Gyula bá

1

Gyula bát, mint minden reggel hajnali négykor, most is az éjjeliszekrényén csörgő, piros vekkere ébresztette. Miután felöltözött, gumicsizmát húzott, és az előző nap becsomagolt étellel megpakolt szatyrot a kezébe vette, az udvarán álló méretes hordóban lévő, feltehetően pár napos vízzel pedig megmosta az arcát, a kapájáért nyúlt. Hátára kötötte a rozsdás szerszámot, és sietve elindult a szőlőbe. Ahogy szedte a lábát, szülőfaluja szürkeségének látványától különös nyugodtság fogta el. Szeretett ilyenkor indulni, hogy még véletlenül se találkozzon senkivel, az az egy-két kóbor kutya és macska, amibe belebotlott meg nem számított. Ha eléggé iparkodott, mint most is, akkor ötre, a kisvonat távoli, tompa dudálásával egy időben a szőlőbe ért.

Végignézett a több hektárnyi szántóföldön, és büszkeség fogta el, amiért mindezt a sajátjának mondhatta. Ráncai közt elmélkedő pillantásokkal fürkészte a földből kiforgatott krumplit, és elégedett biccentéssel gondolt arra, hogy Józsi és két lova jó munkát végeztek tegnap a kiásásnál. Lepakolt az egyik fa tövében, levette a hátáról a kapát, és kérges tenyerébe fogta. Nem átlátszó, fehér, harminckilós zsákokba kezdte belepakolni pusztakézzel a termést, majd ahonnan látszólag az összest felszedte, ott a szerszámmal felforgatta a földet, hogy még véletlenül se maradjon benne egy darab sem. Közel hetvenévesen nem lehetett egyszerű hajolgatnia, de már megszokta a szervezete a fizikai munkát. Világ életében ezt csinálta, és mivel bejelentett munkával sosem rendelkezett – ezáltal nyugdíjat sem kapott –, kénytelen volt továbbra is gazdálkodni. Igaz, abban nagyon jó volt, és ha őszinte akart lenni saját magához, Gyula bá nem is igazán bánta, hogy nagy valószínűséggel élete végéig kell majd túrnia a földet.

Alaposan belelendült, és csak úgy teltek a zsákok. Szájukat madzaggal megkötötte, és kisebb rakásokba összegyűjtve, felállítva egymásnak döntötte őket. Más még csak akkor ébredezett kényelmes ágyában, amikor Gyula bá már letudott egy hatórás műszakot. Tizenegy-dél körül még jobban rágyorsított, mivel tudta, a nap egy óra magasságában tűz a leginkább. Ez most sem volt másképp, még az öregember barna bőrét is égette, ezért Gyula bá úgy döntött, itt az ideje egy kis pihenésnek. Kifújta magát, és a fa tövében – ahol korábban a cókmókját hagyta –, maga is leheveredett. Ruháját terítette maga alá, hiszen arra már nem volt szüksége. Mint mindig, most is tudta, hogy délután félmeztelenre vetkőzve folytatja a krumpliszedést. A fa terebélyes lombja kellő árnyékot biztosított, ám a nap szokatlan ereje így is csaknem meggyújtotta a férfi talpához érő fűszálakat. Gyula bá butykost vett elő, és jóízűen meghúzta, majd félretéve azt előkapta a kését és egy darabka szalonnát. Az étel zsírja itt-ott lemosta az öreg kezére száradt koszt, ám Gyula bá mitsem törődve a higiéniával falatozgatott. Amikor végzett, újfent az italhoz nyúlt, majd mikor úgy érezte, eleget ivott, kalapjával lefedve arcát elszunnyadt egy rövid időre.

