asztalhoz lépek.Nem foglalkozom a bőrönddel, a benne lévő bankjegyekkel és értékpapírokkal. Kinyitom a legalsó fiókot, és kiveszem belőle a fényképet. Régen készült, nagyon régen. A fiam csupán öt éves rajta, a feleségem fiatal, gyönyörű nő, derékig érő éjfekete hajjal, mosolygós, szeplős arccal. A kép akkor készült, mikor nyaralni voltunk Kínában. Emlékszem, elhatároztuk, hogy végigmegyünk a Nagy Falon, és olyan gyermeki lelkesedéssel álltunk neki, ami mindannyiunk arcára derűs mosolyt csalt. Boldogok voltunk, mint egy igazi család. Akár örökre így maradhatott volna, de eldobtam magamtól. Megfosztottam magamat tőlük, és ezen már soha nem tudok változtatni.
Miközben hátradőlök a székben, azon gondolkozom, sajnáljam-e, hogy nem tudom a volt feleségem számát. Vajon akarna velem beszélni? Valószínűleg nem. Annak alapján, amit utoljára hallottam róla, újra férjhez ment, és nagyon boldog kapcsolatban él. Elég fájdalmat okoztam neki az együtt töltött évek alatt, semmi szükség rá, hogy most is ezt tegyem.
Újabb könnycsepp folyik végig az arcomon, majd a tekintetem az asztalon álló borosüvegre vándorol. Még délelőtt vettem elő, de valamiért nem bontottam fel. Jól esne egy korty. Jó minőségű félédes vörösbor, a kedvencem. A szekrény egyik polcán tartok egy bicskát, ami fel van szerelve dugóhúzóval is, így nem kell kimennem a konyhába. Nem keresek poharat, meghúzom az üveget, és egymás után iszok három kortyot. Kellemes íze lágyan végigsimítja a torkomat, oldva a benne lévő görcsöt. Jólesik, de nem kívánok belőle többet. Mozdulatlanul ülök, és csak nézem az ölemben pihentetett képet.
Halk, számomra mégis éles hang hasít bele a gondolataimba, és tudatosul bennem, hogy épp most törték fel a bejárati ajtó zárját. Eljöttek értem. A félelem gyenge, pislákoló lángként gyúl fel a szívemben, de rögtön ki is alszik. Tudom, hogy csak néhány másodpercem maradt, mégis mérhetetlen nyugalom önti el a lelkem.
A szoba ajtaja hirtelen kivágódik, és két férfi ront be rajta, mindkettőjük kezében hangtompítós pisztoly. Mielőtt a golyó keresztülhasítana a koponyámon, még van időm lehunyni a szemem, és erősen a mellkasomhoz szorítani a fényképet.