Amikor még kiskamasz voltam, annyiszor elképzeltem a nagybetűs szerelmet, a mindent elsöprő érzést, a rózsaszín ködöt, és a nagy csomó romantikus maszlagot, ami mindezzel jár. Aztán ahogy teltek az évek, fel kellett, hogy ébredjek, és rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem is ilyen egyszerű. Vagy csak én futok bele mindig olyanokba, akik megnehezítik a dolgot…

- Tudod, furcsa volt, amit Orsi mondott – jött oda hozzám, miután barátnőm, amíg én máshol voltam, a pofájába mondta, hogy mekkora egy szemétláda. – Beszéljük meg! – nézett rám.

- Ugyan mit kellene megbeszélnünk – fordítottam a fejem az épp velem beszélgető férfi vörös hajú barátnője felé.

- Én ezt nem akartam, kérlek, legalább hallgass meg! – emelte fel a kezét, amelyikben épp nem volt sör.

- Jó, de nem itt, és nem most… - tettem szét a kezem.

- Holnap lenne jó – gondolkodott el.

- Nem érek rá- vágtam rá szinte egyből.

- Hétfőn?

- Akkor sem – fordultam el. – Figyelj, én most kimegyek a kocsihoz, ha akarsz jössz, ha akarsz maradsz…

- Várj öt percet – kapta el a kezem.

Én lassan elindultam át a kert sötét részén. Ez volt az a kert, ahol megismertem, ahol órákat ökörködtünk, és ahova bezártak minket. Ennek folyományaként én 12 centis tűsarkúban voltam kénytelen átmászni egy két méteres kerítésen. Miért nem vettem le? Mert akkor sem hitte el, hogy meg tudom csinálni.

Nem volt forgalom, csak néhány részeg fiatal hömbölgött az éjjel nappali büfé előtt. Átsétáltam az úton, benyomtam a gombot, mire a központi zár kattant egyet, én pedig szinte feltéptem a kocsiajtót. Remegő kézzel dugtam bele a kulcsot a helyére, ahogy elfordítottam már meg is szólalt a zene. A hátsó ülésre dobtam a táskámat, a telefonomat pedig az első italtartóba helyeztem, ahogy mindig.

Nem kellett sokat várnom, pár perc múlva megjelent ő is. Beszállt az anyósülésre, már reflexből nyúlt az ülésállító gomb után, nem volt kényelmes neki a 160 centis barátnőmre méretezett hely.

- Na? –húzta fel a szemöldökét.

- Kocsikázunk… - közöltem vele, mire ő megmarkolta a majrévasat. Aki ismer, tudja, hogy hogyan szoktam vezetni. Ha pedig ideges vagyok, nem látok én se Istent, se embert. És ezt ő is tudta jól.

- Kezdheted! – kanyarodtam ki a főútra.

- Azt hiszem világossá válthatott ennyi idő alatt, hogy az a lány a barátnőm – vett egy nagy levegőt.

- Ennyire szőkének nézel? – remegett meg a kezem, és ráléptem a gázra.

- Nem, nem, nem, csak tudod az oktató is úgy kezdi, hogy ez itt a kormány, holott ez mindenki számára világos – próbált okos lenni, de látta, hogy ez nálam nem lesz ilyen egyszerű.

Megálltam a Csónakázó Tó mellett egy sötétebb kis zugban. Egy ideig csak néztem a vizet.

- Tudod, ez a helyzet most nekem sem egyszerű! – kezdte újra. – Nem te vagy az egyetlen, akivel beszélnem kellett, és amikor ott ültünk, egy asztalnál. A barátnőm, én, és még két lány, akivel volt valami, érted, az a görcs a gyomromban.

- Ó, Istenkém, én tényleg mindjárt megsajnállak… - röhögtem el magam – Azért kurva szerencsés vagy, hogy eddig senkinek nem járt el a pofája.

- Tudom – kocogtatta meg a műszerfalat – de azt sem értem most hirtelen hogy történhetett mindez. Kész tények elé állítottak. Én nem is tudtam, fogalmam sem volt róla, hogy a barátnőm ide akar jönni, nem is ezt akarta tanulni!

- Kettőt találhatsz miért ide jött… - túrtam bele a hajamba.

- Nézd én téged nagyon bírlak – fogta meg a kezem. - Nem akarok rosszban lenni veled, kérlek!