Minden porcikája sajgott a fájdalomtól, amikor fel kellett tápászkodnia, hogy folytassa a munkát, de nála az ilyesfajta dünnyögések csupán pár percig tartottak, és mindig rávette magát a következő feladatra. Újabb néhány óra szedést követően az előre megbeszéltekhez hűen megjelent Józsi, ezúttal lovas szekérrel. A földútra nem lett volna tanácsos autóval jönni, ezért muszájból bízta meg ismerősét a feladattal az idős férfi. Mivel Gyula bá csak a szállításért fizetett, Józsi kényelmesen a fűben fekve várta, amíg az öreg egymaga felpakolja a zsákokat a platóra. Gyula bá úgy gondolkodott, minek fizessen valamiért, amit ő is meg tud csinálni. Amikor felpakoltak, mindketten elhelyezkedtek a szekér elején, és Józsi ostorral ösztökélve lovait elindította az igazi lóerő hajtotta járgányt. Ahogy zötykölődve haladtak, Gyula bá azon elmélkedett, hogy sötétben indult el, és sötét lesz, mire hazaér, ámbár ezt a legkevésbé sem bánta.

Lepakolnia tovább tartott, mivel ő is csak ember, és a sokat megélt test egyébként is hamarabb fáradt már, mint egykoron. A nap viszont nem ért még véget ennyivel. Gyula bá vedreket hozott, elővette a kisszékét, felcsatolta a slagot az elülső udvarban található csapra, és elkezdte kibontogatni a zsákokat, majd mosni a burgonyát. Amiket megtisztított a sártól, már más fajta, átlátszó, lyukacsos zsákba tette, hiszen azokat másnap a piacra szánta, és ott sokat számított ám a vevők körében, ha láthatták a szép, jól megtermett árut.

Az éjfélt is elütötte már az óra, mire kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait, de legalább befejezte a mosást, sőt, a szomszédtól kölcsönkért utánfutót is megpakolta a súlyos zsákokkal. Be sem ment már a házba, csupán megbizonyosodott róla, hogy bezárta-e az ajtót. Miután a kinti, fából összetákolt WC-n könnyített magán, még gyorsan belevetette magát a kinti hordóba, melynek vizét ezúttal sem érkezett lecserélni, majd sebtiben beült halványzöld Wartburgjába, és elindult a legközelebbi kisváros piacára.

Rendre éjjel szokott érkezni, hogy a legkedvezőbb parkolóhely az övé lehessen. Most sem volt rajta kívül ott senki, így elfoglalta a piac, még zárt kapuihoz legközelebb eső helyet. Hátradöntve a fejét két percbe sem telt bele, már aludt is, hogy aztán négykor ismét a vekker – amit természetesen magával hozott, máskülönben az egész napot képes lenne átaludni – fülbántó csörgésére ébredjen. Úgy érezte magát, mint akit leütöttek, de jól tudta, neki kell állnia kipakolni, vagy nem hagy neki helyet a többi árus.

Rajta nevető, buliból hazafelé tántorgó fiatalok vonták el a figyelmét egy pillanatra, de csak legyintett rájuk, és megszállottan folytatta a tevékenységet. Persze asztalt nem bérelt, azon is spórolni akart, hanem azok lábainál szokott letelepedni, rendre két-három zsákkal, melyeket, ha kiürültek, az utánfutóról pótolt.

Félötkor megnyitotta kapuit a piac, és Gyula bá mindenkit megelőzve, elsőként lépett be, hogy aztán a legszimpatikusabb helyet foglalhassa le magának. Az öreg nem volt ám buta, valóban, az egyik legkedvezőbbnek bizonyult minden szempontból, ahová lepakolt. Közel esett a bejárathoz és a csarnokhoz is, azaz a piac legforgalmasabb pontjaihoz.

Huszonöt dekástól ötkilós, kis korong súlyokkal kiegészült kézi mérlegével mérte le a kívánt mennyiségű krumplit, és öntötte bele a vásárlók táskáiba, miközben nem felejtett el egy-két udvarias megjegyzést tenni az idősebb hölgy vásárlóknak, valamint az urak egészségéről érdeklődni.

Gyula bának már-már saját vevőköre volt, mivel akik szimpatizáltak vele, rendre az ő standját keresték, ahogy beléptek a piac területére.

Az árusok közül mindenki irigységére ismét Gyula bá adta el leghamarabb a portékáját. Azt persze nem tudták, hogy Gyula bá az elmúlt harminckét órából jó, ha hármat töltött alvással.

