Napsugár nyolc éves volt, amikor először hallotta a pianínó hangját. Ének-zene óra volt, a tanító leült a kedves pianínó elé, és játszani kezdte azt a dalt, amit éppen meg akart tanítani. A kislány az első padban ült, így jól láthatta, hogyan játszik a tanító, énekelni is egyre hangosabban és hangosabban énekelt, ahogy a dallam a fülébe mászott. Az egész terem zengett a gyerekek harsány énekétől és a pianínótól. Szinte repült az idő. A dallamok pedig nem csak Napsugár fülébe jutottak el, hanem a szívébe is, elhatározta, hogy megtanul játszani valamilyen hangszeren.
Szülei elé állt, és elmondta legújabb kívánságát, hogy zenélni szeretne, ezt a szülők nem vették jó néven.

– Ugyan már! Csak nem gondolod, hogy erre pénzt fogunk kidobni? Ha vennénk is egy hangszert, ugyan, ki tanítana meg téged játszani? – szólt az anyja, de Napsugár nagyon komolyan elhatározta, hogy ő akkor is megtanul zongorázni.

Éjjel csodálatos álmot látott, egy angyal jött oda hozzá, és egy zongorához vezette őt. A terem, melyben voltak, megtelt fénnyel, ahogy Napsugár játszani kezdett. Tökéletes volt minden hang, minden mozdulat, az angyal a háta mögött állt és bíztatta őt, hogy csak zenéljen, csak folytassa tovább. Az álom azonban egyszer csak véget ért. Napsugár szíve telve volt a zongora hangjával, alig várta, hogy újra hallja a kedves pianínót az iskolában.
Pénteken az utolsó óra volt az ének-zene. A tanító újra zenélt, Napsugár pedig felfedezni vélte a tanító háta mögött azt az angyalt, akit ő is látott, akivel ő is zenélt álmában. Szétnézett a teremben, hátha más is látta az angyalt, de mindenki úgy viselkedett, mint mindig, senkinek sem tűnt fel semmi. A dal végén az angyal odahajolt a tanítóhoz, és valamit a fülébe súgott. Ekkor a tanító felállt, szembefordult az osztállyal, és beszélni kezdett. Ha valaki szeretne megtanulni zongorázni, ő szívesen megtanítja, délutánonként, szakkörön. Napsugár azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, rohant haza, hogy elmondja a jó híreket, de hiába. A szülei továbbra sem voltak hajlandóak hangszert venni neki, a tanító egyetlen feltétele ugyanis ez volt, egy saját hangszer, amin gyakorolni lehet.
Napsugár minden éjjel álmodott az angyallal és a zongorával. Úgy gondolta, hogy már ez is milyen csodálatos, hogy így zongorázhat, álmában.
Egyik nap, az édesapja vitt haza valami furcsa szerkezetet. Az angyal vele volt, az édesapja mellett állt, Napsugár el se akarta hinni, hogy az a csodaszép angyal meglátogatta őket.
Az apja egy szintetizátort hozott. Napsugár azonnal leült volna játszani, ám, mikor meglátta a szintetizátort közelebbről, nagyon elcsodálkozott. Ennek a hangszernek hiányoztak a billentyűi. Napsugár egy ideig nézte, nézte az öreg hangszert, aztán rájött, melyik billentyű mi lehet. Játszani kezdett, azokat a dalokat játszotta, amiket az iskolában tanult, amelyeknek a kottáját már fejből tudta. Az angyal a háta mögött állt, és segítette őt. Napsugár szinte feltöltődött a zene varázsával, olyan boldognak érezte magát most, mint még soha. Mindenki ámult, hogy a kislány milyen szépen játszik úgy, hogy soha senki sem tanította neki.
Úgy gondolta, ha most megmutatja, hogy mennyire kitartó, akkor járhat a tanítóhoz zongoraleckékért. Eltelt egy hét, Napsugár szorgosan jegyzetelte, melyik dalt tudja már eljátszani a furcsa hangszeren. Még mielőtt a szülei elé állhatott volna, hogy megmutassa mennyit tud, ők közölték vele, hogy a hangszert vissza kell vinni a tulajdonosának, nem veszik meg, még akkor sem, ha nagyon jó áron adnák, szerintük így, billentyűk nélkül nem ér az egész semmit. Napsugár ezt nem így gondolta, megmutatta, hogy ő bizony így is tud játszani, hogy ez éppen megfelel, mert tudta, hogy újat venni a szülei biztosan nem tudnának.
A szintetizátort végül elvitte az apja. A kislány teljesen összetört, minden vágya az volt, hogy zenélhessen, és ezt most elvették tőle. Pedig ő gyakorolt, pedig ő megtett mindent, mégis ez lett a vége. Várta, hogy majd álmában zongorázik újra, ez volt az utolsó menedéke, az álmai.
Az angyal jött, és ugyanúgy, mint máskor, odavezette őt a zongorához, Napsugár játszani kezdett, de a zongora furcsa zajt csapott, csörgött, zörgött, csattogott, meg-megszólaltak olyan billentyűk is, amelyekhez hozzá sem ért. Az angyalra nézett, aki hirtelenjében teljesen megváltozott, már nem egy angyal ült mellette, hanem egy szörnyűséges, csúf démon, aki hozzáláncolta őt a zongorához, ehhez a zongorához, aminek a hangja olyan borzalmasan szólt. Napsugár nem tudta ezt mire vélni, nem értette az egészet, menekült volna onnan, de nem tudott, csuklóján bilincsek, lábán úgyszintén, hozzá volt erősen láncolva a hangszerhez, nem volt menekvés. A démon furcsa szavakat suttogott, amiket ő nem értett. Napsugár annyira félt, hogy kezei reszkettek, nem tudott már koncentrálni, ájultan esett le a zongoraszékről, s ebben a pillanatban ébredt föl, érkezett meg a valóságba.

