„Ne engedd, hogy elvesszek.

Add, hogy örökké éljek.”

Alzaid, a Fekete imája a Sötétséghez

Intro

Később bármennyire is sebezhetőnek tűnt, a nő akkor nyomban bátor volt. Egymaga jött el hozzám az elhagyott kriptába: halhatatlanságot kérni.

I.

A nő, akit valaha szerettem előttem áll, és könyörög.

-- Kérlek Wictorian, tegyél magadévá! Harapj meg! – zokogja és a földre borul.-- A dögvész elvisz nemsokára, és én nem akarok meghalni!– folytatja, miközben a földet bámulja.

Lenyúlok és megfogom a kezét. A hideg érintésemtől megborzad, majd erejét összeszedve felkel, én meg rá nézek: tekintete üres, rég elvesztette ragyogását. Barna szemei körül ráncok húzódnak, felszántva egykori sima bőrét. A haja őszes, nyoma sincs a régi csillogásnak, és selymességnek. Látszik rajta, hogy megöregedett, a dögvész pedig előbb utóbb felfalja.

-- Nem tehetem -- válaszolom higgadtan.

-- Menj a pokolba! – kiáltja és öklével a mellkasomra csap. – Vámpír vagy, az ég szerelmére. Megmenthetnél a haláltól!

Szavai keserűek és kétségbeesettek, de nem érzem azok súlyát.

-- Ha még jelentek neked valamit, akkor megteszed – folytatja és könny fut le az arcán, lustán megpihenve sebhelyektől csipkés ajkán.

-- Ne akarj olyanná válni, mint én – mondom és egy kicsit hátra lépek, ő meg a tekintetével követ, vágyakozva.

-- Emlékszel, amikor még ember voltál? – kérdi. – Emlékszel arra, amikor holdfényes éjszakán szerelmet vallottál? Emlékszel, amikor éjszaka a tó partján szeretkeztünk? Amikor még Tölgyfalvi Wictor voltál, és nem Wictorian a vámpír? – fokozza, és újabb könnycsepp szalad végig a ráncai között.

-- Emlékek. A múlt termékei, a jelenben már semmi jelentőségük – mondom neki.

-- Hogy a fenébe lehetsz ilyen érzéketlen állat? – kérdi hisztérikusan, én meg csendben figyelem őt, a nőt, akit egykoron szerettem: valamikor régen, amikor még ember voltam, vagy húsz éve, és akit nem láttam az óta.

-- Eltaláltad. Állat vagyok és érzéketlen. Egy ragadozó és épp ezért nem szeretném, hogy te is hasonló sorsa juss– jelentem ki halkan.

-- Úgy csinálsz, mintha az életed egy átok lenne – rója a szemembe.

-- Leana, te meg úgy beszélsz, mint a többi fajtád béli – próbálom bevezetni a helyzetembe.

-- A többi fajtám béli? Baszd meg, én is egy ember vagyok! Egy ember, aki élni akar – fakad ki Leana, majd karján a blúzt felhúzva, a gennyes, fekélyes bőrét mutatva folytatja. – Látod ezt? A bőrömbe lappangó halált? Ami lassan belülről felfal engem? Ezt akarod, hogy szenvedjek? Engedd meg, hogy örökké éljek úgy, ahogy te!

-- Szerinted ez élet? – kérdem tőle, és a körülöttünk lévő roskadozó kriptára pillantok, amelynek sötét sarkában ghoulok és más temető lakók figyelik a mozdulatainkat, és amelyek már rég széttépték volna Leanat, ha ne én legyek az uruk: a kripta vámpírja, aki erővel kivívta magának a tiszteletet ezen elfajzott teremtmények között.

-- Nem kellene a kriptában bujkálnunk, ezekkel a szörnyekkel. Ketten mehetnénk bárhová, Kőgáttól egészen Fagyosvölgyéig is vissza. Előttünk állna a végtelenség– érvel a nő, én meg felnevetek, szárazan.

-- Most is egy halandó szemével látod a helyzetemet – mondom neki. – Te csak azt látod bennem, amit látni akarsz: a halandók vágyálmát, az örökéletet, a szabadságot, és a halál szemközt köpését, de tévedsz, mert ez csak a felszín és nem a valóság.

-- Te meg nem érzed a halál súlyát, vámpír! – folytatja. – A halálét, amely állandóan mögöttem van.

-- Ti emberek legalább meghaltok, és megpihentek, valahol a Rend vagy épp a Káosz síkján, de mi, a sötétség gyermekei nem tudjuk, hogy hová jutunk a végső halállal. Talán sehova, csak a végtelen enyészetbe, eltűnünk örökre, eggyé válva a sötétséggel – folytatom, és szavaimtól Leana dühbe gurul.

-- Hagyd abba! – parancsolja. – Egyszerűen csak belém nyomod a fogaidat és kész. Ha meg magányra vágynál, hát elmennénk, hogy soha többé ne lássuk egymást, és élnénk az életünket külön-külön. Aztán meg, ha egyszer elvinne a végső halál, nem érdekelne. Hadd jöjjön.

-- Ez a lét nem élet – jegyezem meg.

Leana egy pillanatra elhallgat, a tekintetéből lerí, hogy nem hisz nekem, ezért megpróbálom rávezetni a létem valódi lényegére.

-- Tudod mivel telik el egy napom? Tudod, mit csinál a vámpír napkeltétől napnyugtáig és fordítva? – kérdem.

-- Élvezed az életet, minden egyes nap – böki a szemembe, miközben fel sem fogja, mit beszél.

