Hatalmas elefánt áll a tó mellett, és békésen iszik a kristálykék színű vízből.
Messze tőle, a szavanna végeláthatatlan füves pusztájának jókora szegletén túl a vadász megáll, lekanyarítja a válláról a puskáját, és féltérdre ereszkedik. Szemét egy pillanatra sem veszi le az elefántról, noha ekkora távolságból az állat csak egy szürke foltnak látszik. A puskatus keményen a vadász vállának feszül, aki ezt követően belenéz a fegyverre erősített távcsőbe.
Egyenes a rálátása az elefántra.
Az állat időközben bemegy a tóba, és vidáman fújja magára a hűs vizet az ormányából. A vadász leengedi a fegyvert, majd hosszasan néz maga elé. Mintha töprengene valamin, tekintete folyamatosan ide-oda ingázik a puskája és az állat között. Mikor aztán újra belenéz a távcsőbe, látja, hogy az elefánt hirtelen hátraveti a fejét, és magasan az ég felé emelei az ormányát. A boldogsága határtalannak tűnik.
A vadász mély levegőt vesz, majd újra nekifeszíti a puskát a vállának. Az állat szemére céloz.
A Nap, mely eddig szikrázóan szórta a szavannára aranyló sugarait hirtelen sötét felhők takarásába kerül. Az elefánt megtorpan, értetlenül nézi az eget. A zord felhők egyre csak gyülekeznek, A Nap sugarai elhaló szürke színt öltenek magukra.
Hideg van.
Az elefánt ijedten kihátrál a vízből. Az égbolton uralkodó sötétségből hó kezd hullani.
A vadász követi az elefánt minden mozdulatát, a célkeresztet folyamatosan az állat szemén tartja. Az ujja lassan körbeöleli a ravaszt. Ekkor az elefánt megáll, és egyenesen a vadász felé fordul, tekintetük a távcső tömör üvegén át találkozik.
Egy aprócska nyomás a ravaszon, és a fegyver eldördül. Az elefánt megtántorodik, próbál elszaladni, de az első lépések után összerogynak a lábai. Hatalmas teste meg-megvonaglik, aztán vége, nem mozdul többé.
Eláll a hóesés, és sötét, szétmáló pelyhek kezdenek hullani a mozdulatlan tájra.
Hamu.
Szürke hamu szitál lassan a sötét ég koromfelhőiből.