– Mi volt ez? Mi történhetett? – az ágyon felülve azon gondolkodott, hogy miért történt ez vele, hová lett az angyal, és ki volt az a szörnyű démon, akit látott.

– Soha többé nem akarok zongorázni! – ahogy kimondta ezeket a szavakat, kicsit megnyugodott, arra gondolt, hogy elfelejt mindent, a zongorát, az angyalt és a démont is.

Nincs helyük az ő életében, nem kell foglalkozni velük, és akkor eltűnnek.
Így is lett. A kislány továbbra is szerette a pianínó hangját, de már nem olyan rajongással, mint az előtt.
Valami azonban mégis hiányzott neki, úgy érezte, hogy így már ő nem egész, nem tudta, mit kezdjen magával. A napok szomorúan teltek, a falucskában, ahol lakott, mindenki a kertekben dolgozott, őt ez nem kötötte le úgy, mint mindenki mást. Neki ez nem volt elég. Szüksége volt valamire, amivel kifejezheti önmagát, akkor is, ha még nem is tudta, hogy ki is valójában.

Évek teltek el, és Napsugár egyszer azon kapta magát, hogy mennyire szereti a festést, és, hogy otthon is szívesen fest, mindenféle képeket, tájakat, embereket, állatokat. Az iskolában a tanárnője támogatta őt, a kislány rajzai és festményei egyre jobbak, egyre élethűbbek lettek, s otthon is igyekezett szabadidejében festeni. Festett, ami eszébe jutott, alkotott.
Az egyik gyönyörű, szerda délutánon azonban furcsa dolgot fedezett fel a rajzórán. A rajztanárnő mellett is ott állt egy angyal, figyelte a munkáját, sugdosott a fülébe, ki tudja, miket. Napsugár nézte az angyalt, és a zongora, a zene angyala jutott az eszébe, hogy hogyan vált démonná, hogyan akarta őt tönkre tenni. Nem tudott nem arra gondolni, hogy ez újra meg fog történni, ha rajzol és fest, talán egy napon ez az angyal is ellene fordul majd, és démonná változik. A negatív gondolatok elárasztották őt, a festménye nem sikerült, most először. A tanárnője kedvesen megsimogatta, s azt mondta, hogy csak folytassa tovább a festést, gondoljon valami szépre, és azt fesse le. Napsugár nézte a tanárnő mellett álló gyönyörű angyalt, és ez az angyal annyira megtetszett neki, hogy úgy érezte, le kell festenie. Lefestette őt, az arcát, a csodaszép, fehér kezeit, a szárnyait, a hófehér ruháját, a hosszú, szőke haját. A tanárnő elképedve nézte az alkotást. Nem szólt semmit, nem dicsért és nem szidott, egyszerűen továbbment, hogy a többi diák festményét is szemügyre vegye.
Otthon aztán, mikor Napsugár festett, ott volt vele az angyal, és meseszép képek születtek a keze alatt. Már nem félt attól, hogy az angyal démonná változik, ez az angyal másmilyen volt, sokkal kedvesebb és szebb, Napsugár úgy gondolta, hogy egy ilyen gyönyörű angyalból sohasem tudna csúnya démon lenni.
Elismerésre vágyott, a sok munka után úgy gondolta, hogy megmutatja a szüleinek, mire jutott, hogy talált valamit, amit szívesen csinál, ami végre teljessé teszi őt. A szülei azonban ismét furcsán néztek rá.