- Ó, de jó, megdöglött a kutyám, de azért tartsuk meg, mert olyan jól őrizte a házat – válaszoltam.

Megszokta már a cinizmusomat, néha –néha felháborodott régebben, de most tudta, hogy jogos.

- Maradjunk beszélő viszonyban! – nézett a szemembe.

- Inkább csak maradjunk annyiban, hogy köszönök neked az utcán – toltam el a kezét.

Fájt. Fájt, mert ez több volt, mint egy viszony. Nagyon sok mindent tudtam róla, és ő is rólam. Olyan dolgokat, amiket rajtunk kívül senki nem értene. Mert összeillettünk, tudta ő is. Csak nem tudott kezelni. Engem nehéz. Nem volt elég erős.

Mintha megérezte volna a gondolataimat, pár másodperc csönd után megszólalt.

- Pedig jól elvoltunk – nézett a tetőkárpitra – Nem csak a szexre gondolok… Sőt elsősorban nem arra, persze az is rohadt jó volt, de azért röhögtünk mi nagyokat együtt. És sosem fogom elfelejteni, hogy hányszor kihúztál a szarból. Nem tudtam volna mit csináljak, ha nem vagy.

- Igen, de ezt most már ki nem szarja le… - temettem az arcom a kezembe – Engem nem az zavar, hogy te meg ő… Csak maga a szituáció! Lehetnél akár a Kovács Pista is, az megy az agyamra, hogy megint én voltam a hülye – nekiállt remegni a kezem. – Öt évig csináltam. Öt évig játszottam a másodikat, aztán egy másikkal fél évig! Most már nem megy. Nem bírom megint nézni! Én erős vagyok, – csuklott el a hangom – de egy idő után… Már nem… Nem bírom én sem. Egyedül vagyok! Érted! Kurvára egyedül… - megfogta a vállam, és magához húzott. – Nem vagyok olyan, mint a többi nő, engem nem kell prüntyölgetni! És ezt a pasik nem bírják elviselni!

Hozzábújtam, megsimogatta a fejem, és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Büdös vagy… - mondtam, miután beleszagoltam állott alkoholbűzös pólójába.

- Tudom… - mosolyodott el. – Hosszú volt ez elmúlt öt nap.

- Nem is értem mit esznek rajtad a csajok – néztem fel rá.

- A szakállamat. Elvonja a figyelmet a nagy orromról. Meg hát magas vagyok, jó kiállású, és mély hangom van. Ezt szeretik a csajok… - elhallgatott.

Egy ideig bámultam rá, aztán közelebb hajoltam, és megcsókoltam. Aztán megint.

- Jól megvagytok a barátnőddel? – kérdeztem.

- Többnyire – túrta össze a hajamat.

- Akkor miért csaltad meg ennyiszer? – pislogtam.

- Mert imádom a nőket! Egyszerűen nem tudok nekik nemet mondani – hajtotta hátra a fejét.

- Azért irigylem a barátnődet – ültem vissza az ülésbe.

- Irigyled? – emelte fel a hangját.

- Legalább ő fontos valakinek... – húztam le az egyik ablakot.

- Te is fontos vagy nekem! Ha nem lennél az, nem lennék most itt! – mentegetőzött.

- Nem drágám – tettem a szájára a mutatóujjamat. – Te azért vagy itt, mert van egy minimális lelkiismereted. Azért pedig nem jár buksisimi…

Nyelt egy nagyot, majd csak ennyit mondott:

- Menjünk…

- Hát menj… - közöltem vele ellenkezést nem tűrő hangon.

- Na de, nem viszel vissza? – kérdezte csodálkozva.

- Nem…

- Ne szórakozz, ez nem vicces. Rohadt messze vagyunk. Ez egy gyerekes dolog. Így akarsz szivatni? – hadart.

- Ha te szívathatsz engem… - nem fejeztem be a mondatot.

- Nane… Azt akarod, hogy könyörögjek? – tette szét a kezét.

- Nem, azt akarom, hogy sétálj! – haraptam bele az alsóajkaimba.

- Kérlek… - kezdte, majd hosszas siránkozásba kezdett.

Megesett rajta a szívem, és elindultam. Csak egy egészen más irányba.

- De nem erre kell menni – döbbent meg.

- Azt mondtam visszaviszlek, azt nem, hogy milyen útvonalon… - váltottam.

- Már tudom, mit szeretek benned – suttogta.

Többet nem szóltunk egymáshoz…