Diones de Garde, az alkimista egész életét annak szentelte, hogy elkészítse az Öröklét elixírjét és halhatatlan legyen.

Az alkimista, mivel magának való volt, nem akarta, hogy rajta kívül bárki is igyon az öröklét levéből, vagy ne adjisten ellopják annak receptjét, így a kíváncsi szemektől elrejtőzve, egy elhagyott torony tetején keresett menedéket, ott dolgozott: éjt nappallá téve kísérletezett.

Közbe az évek teltek, és Diones de Garde homloka ráncos lett: izmai elgyengültek, hajszálai megőszültek, fogai kihulltak, gerince begörbült, de ő nem adta fel, továbbra is elszántan kereste és kotyvasztotta a halhatatlanságot. Feje felett a torony tetőzete vele együtt roskadt.

Aztán egy nap, hetvenhét éves korában Diones de Garde elkészítette az Öröklét elixírjét. Nem habozott: az fiola tartalmát egyből megitta. Az ereiben áramló anyag felpezsdítette testé. Izmai megfeszültek, fejbőre bizsergett, és csontjai rugalmassá váltak, de nem lett fiatalabb, csak energikusabb, tele életerővel.

-- Megcsináltam. Megcsináltam – kiáltotta, és örömébe énekelni, meg körbe-körbe ugrálni kezdett a vegyi anyagokkal megrakott szobában.

A nagy elragadtatásban azonban a bokája összeakadt, és Diones de Garde ráesett a kémcsövekkel megrakott kísérleti asztalra. Testsúlya alatt a kémcsövek szilánkokra törtek, és az üvegekből kiszabaduló vegyületek szikrázni kezdtek.

Egy szikra a puskaporos üstbe pattant, és mielőtt Diones de Garde észhez kapott volna, robbanás rázta meg a toronyszobát. A belső nyomástól, a gyenge tetőzet beomlott és maga alá temette az alkimistát.

Diones de Gardet több helyen is átszúrták a szegek, bordája ripityára törött, belső fájdalma és vérzése volt. Meg kellett volna halnia, de az elixírnek köszönhetően életben maradt. A kísérlet sikeres volt.

Erőt vett magán, hogy kiszabaduljon, de hiába próbálkozott, csak a fájdalma lett élesebb: a gerendák, és szegek nem mozdultak. Eszméletét vesztette, majd újra felébredt a törmelék alatt.

Elkeseredett. Zokogott és könyörgött, majd nyekeregve segítségért kiáltott, de jajveszékelését senki nem hallotta, mert a torony messze esett a lakott vidékektől.

Így hát kínok közt, éhesen és szomjasan, Diones de Garde várta, hogy egyszer majd valaki rátaláljon. A napok pedig egyre csak teltek: a tavaszt nyár váltotta, a nyarat ősz, majd tél. Nyáron forró napsütés, télen fagyos jégvihar marta az alkimista megroncsolt testét, ám ő életben maradt, elátkozva azt a napot is, amikor a halhatatlanságot kereste.

Azóta múmiává aszalódva, Diones de Garde még mindig a torony tetején fekszik, és a halálért könyörö

g.