-- Valóban?  -- mondom kételkedően. – Szerinted az élvezet, hogy a napfény elől, olyan elhagyott sötét odúkban bujkálsz, ahol rémekkel kell megküzdened a szállásodért? Szerinted az élvezet, hogy te magad is, egy olyan szörnnyé alakulsz aki, csak azért létezik, hogy öljön és vért igyon? Azt hiszed örömteli úgy felkelned, hogy semmi más célod sincsen, mint vért inni, aztán ha megvagy vele, már semmisem hajt előre. Mert csak a vérhez kapaszkodsz. Az élet pedig hidegen hagy, még akkor is, ha két kézzel tart vissza a haláltól.

-- Elég! – szól közbe. – Nem vagyok kíváncsi a nyafogásodra, mert veled ellentétben én vámpírként is vidáman élném az életemet az emberek között.

-- Milyen életedet? Onnantól kezdve te már nem Fólyami Leana lennél, hanem egy rém, aki emberekre vadászik, akinek hulla szaga van, akit a kertek alatt a kutyák megugatnak, a macskák szemközt köpnek, és akire a Rend inkvizítorai állandóan vadásznak, hogy a végső halálba küldjék. Te meg tévesen azt hiszed, hogy az emberek között élhetnél, pedig valójában olyan lennél köztük, mint a farkas a birkák táborába – mondom neki.

-- Akkor csak kihasználnám őket, a birkákat és halmoznám az élvezeteket, egyre másra, nem úgy, mint te: begubózva, elbújva, könyveket és idióta történeteket olvasva. – vágja szemem közé a szavakat, én meg ismét felnevetek.

-- Élvezeteket? – kérdem kissé gúnyosan. – Nekünk nincsenek érzéseink, így élvezni sem tudunk dolgokat, szituációkat, embereket, de még a szeretkezést sem, mert arra eleve képtelenek vagyunk.

-- Ki beszél a baszásról? Az élet annál színesebb, és kerülne más szórakozás – mondja, majd folytassa: -- Ott vannak mulatságok, a dorbézolások, a csínytevések, vagy ha kell a jótettek – válaszolja. Szavaitól gyereknek tűnik, egy megráncosodott csitrinek, akit a dögvész emészt.

-- A mulatsághoz érzések kellenek. Érezni kell a hangulatot, a zenét, az ízeket, a szagokat, a tapintást, de mint mondtam: vámpírként érzéketlen leszel – világosítom fel újra.

-- Akkor aranyat gyűjtenék, tömérdek aranyat, és gazdag lennék, majd egy várban, hercegnőként élnék – érvel tovább.

-- Mihez kezdenél az arannyal? Mire költhetnéd azt, amikor az emberi lét örömeiből eleve semmi nem jelentene egy fikarcnyit sem? – próbálom rávezetni.

-- Vége! – emeli fel a hangját. – Meguntam ezt a beszédet. Döntsd el végre: segítesz, hogy életben maradjak, vagy hagysz meghalni? – teszi fel újra a kérdést, a kérdést, amiért hozzám látogatott az elhagyott kriptába.

A szemembe néz. Látszik, hogy annyira ragaszkodik az élethez, hogy fel sem fogja: ezzel a kívánt új léttel végleg elszakadna attól, amihez épp kötődik: önmagától, a nőtől, az embertől.

-- Nem tehetem – szögezem le újra.

Leana ettől teljesen elveszti önuralmát. Gennyező kezével váratlanúl átölel, és hozzám simul. Nyakát a számhoz emeli, én  meg halloma vénaiban áramló a vér pezsgését, a szívverését: az élet körkörös áramlását és lüktetését. Ettől erős késztetés kerít hatalmába, és a higgadtságot félre téve, a bennem lakozó, éhes szörnyetegnek engedelmeskedve, beleharapok, ő meg felnyög.

II.

A harapás után Leana még néhány napig lábadozott, mígnem nagyjából sikerült azonosulnia az új életével, vagyis megtanulta, miként a zsákmányt becserkésznie. Aztán, búcsút intett nekem, mondván, hogy ő bebizonyítja nekem a sötétben gubbasztó savanyú alaknak, hogy vámpírként is van értelme az életnek, majd elment, ahogy ő fogalmazta: tombolni és dorbézolni.

Én meg hetekig nem tudtam róla semmit, mígnem valamelyik éjszaka pletykákat hallottam, hogy valami elfajzott női rém, egy egész falut ki irtott: halomra ölve az ott élő parasztokat, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket és időseket. Tombolt és dorbézolt.

Ezek után, hogy megfékezzem Leanat, a nyomába indultam, azonban későn értem oda: három napomba telt, amíg egy éjszaka rátaláltam, nem messze az elpusztított falutól, a Sötét erdő mentén.

Leana, egy hatalmas tölgyfán lógott, nyakánál fogva felakasztva, mellkasából egy kereszt alakú kard állt ki, markolatán a Rend inkvizítorainak szent szimbólumával, a Nappal. Elérte a végső halál.

Outro

Én meg a holttest előtt állok és nézem azt, ami megmaradt belőle: a veszélyes napsütéstől elszáradt, lenyúló állkapcsú tetemet, amit ide-oda ringat a csillagos ég őszi széle.

Ahogy vizsgálom a helyzetet, különös belső bizsergés fut végig rajtam. Mintha egy érzés serkenne fel bennem, valami, ami sajnálatra és bűnbánatra késztet, azt súgván nekem, hogy mindez miattam van. Én okoztam Leana halálát. Én vagyok a hibás. A könyörtelen vadállat.

Aztán a bizsergés, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan szerte is foszlik, mert egy sokkal hatalmasabb késztetés, az elementáris éhség kerít hatalmába.

Így hát tovább állok, mielőtt megvirradna

VÉGE