I.

Tye báró, Kőgát ura arrogáns nemes volt, és már gyerekkorától lenézte a szegényeket, vagy az alacsonyrendűeket.

A báró egyszerűen nem tudta elviselni a közemberek jelenlétét, így amikor hatalomra került számos intézkedést hozott a szegények kiközösítésére, többek közt a várőrségnek írásos parancsba adta, hogy szabadon végezzenek minden olyan koldussal, aki éjszaka akar betérni Kőgát falai közé. Az őrök pedig engedelmesen cselekedtek: a városkapuban éjszakánként kegyetlenül ölték a nyomorultakat, reggelre pedig, a szegények és elesettek hullájával volt tele a kőgáti várárok.

Tye báró a büszkesége fokozása képen felfogadta, hogy hátralevő életében soha nem fog hozzászólni a nálánál alacsonyabb rangúakhoz, és ezen döntését, mint a nagy múltú Bagolyvölgyi család sarja, igyekezett is betartani.

A báró, hogy az uradalmát el ne veszítse, mondandóját mindig az unokaöccsén, Nicopolon keresztül- közölte, egy darab pergamen és egy toll segítségével. Azonban ennek az öntelt magatartásnak az lett a vége, hogy az emberek soha nem hallották Tye báró hangját.

II.

Történt pedig egyszer, hogy szokásukhoz hűen, tavasz első napján, Tye báró és Nicopol messze kilovagoltak az erdőbe, feketevadat ejteni, de csak ketten mentek, mivel Tye így akarta.

Az erdőbe lovagló nemesek, ahogy egyre beljebb haladtak a fák között, hirtelen száraz ágak ropogására lettek figyelmesek, és mielőtt a hátasok kantárját megfoghatták volna, váratlanul minden oldalról zsiványok törtek rájuk.

Az üvöltve szaladó, baltákat és villákat lóbáló erdei tolvajok szakadtak, koszosak, és büdösek voltak. Tye-nek hányingere támadt a látványtól. Köpött egyet.

Az alultáplált, bozontos fejű férfiak több mint tízen lehettek, de Tye báró nem ijedt meg tőlük, inkább felizzott benne a szegények iránti gyűlölet lángja és kardja markolatát megragadva, harcra készen várta, hogy lesújtson rájuk. A nyomorultakra.

A báróval ellentétben Nicopol nem volt ennyire bátor, s jobbnak látta, ha elmenekül, de nem jutott messzire, mert egy eldobott balta a hátába csapódott, Nicopol pedig hörögve a földre zuhant.

Ezt látva Tye haragra gerjedt, és kardjával rögvest lecsapta az első tolvaj fejét, aztán elébük vágtatott, és össze-vissza hadonászva újra szúrt meg hasított. Belek és vérspiccek fröccsentek szerteszét.

Tye négy zsivánnyal végzett, de a többiekkel már nem bírt el, mivel karja elfáradt, tüdeje sípolt. Ekkor a tolvajok leütötték a lováról a nemest és ököllel verni kezdték arcát, de nem ölték meg.

Mikor már a felismerhetetlenségig szétroncsolták Tye arcát, a férfit levetkőztették vérfoltos ruhájából, s meztelen, hófehér testére egy zsákot kötöztek. Közbe meg hangosan, eszeveszetten nevettek, de Tye egy szót sem szólt, a büszkesége nem engedte, csak fájdalmában sziszegett, mint egy kígyó, még akkor is, amikor könyökből levágták a kezét, és bugyborékoló vére a teste alá folyt.

A tolvajok még néhányat rúgtak a szenvedő Tye-be, majd holmiját és lovát elvéve tovatűntek, de előtte hasonlóan megfosztották Nicopol holttestét is, levágva annak a kezét a nemesi pecsétgyűrűért.

A megcsúfított báró zokogva lődörgött az unokaöccse hullájához. Bánatosan át ölelte azt, és közbe összevérezte a fiú meztelen pórhüvelyét.

Tye báró felkiáltott, gyászolt és káromkodott: átkozta az isteneket, amiért azok elhagyták őt, és szidta a szegényeket, amiért azok ezt tették vele, majd erejét összeszedve, zsák ruhájával bekötözte sebeit és hazaindult.

Hazaindult, hogy a kőgáti őrséget összetoborozva, századmagával visszatérjen, és minden nyomorultat megöljön, egyénként hányva őket kardélre, vagy karóba, esetleg miszlikbe szabdalva a feketevadak elé dobva.

III.

Tye báró éjszakára ért Kőgát kapujához, ahol két részeg strázsa fogadta, akik nem ismervén meg urukat, útját állták.

--Tye báró parancsára, tilos a fajtádnak a városba lépni – mondta flegmatikusan az egyik őr, és alabárdját a meztelen, szétvert arcú nemesnek szögezte.

-- Zsiványok támadtak ránk – nyöszörögte a báró, elfeledve némasági fogadalmát.

-- Lódulj innen, istenbarma – szólt a másik és a földre köpött.

-- Én vagyok Tye – folytatta a báró, rekedten.

Szavaitól az őrök összenéztek, és hangosan felnevettek. Nem hittek neki, mert tudták, hogy az arrogáns uruk soha nem szólna hozzájuk.

-- Ha te Tye báró vagy, akkor én Hollóvölgyi Rhion leszek, a Fekete Lovag – harsogta az egyik őr, majd komoran hozzátette. – Mutasd a nemesi gyűrűdet, báró uraságom, fenséges uram, asszonyom.

Tye megemelte bekötözött csonka kezét, így jelezvén, hogy levágták azt. Ettől az őrök még gúnyosabban kacagtak.

Kacagtak és kacagtak. Tye báró érezte, hogy összeomlik alatta a Világ, a Világ, ami tele van olyan ostoba nincstelenekkel, akik megnehezítik az ő sorsát, és akik még arra sem nem méltóak, hogy levegőt vegyenek. El is tervezte, hogy ezt a két strázsát is fellógassa, csak érjen be a várba.

-- Na, húzz anyádba – fogta komolyra a szót az alabárdos, és fegyverével enyhén megdöfte a báró mellkasát. Tye báró ettől dühbe gurult, elvesztette önuralmát, és meglévő kezével arcon csapta a bökdöső strázsát. A pofon, hangosan csattant az éjszakába.

-- Félre az utamból kutyák! -- kiáltotta büszkén a báró. – Mert én állok előttetek, Bagolyvölgyi Tye báró, Bagolyvölgyi Krador fia, a család leg... – folytatta volna, de szavai hirtelen elakadtak, mert az arcon vágott őr az alabárdját a hasába döfte.

-- A ribanc anyádat kóldus– sziszegte a katona és még kettőt csavart az alabárdon, kifordítva a nemes belső szerveit.

-- Dögölj meg– mondta a másik, majd acélos csizmájával lerúgta a bárót a várárokba.

Tye báró kőként zuhant lefelé, majd nagyot csobbanva a vízbe esett. Egy rövid ideig még bugyborékolt, majd vergődve, és vérezve megfulladt, de előtte elégedetten nyugtázta, hogy igenis oka volt annak, amiért egész életében utálta a szegényeket. Ez pedig megnyugvással töltötte el. Örökre.