Szemei le-lecsukódtak a hazafelé vezető úton, de szerencséjére mindig időben keltette fel egy-egy dudaszó, így megúszta baleset nélkül. Már az is átvillant az agyán, hogy rászokik a kávéra, legyen, ami ébren tartsa.

Amikor dél körül hazaért, megfáradva nézett végig a házához tartozó kertjén, tudván, holnapra az adja majd neki a feladatot. Bement, evett, ivott valamennyit, majd börtönként tekintve kétszobás parasztházára bekukkantott az üres helyiségekbe. Nem szeretett itt élni, a magányosság érzetét erősítő szürke falak rendre elkedvtelenítették. Ő maga a pici, konyhával egybenyitott nappalit használta csupán, de igazából jobban érezte magát kint, a földeken… a szabadban. Megtörölte gyöngyöző homlokát, levetette piszkos ruháit, és végül mosdatlanul esett bele az ágyba.

Néhány óra múlva, még sötétedés előtt felébredt, és az első, amit megpillantott, elhunyt felesége képe volt, amitől azonnal rátelepedett a szomorúság.

Mint azt gyakorta tette, ezúttal is kiment kikapálgatni a gazt a kertben, ahelyett, hogy odabent siránkozna a megváltozhatatlan múlton. Amint a gyomokat távolította el, egyszer csak azt vette észre, hogy fentebb, a ház hátsó udvarárán fekvő garázsa elé egy autó áll be. Ahogy igyekezett felfelé, megpillantotta a kocsiból kipattanó két kisfiút, majd az őket követő párt, amitől Gyula bá szívét rég nem érzett melegség öntötte el.

– Nagyapa! Nagyapa! – szóltak kórusban a gyerkőcök, és úgy rohantak Gyula bá irányába, mint a zabolázatlan lovak a mezőn.

Amikor elérték egymást, szinte egyszerre ugrottak rég látott nagyapjuk ölébe, és az idős férfi úgy szorította őket magához, mintha csak a saját gyermekei lennének.

Gyula bá a meghatódottságtól könnyes szemét kérdőn az elegáns öltözékben tündöklő párra, közülük is inkább a férfira vetette, és indulatosan szólni akart hozzá, de meg tudta állni. Inkább jó házigazdához híven behívta a családot a házba. Az asztalnál egy ideig nagy szótlanság honolt, a feleség végig morcos képet vágott, a két férfi, apja és fia pedig farkasszemet nézve méregették egymást. Végül a fiatalabbik nyelve eredt meg elsőként.

– Apa, minden rendben? Hogy vagy?
– Megvagyok, fiam – válaszolt Gyula bá a homlokát ráncolva.
– Biztos?
– Dógozom, mi mást mondhatnék neked? Gyühetnétek gyakrabban is, Attila. A fiúkat alig ismertem meg.
– Tudom, apa. Megpróbálunk majd többet eljönni. De tudod, hogy van ez! Nagyon messze vagy Pesttől.
– Tudom én, tudom én, de mégis! Na, hagyjuk inkább ezt, meséljetek, hogy s mint megy sorotok.

A hangulat némiképp oldottabb lett, és Attila részletesen beszámolt apjának mindenről. Elmondta, hogy a cégnél jól mennek a dolgok, és boldogan élik családi életüket. Gyula bát jókedvre derítették a hírek, az öröm, melyet fia jó sora miatt érzett, őszintébb volt minden létező dolognál.

A fiúk az üres szobákban fogócskáztak, mígnem Attila megkérte a nejét, hogy menjen ki velük az udvarra egy kicsit, szeretne ugyanis négyszemközt beszélni valamiről az édesapjával. Az asszony engedelmesen biccentett, és úgy tett, ahogy férje kívánta.

– No, mi az, drága fiam? Mi ez a nagy titokzatosság?
– Apa… – Attila hangja elcsuklott, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja. – Apa, nagyon nagy baj van.
– No, mi a gond, gyermekem? – kérdezte Gyula bá ijedten, kikerekedett szemekkel.

Attila ütemtelenül vette a levegőt, nem tudta, hogy vágjon bele, de végül csak rászánta magát.