– Inkább tanulnál, mint szórakozol állandóan! – mondta az anyja.
– Vagy mehetnél a konyhába segíteni, vagy a kertbe! Mit kell egy papírt órákon át festegetni? – szólt az apja.

Napsugár nagyon elkeseredett. Azt hitte, hogy nem elég jó, nem elég ügyes, hogy nem elég szépek a képek, amiket festett, ha jobban igyekezett volna, most nem szemrehányást kapott volna.
Sírt, mert nagyon fájt neki az, hogy megint nem tudott olyan dologra lelni, amiben ő igazán jó, amit érdemes csinálnia. Dühös lett, nem csak a szüleire, hanem saját magára is, amiért festésre pocsékolta az idejét. A képeit mind egy szálig elégette. Nézte a lángokat, ahogy nyaldossák az angyalt, amit festett, a tájakat, a madarakat, a lovakat, mindent, ami eddig sokat jelentett neki.
Azon az éjjel újra szörnyű rémálom gyötörte. A második angyal látogatta meg őt, lángokkal övezve érkezett, már nem is volt az a gyönyörű angyal, aki volt, szőke haja feketére változott, arca eltorzult épp úgy, mint ahogyan az előző angyallal történt. Napsugár bőrét égette a tűz, kezeit nézte, melyekből patakokban folyt a festék, különböző színűek, sárga, zöld, a végén piros, arra gondolt, hogy ez talán már nem is festék, hanem az ő vére, az ő piros vére hullik a földre, amitől annyira rosszul lett, hogy elájult.
A rémálom véget ért, Napsugár kifulladva, leizzadva ébredt, szíve hevesen dobogott.

– Soha többé! Soha többé! – ismételte ezeket a szavakat még egy ideig.

Az angyalt igyekezett elfelejteni, a rajzórákon próbált közönyös maradni, és ez sikerült is. Már nem érdekelte őt a festészet, csak akkor festett, ha erre kérték őt az iskolában.
Teltek az évek, Napsugár megváltozott, „normális” lett, olyan, mint a többi falubeli. Szorgalmasan tanult az iskolában, szabad idejében a kertben segített, vagy bent a házban, a konyhában szorgoskodott.
Főzött, úgy, ahogyan a nagymamája tanította, az ételek, amiket készített egyre jobban sikerültek. Olyan akart lenni, mint mindenki más, és úgy tűnt, olyanná is vált. A televízióban nézte a különböző show műsorokat, hogy tudjon miről beszélgetni, mert bizony a nagy többség az ő falujában ezekről beszélt. Nagyon jól tanult, az irodalmat és a magyar nyelvet szerette a legjobban, ez a két tantárgy lett a kedvence. Sokat olvasott, lenyűgözte őt a könyvekben rejlő sokféle, színpompás világ. Ha tehette olvasott, de nem vitte túlzásba. Ha szóltak neki, azonnal ment, jó gyerek módjára.
Egyik éjjel nagyon szépet álmodott, egy új világot látott, embereket, illatokat, történéseket, legszívesebben ott maradt volna, de mint minden álom, egyszer ez is véget ért.
Napközben is csak erre tudott gondolni, elővett papírt és tollat, lejegyezte azt, amit álmodott. Ám, itt nem ért véget a történet, sőt, most kezdődött csak el. A figurák, akikről álmodott, szinte életre keltek a fejében, mozogtak, beszélgettek, szerelembe estek, vagy épp bánatosak voltak. Napsugár pedig írt, leírta mindazt, amit látott. Álmodott egy új világot, amit nap közben tovább álmodott, ide elbújhatott akármikor. Megszületett az első történet, majd a második és a harmadik. Mintha újraéledt volna, érezte azt, amit annyira szeretett érezni, az alkotás örömét. Senkinek sem szólt, hogy mit csinál, egyszerűen csak írt magának, őt ez boldogsággal töltötte el, és nem érdekelte mások véleménye. Elfogadta, hogy ő nem olyan, mint a többiek, hogy neki szüksége van olykor-olykor egy kis magányra, hogy szüksége van az alkotás örömére, hogy végre ki tudjon teljesedni.

Az egyik nap, megjelent egy angyal a szobában. Napsugár nagyon jól tudta, hogy ki ő. Talán, még ma is vele van.