Mindenki szereti a gyerekeket. Hogy is ne szerethetnénk őket? Aprók, bájosak és feltétlen szeretetet kapunk tőlük. Sokan viszont azért tartják rettentően aranyosnak őket, mert „imádnivalóan tudatlanok”. Úgy értem, gyakorlatilag még semmit sem tudnak a világról, kiváltképp a rossz dolgokat illetően. De valóban így lenne? Vegyük mondjuk a négy és nyolc év közötti gyermekeket. Egy történettel most megpróbálom megcáfolni azt, hogy a mai kisfiúk, kislányok tökéletes és gondtalan tudatlanságban élnek. Mert valóban nem értek ezzel egyet. Én azt hiszem, ők egy olyan tudás, olyan bölcsesség birtokában vannak, amelyet mi nem érthetünk, és amely a felnőtté válás során sajnos fokozatosan kiveszik belőlük. És később már aligha emlékeznek rá. Vajon tehetünk ellene?

Egy kellemesen meleg tavaszi délután a kisfiammal, Danival épp az állatkertbe készültünk. Izgatott volt, szinte egész úton ugrándozott és szaladgált, mint a mérgezett egér. Eközben persze be nem állt a szája. Ha hatszor nem hangzott el az „Ugye, majd megnézzük az oroszlánokat?”, akkor egyszer sem. Akkor járt másodjára az állatkertben, az első alkalommal még csak négyéves volt, így aligha vannak róla részletes emlékei. Most, két évvel később, úgy gondoltam, örülne egy ismétlésnek, és azután talán újabb két évre letudhatjuk az állati programot.

Észveszejtő száztíz centiméteres magasságával szinte berobbant az állatkert kapuján, és meg sem állt egészen addig, míg utána nem rohantam, hogy megakadályozzam az oroszlánnal való közvetlen találkozását. Mert őt természetesen csak a veszélyes vadállatok érdekelték, a csalódott kecskék, szamarak és antilopok pedig aznap zoo csemege nélkül maradtak. Azt elfelejtettem neki megemlíteni, hogy az állatok királya valószínűleg nem szimpatizál majd a zoo csemegével. Sebaj.

Először tehát megrohamoztuk az oroszlánok kifutóját. Mármint kívülről. Dani azonnal felállt a korlátra, előrehajolt, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a lusta nagymacskákat. Én diszkréten támaszkodtam mellette, és azon mosolyogtam, ahogyan ő mosolygott. Imádta az oroszlánokat és a hozzájuk hasonló vadállatokat, órákig képes volt bámulni őket a tévében. Aztán váratlanul megszólalt:

-                - Anya. Ez a cica más, mint a tévében. Nem olyan – mondta komolyan, és egy, a kerítéshez közelebb fekvő nőstény egyedre mutogatott.

-                - Hogyhogy nem olyan? Ezek is igazi oroszlánok.

-                - Jó, de akkor sem olyan. Máshogy néz. Mintha szomorú lenne – összeráncolta a homlokát, és tanácstalanul nézett rám.

Gyorsan ki kellett találnom valami megnyugtató választ, mert én továbbra sem láttam azt a különbséget, amit ő.

-                - Csak melege van – feleltem, és megsimogattam a haját. Daniét, nem az oroszlánét.

Valószínűleg nem voltam túl meggyőző, mert csak halkan hümmögött, és néhány pillanattal később már indult a következő állomáshoz: farkasok. A róluk szóló természetfilmekből mindössze huszonöt különbözőt kellett végigülnöm a fiammal.

A kifutójuk meglehetősen nagy területet ölelt fel, a nyolctagú falkából három farkas kíváncsian szaglászott a kerítés mentén, olykor érdeklődve szemeztek a látogatókkal.

Fiam egy szempillantás alatt ott termett a biztonsági korlátnál, és perceken keresztül követte figyelemmel az állatok minden egyes rezdülését. Rámutatott az egyik szép, ezüstös jószágra.

-               - Ő is máshogy néz – szólalt meg halkan. – Van valami a szemével?