– Tönkre megyünk – nyögte ki, apja szíve pedig kihagyott egy ütemet.
– Hogy érted? Az imént mondtad, hogy milyen jól mennek a dógaitok.
– Ági nem tudja… és persze a gyerekek sem. – Zavartan magyarázott, közben alig mert az apjára nézni. – Jövő héttől nincs munkám, apa!

Gyula bát először a hallottak döbbentették meg, aztán sírva fakadó fia látványa szorította el a szívét.

– Hogyhogy nincs munkád? Mi történt? – tolt fia elé egy kupica pálinkát, amit az imént töltött ki.
– Leépítés van a cégnél. Mindegy is ez. A lényeg, hogy közel egy hónapja járok állásinterjúkra, de még mindig semmi. Itt pedig mindjárt letelik a felmondási idő. – Hirtelen felhörpintette a szíverősítőt, majd folytatta. – Én… én tényleg nem tudom, mi lesz, apa. Azt a rohadt kocsit is lízingelem. Teljesen kétségbe vagyok esve, úgy érzem… megbuktam. Egy nulla vagyok.

Gyula bá komoran nézett maga elé, majd zokogó fiára. Megitta saját adag pálinkáját, és rövidke gondolkodás után felállt, kiment az egyik szobába, ahonnan hamarosan egy dobozkával tért vissza. Attila kérdőn bámult édesapjára, aki bicskájával kivágta a doboz száját.

– Nesze! – tolt a fia elé egy köteg pénzt, amit onnan vett ki.
– Mi ez, apa? – állt értetlenül az egész előtt Attila.
– Mi lenne? Há’ Pínz.
– De… honnan? Milyen pénz ez? És mennyi?
– A félretett pínzem. Most má’ a tiéd. Egy darabig nem lesz gondotok. Addig találhatsz munkát.
– Apa, hogy fogadhatnám el? Ezért dolgoztál egész életedben.
– Tedd el! – Azzal megragadta az egészet, és Attila kezébe nyomta. – Csak ígérd meg, hogy gyakrabban jöttök errefelé!
– Persze! Megígérem! – Azzal háláját kifejezvén édesapja nyakába borult. – Köszönöm!

2

Másnap hajnali négykor ugyanúgy ébresztette a vekker Gyula bát, mint annak előtte. Immáron ismét egyedül volt, hiszen egy szem fia és annak családja még az éjjel hazamentek. Megfogta hű társát, talán még nálánál is idősebb kapáját, és nekiindult a kertnek. Ahogy a földben lévő krumplit szedegette, minduntalan unokáira gondolt, és egyáltalán nem bánta, amiért minden megtakarított pénzét odaadta fiának. Sőt, úgy érezte, ennél bölcsebben nem is költhette volna el. Ránézett a földre, és megerősödött abban a hitében, hogy van értelme tovább csinálnia. Elégedett mosolyra húzódott a szája, és egyre gyorsabb tempóban szedett és kapált tovább.

Teltek, múltak a hónapok, a dermesztő hideg is beköszöntött már, de Attiláék azóta sem mutatkoztak, ami felettébb lehangolta Gyula bát. Mivel ebben az időben nem volt piac, az öregember a nyáron félretett kevéske pénzből gazdálkodott. Spórolt a fűtésen, a vízen, az áramot pedig rég kiköttette már. Nem volt szüksége TV-re, rádiója elemmel működött, és bár egy telefon jól jött volna, hogy tudja tartani a kapcsolatot a fiával, megelégedett a levélírás adta lehetőséggel. A válaszlevelekben persze a megszokott „majd nem sokára elnézünk feléd, apám”, és „most nem tudtunk elmenni, de jövő hónapban mindenképp”, vagy ezekhez hasonló ígéretek váltakoztak.

