A férfi a rét közepén áll, kezét mélyen a fekete farmernadrágja zsebébe süllyesztve. Élénk tekintete az eget kémleli. Egy sas száll nem messze tőle. A férfi követi a szemével egészen addig, míg a madár ki nem kerül a látóköréből, majd lehajtja a fejét, és halkan felsóhajt. Gesztenyebarna hajának néhány tincse lágyan ringatózik a kellemes, tavaszi szélben.

A férfi dühösen felém fordul, és megcsóválja a fejét.

– Nem akarsz végre kezdeni velem valamit? – kérdezi gúnyos hangon. – Vagy csak álljak itt, és nézzem az eget, meg a madarakat? Gyerünk, erőltesd már meg magad! Olyan ügyesen leírtad, hogy a farmernadrágom fekete, a hajam meg gesztenyebarna! Ezekkel aztán sokkal előrébb jutottunk!

Kelletlenül felnyögök, és fáradtan megmasszírozom a tarkómat. Az agyamban lázasan kergetik egymást a gondolatok. Bizonytalanul újra a billentyűzet fölé emelem a kezem, és gépelni kezdek.

A temető hideg és kihalt. A szél kísértetiesen suhog a nyirkos sírkövek között. Az éjszaka sötét lepelként borul a szürke tájra. A férfi ijedten behúzza a nyakát, ujjai ráfeszülnek a kezében tartott ásó nyelére.

– Jaj, ne már! – csattan fel a férfi, és lóbálni kezdi felém az ásót. – Mit akarsz ezzel a vacakkal? Ugye nem valami hülye zombis történetbe akarsz engem beleerőltetni? Kérlek, mondd, hogy nem! Akkor már inkább jöjjenek megint a sasok! És különben is, hogy a fenébe lehetne egy temető hideg? Gondolkozz már!

Felháborodva ellököm magam számítógépemtől, és a kezembe temetem az arcomat. Egyre bizonytalanabb vagyok, kétségbeesetten kutatok új ötletek után. Nem telik bele azonban egy perc sem, és nyugalom száll rám. Újra gépelni kezdek:

A Hold ezüstös fénye kísértetiesen csillog az acélszínű víz felszínén. A férfi lassan sétál a kikötőben, és megdöbbenve tapasztalja, hogy egyetlen embert sem lát maga körül, pedig ez általában egy forgalmas hely még éjszaka is. Ahogy halad előre, a léptei egyre bizonytalanabbá válnak, mikor megérzi, hogy valaki figyeli őt. Hirtelen megtorpan, és lassan megfordul. A lelke mélyén tudja, mit fog látni, és retteg tőle. Magas, csuklyás alak áll néhány méterre tőle, de egyre közeledik. Lépteinek semmi hangja, mintha siklana a föld felett. A férfi el akar szaladni, de a rémület megbénítja a lábát. Biztos benne, hogy egy vámpírral került szembe.

– Nem mondod komolyan, hogy ennyi a maximum, amivel elő tudsz állni! – fakad ki a férfi, miközben felháborodva felém fordul. – Erőltesd már meg magad! Vámpíros történet? Komolyan? Akkor már inkább írj egy sztorit arról, hogy beleteszel egy ágyúba, és belelősz a Dunába! Még azt is többre tartanák az emberek, mint ezt!

Dühösen kitörlöm az eddigi sorokat, és szinte azonnal újra gépelni kezdek. Az indulatom hamar tovaszáll, és ezúttal valóban komoly lelkesedés önt el.

A férfi leül a számítógépe elé, gondolkozik néhány percig, majd óvatosan, mintha egy ritka, értékes műkincshez nyúlna, gépelni kezd.

A kislány hosszú szőke haja valósággal szalad a széllel, ahogy ide-oda leng a hintán. Szája széles mosolyra húzódik, torkából vidám, önfeledt kacaj szakad fel. Lendületesen löki magát előre és hátra, pirospozsgás arca felragyog a Nap sugarának aranyló fényében. Lelkesen integet a szüleinek, akik mosolyogva figyelik őt a játszótér széléről. Kezükben hatalmas adag vattacukrot tartanak, mutatva a kislánynak, hogy azzal várják őt, amint végzett.

– Bocsi, de nekem ez túlságosan idilli – mondja a kislány a férfinak, és hirtelen befejezi a hintázást. – A vattacukros részig még tetszett, de az már egyszerűen túl sok volt nekem. Nem lehetne egy kicsit életszerűbb képet írnod erről? Erőltesd meg magad!

A férfi elfordul a monitortól, és bosszúsan néz rám.

– Hallottad, mit mondott! Erőltesd már meg magad!

A kezembe temetem az arcomat, miközben sötéten felnevetek, és arra gondolok, hogy ez a hobbi mégsem olyan könnyű, mint amilyennek először hittem.