Ez volt az első novellám. Az iskola újságába is bekerült.

Bölcskei Imre

Az időjós

A nevem John Cain. Mesterségem meteorológus. Nem

egy átlagos fajta.

Nem mint az a sok bájgúnár a tévében reggelente.

Igazság szerint én a háttérben dolgozom.

De számomra csupán közjáték, amikor mindezt

leadjuk a bájgúnároknak, akik széles műmosollyal

közlik az emberekkel.

- Hölgyeim és Uraim! Az a nagy helyzet, hogy jéggé

fagytak az utak és a nap folyamán még tucatnyian

meg fognak halni ez miatt.

Kifejezetten várom már, amikor valamelyik műmájer

kitör a mókuskerékből, és ezt közli a tévében. De ezt

én már nem érem meg.

Utaltam rá, hogy számomra csak közjáték az elemzős

rész.

Hát persze, hogy az!

Nem mindenki egyforma. Mondta már önöknek valaki

- esetleg csak halványan utalt e rá - hogy léteznek

paranormális jelenségek?

Igen?

Hazudtak!

Ha léteznének, valószínűleg rég megéreztem volna.

Ugyanis pontosan érzek minden körülöttem történő

változást. Példának okáért itt van nekünk mindjárt az

időjárás.

Kamasz korom óta többnyire egy héttel előre tudom a

pontos időjárást. Anyám, Felycia Cain az öregek

reumás jóslásának teljes ellentéteként fogta fel,

legalábbis kiskoromban.

Kamaszként, kicsit több ésszel megáldva, rájöttem,

hogy ez korántsem teljesen normális dolog. Ehhez, be

kell vallanom, az is hozzásegített ,hogy már az

emberekben felmerülő vátozásokat is megéreztem.

A fájdalmat, félelmet, örömöt és a bánatot. Hamarabb

tudtam a lányról, hogy belémhabarodott, mint ő.

Jó mi?

Nem gondolják?

Pedig tévednek.

Hány óriási lánggal perzselő szerelemről tudtam előre,

hogy ki fog hűlni, mint egy kád víz.

De most? Most boldog vagyok. Az előrejelzések

kedvezőek.

- Hosszantartó fényes napsütés várható, kedves

Hölgyeim és Uraim!

A jövőt viszont én sem látom. Csak a jeleket, hogy

miként szeretne az változni. Végülis azt tudom, hogy

mindenkiben van valami közös.

Ami nem más, mint a váratlan csattanószerű

befejezés.

Az én történetem befejezése is elérkezett egy bizonyos

szerdai napon.

Még emlékszem az utolsó csókra, amit az arcára

leheltem.

Még aludt.

Nem volt túl nagy dolog. De ha az ember a múltra

gondol akaratlanul is a maga javára keveri a

kártyákat. Emlékszem, ahogy bezártam magam

mögött az ajtót.

Ahogy kiléptem a házból.

Sűrű volt a köd. Már számítottam rá. Vártam őt. Nem.

Ez nem jó megfogalmazás. Vártuk egymást.

Éreztem a közelben a villámok kezdeti szikráit. Azt,

amikor már szinte szikrázva nyílik szét az ember előtt

a levegő.

Kinyitottam a kaput. Kitolattam az autóval, és

utoljára elindultam a munkahelyemre.

Illik megemlíteni egy kanyart. Magát “A” kanyart. A

város előtti utolsó kanyart. Semmi különleges nem

volt benne. Fizikailag. De számomra, mintha áttlépnék

egy határt.

Minden alkalommal.

Még mielőtt utoljára áthajtottam volna rajta, még

éreztem a közelgő villámokat. A jövőbeli eső

zuhogását. Aztán eljött a kanyar. Közölte, hogy nekem

ideje letérni az utamról, és én engedelmeskedtem neki.

Az út onnantól kezdve nem ágazott el, nem éreztem

többé a villámokat. A teret. Az út csak makacsul ment

tovább egyenesen. Talán már arra sem lett volna

szügségem, hogy nyomjam a gázpedált.

Akkorra már csak egyetlen vihar tombolt. Az agyam

fáradhatatlan vihara.

Ahogy az agyam ide-oda küldi gondolataimat saját,

miniatűr villámain keresztül.

De mint minden vihar egyszer ez is kitombolja magát.

Elfárad. Elvonul.

Aztán jön a fény és a napsütés.

Igen, már látom. Előre, mint eddig bármikor.

John Cain vagyok. Meteorológus.

Az időjós.