Amikor ismét elérkezett a szezon ideje, Gyula bá a legrosszabb rémálmaiban sem gondolta volna, hogy a nap, mikor már nem éri meg többé gazdának lenni, rohamosan közeleg. Az első elkeseredésre okot adó jel az volt, hogy a piacon rendre rajta maradt az elvitt krumpli több mint fele, mert nem tudta eladni. Még az idős asszonyok, akikkel olyan kedves volt, és a többi vásárló, akikkel olyan jó viszonyt ápolt sem vettek tőle semmit, ami rettentően elkedvtelenítette, hiszen ugyanúgy, mint az előző években, ezúttal is szívét-lelkét beletette a munkába. Az így megkeresett összeg még a belefektetett pénzt sem hozta vissza, ezért Gyula bá agytekervényei nagyon sötét jövőképet jelenítettek meg lelki szemei előtt. Az idős férfi, megelőzvén a katasztrófát, minden tőle telhetőt megtett, nem egy, korábban még nem próbált módszerrel is megpróbálkozott, sajnos eredménytelenül.

Hiába vetett el zöldbabot, miután kitermelte az összes krumplit, hiába futtatott fel uborkát a kert oldalában, a zöldségek ára rohamosan csökkent a piacon. Gyula bá nem tudta, nem is gondolt bele, hogy mi okozhatja a nem várt változást, de abban biztos volt, ha ez így megy tovább, komoly gondokkal kell majd szembenéznie. Egyszer véletlenül vette észre, amikor az egyik nagyvállalat áruházánál tankolt, hogy az jóval a piaci árak alá megy, legyen szó bármilyen termékről. Ekkor egycsapásra megvilágosodott, és már azt sem tartotta kizártnak, hogy Barna haverja igazat mondott, amikor valami hasonlóval magyarázta privátban üzemeltetett kisboltja – ahonnan Gyula bá a pálinkát, kolbászt és a szalonnát szerezte be idáig – váratlan bezárását.

És a helyzet évről évre romlott. Már-már ott tartott, hogy nem éri meg a vesződést, pedig a szíve még mindig a földekre húzta volna. Ott érezte magát igazán szabadnak, munka közben gyakran elmerengett a múlt simogató emlékképein.

Pedig addig milyen jól mentek a dolgok! Igaz, hogy Gyula bá majd beleszakadt a munkába, a boldogság szele is messze elkerülte, sőt az unokái jelentette szellőcske sem libbent már felé esztendők óta, de legalább mindig azt csinálhatta, amit szeret. Ahol senki nem ugráltatta, ahol az elvégzett munkának látszatja volt. Gyula bá élete azonban új, nem éppen idilli mederbe került. Mint egy jól működő rotációskapa, amiből egyetlen apró, de annál fontosabb csavar kihullik, és megszűnik működni.

A szíve szakadt meg, amikor aláírta a papírokat, és megvált a darabka földtől, ami úgy hozzánőtt már. Megtakarítása nem volt több, az a kevéske pénz, amit az eladással keresett pedig nagyon hamar elfogyott. Amit a kertjében megtermelt, azt meg is ette, és az sem volt valami sok. Az addigi spóroláson túl immár koplalni is kényszerült, konzerveken, száraz kenyéren, valamint zöldségeken élt.

Amikor elkönyvelte, hogy Attila ebben az életben nem fogja meglátogatni, úgy döntött, felhívja őt. Derékbántalmai voltak, a lába sem bírta már úgy a strapát, de kibicegett a posta melletti érmés telefonfülkéhez, ahol beledobálta az összekuporgatott aprópénzét, és tárcsázott. A telefon csörgött. Egyet, kettőt, hármat, de nem vette fel senki. Közben eleredt az eső, és Gyula bá ráncos bőrére kezdtek hullani a cseppek. Az idős férfi nem tágított, várt türelmesen, mígnem a vonal másik végén végre beleszólt valaki a kagylóba.