Oké, itt valami tényleg nem stimmel, gondoltam. Közelebb merészkedtem, és kerestem a farkas tekintetét. Az viszonozta a pillantást, és ezt követően hosszú ideig néztünk farkasszemet egymással (haha). Erősen koncentráltam, próbáltam megérteni, mit láthatott ez a kölyök. Aztán hirtelen, mintha tényleg megláttam volna. Talán csak beképzeltem, de esküdni mernék rá, hogy volt abban a szempárban valami földöntúli vágy, valami számomra addig ismeretlen dolog. Egy érzés. Szomorúság? Nem tudtam biztosan. Azt hiszem, kicsit bepánikoltam. Azzal nyugtattam magam, hogy minden bizonnyal csak a szemem káprázott, a fiamnak pedig még túl nagy a képzelőereje.

Továbbálltunk. Az örvös medvék következtek.

-                - Maciii – üvöltötte Dani, majd megragadta a kezemet, és vonszolni kezdett. Verejtékezve érkeztünk a medvékhez.

Három jól megtermett példány lakott az üveggel körbekerített területen. Középen volt egy medencének nem nevezhető kis árok, benne zavaros vízzel. A peremén az egyik mackó lehajtott fejjel járkált oda-vissza. Mint egy őrült, aki nem tudja, ki ő és miért van bezárva. Valószínűleg nem is tudja.

De a fiam nem vele volt elfoglalva, hanem az egyik cimborájával, aki közvetlenül az üveg előtt ücsörgött, és átszellemülten vakarózott.  Dani meredten bámulta egy ideig, majd bosszúsan összevonta a szemöldökét, és dobbantott egyet a lábával.

-               - Anya!

-               - Mi az? Ő sem úgy néz? – kérdeztem előre félve a választól.

--      - Ő sem – motyogta. – De miért ilyen? Vannak barátai, nem? Meg kap enni is. Ugye, kap enni?

-               - Persze, hogy kap. Itt még többet is, mint a vadonban. És biztos finomabb is – biztatóan elmosolyodtam, habár valamiért úgy éreztem, sírni volna kedvem.

Az üvegfalhoz léptem, majd ugyanúgy, ahogy a farkasnál, most a medvénél is összpontosítottam, és belenéztem a mogyorószemekbe. Tompán fénylett, mintha üvegből lenne. Keserűség és reménytelenség sugárzott belőle. Pedig én játékos jókedvre számítottam, hiszen azt hallottam, a medvék kivételesen mulatságosak és vidámak ebben az állatkertben. Látszólag úgy is tűnt, ha azonban valaki közelebbről is megnézte… Már tisztán láttam azt, amiről a fiam beszélt. Eddig miért nem?

-             - Szerinted hogy hívják? – szakított ki Dani mély gondolataimból. Nagyon tetszett neki új barátja.

-                - Nem tudom – habogtam. Még mindig a medvetekintet hatása alatt voltam.

-                - Willy. Willynek hívják – szólt egy rekedt hang valahonnan mellőlünk.

Oldalra kaptam a fejem, és megpillantottam az egyik gondozót, amint éppen az elhasználódott ismertetőtáblát cseréli ki. Kedvesen rámosolyogtam, és megköszöntem, hogy elárulta a maci nevét. Gyanítom, azért vigyorodott el olyan boldogan, mert örült, hogy végre emberi lény szólt hozzá.

Mielőtt tovább indultunk volna, még egyszer utoljára ránéztem a szerencsétlen állatra, és fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkam.

-               - Szabadítsátok ki Willyt – suttogtam elfúló hangon.

Az ezt követő időre csak homályosan emlékszem. Túl sok volt nekem ez az egymás utáni két megrázkódtatás. De mégis bölcsebb lettem valamivel. Ezentúl a fiam egyetlen szavát sem vettem semmibe. A gyerekek ebben a korban még annyira őszinték. Sosem szabad figyelmen kívül hagyni a meglátásaikat, elképzeléseiket. Lehet, hogy a végén még mi is tanulunk belőle. Higgyük csak el, amit mondanak. Mert az biztosan úgy van. Csak próbáljunk meg egyszer újra egy gyermek szemével látni. Nem biztos, hogy örökre kiveszett belőlünk ez a képesség.

Az oroszlán, a farkas és a medve pedig élhetnek akármilyen kényelmes és biztonságos körülmények között, ha egykor a szülőföldjükről rabolták el őket, a vadon nyújtotta szabadság érzését soha, semmilyen módon nem tudják nekik visszaadni. Nézzünk mélyen a szemükbe, és látni fogjuk. Csak ne felnőtt szemmel.  

Azóta nem mentünk állatkertbe.