– Igen? Kőrizs Attila, miben segíthetek?
– Én vagyok az, drága fiam!
– Apa? Honnan hívsz?
– Innen, a posta mellől. – Gyula bá szipogott, és összehúzta magán viselt kabátját. – Hallani akartam a hangod.
– Minden rendben, apa? – kérdezte Attila, amire nem jött azonnali válasz, mivel Gyula bá nagyot sóhajtott a vonal a túlsó végén.
– Persze, édes fiam. Tudod, hogy van ez. Rengeteg a munka – füllentette, mert nem akarta fiát terhelni a bajával. Büszkébb volt ő annál. – A gyerkőcök ott vannak? Hadd beszéljek má’ velök, fiam!
– Nincsenek itt. Majd valamikor visszahívlak, amikor ők is a közelemben lesznek.
– Hiányoznak! Hiányoztok nekem! Azt hittem, elgyüttök meglátogatni.
– Sajnálom, apa, de nagyon elfoglaltak vagyunk mindketten. Szeretnénk elmenni, de egyszerűen nem tudom, mikor tehetnénk meg. Szerencsére az új munkám nagyon jó. Megbecsülnek itt.
– Ezt örömmel hallom, gyermekem.
– Apa, én…
– Igen, fiam?
– Szeretném még egyszer megköszönni a segítséged. Nélküled nem tudom, mi lett volna. Egy darabig még nem tudom visszaadni, de amint teljesen egyenesbe jövünk, az lesz az első dolgom.
– Azzal te ne törődj! – vágta rá Gyula bá ellentmondást nem tűrően. – Soha nem kell visszaadnod. Arra vigyázz, hogy a családodnak mindene meglegyen!
– Rendben, apa. Én nem is tudom, mit mondjak. Köszönöm… csak ennyire telik. – Attila szava egy pillanatra elcsuklott, majd kimondta a szót, mely utoljára gyerekkorában hagyta el a száját. – Szeretlek!

Szeretlek. Ez az egyszerű kis szó egészen az idős férfi lelkéig hatolt, és letelepedett odabent. Gyula bá már az esőről is megfeledkezett, olyannyira elöntötte az a kellemesen bizsergető érzés, melyet ez a szó okozott.

– Én is szeretlek, drága fiam! – Bármennyire is mondta volna még tovább, nem jött ki hang a torkán.

Attila csak a torokköszörülést hallotta.

– Biztos, hogy minden rendben van, apa? Rossz érzésem van.
– Már mondtam, hogy igen! Csak jó lett vóna beszélni a fiúkkal is egy kicsit. Na, majd legközelebb!
– Úgy van, majd legközelebb. Ígérem, megpróbálunk meglátogatni. Addig is majd hívlak még.
– Vigyázzál magadra, fiam!
– Te is, apa!

A nehéz időszak folytatódott Gyula bá életében, a telet különösen embert próbáló feladat volt valahogy túlélni, hiszen nemhogy fűteni, de élelemre sem volt pénze. Értelemszerűen pálinkára sem tellett, csupán a saját maga által készített mustot itta, azt is csak addig, amíg tartott. És bizony nem tartott sokáig az sem.

Gyula bá lába és háta megduzzadt, később pedig gyakorta elájult. Hasában egyszer szúró fájdalmat érzett, ami aztán nem is hagyott alább. Bőre elszíneződött, és erőtlenül ágynak dőlve várta, hogy megérkezzen élete utolsó állomására.

Amikor egy nap összegyűjtve minden megmaradt erejét kibotorkált a temetőbe, jól tudta, hogy az lesz az utolsó útja.

Elhunyt felesége begazosodott sírja mellett találtak rá később.

Attila, mikor a hullaházban megpillantotta Gyula bá csontig soványodott, a nyughatatlan égi áldástól ronggyá ázott tetemét, nyomban elsírta magát, és vigasztalhatatlanul magát kezdte hibáztatni. Azon a napon megszólította a lelkiismerete, és szinte testet öltve a férfi társaságává vált. Attila akárhányszor fiaira nézett, Gyula bá jutott az eszébe. Nem tudta, hogy édesapja utolsó perceiben, életének legboldogabb szakaszai idéződtek fel előtte. A nap, mikor találkozott a virágmintás kötényében, fekete vállkendővel fedett galléros blúzában pompázó gyönyörű teremtéssel, kit később nejéül vett. A nap, mikor a nő életet adott fiúknak, és ő ott állt mögötte a kezét szorítva, mert nézni nem merte a csodát, vagy a nap, mikor fia megházasodott, és utódokat nemzett a világra. Attila azt sem tudta, hogy az örömteli emlékképeknek köszönhetően Gyula bá nyugodtan távozott. Megbékélve. Anélkül, hogy érezte volna magán az eső érintését.

VÉGE