Hosszú évek teltek el. Soma felnőtt, családot alapított. Munkája olykor a nagyiék kisvárosába vitte. Ilyenkor mindig szerét ejtette, hogy meglátogassa az öregeket a temetőben. Józsi tata nem is túl sokkal, követte a nagyit és most itt nyugodtak békességben, egymás mellett. A papi igazán soha nem tudta feldolgozni párja elvesztését. Hiába volt minden próbálkozás, hogy más felé tereljék a gondolatait, a magány óráiban egyedül maradt a fájdalmával. Ez lassan felőrölte, belülről rágta, és végül feladásra kényszeríttette. A temetőlátogatás előtt mindig elment az öreg ház előtt. Egy pillanatra megállt, felidézte a kedves emlékeket. Ma már más élet lakott a boldog látogatások házában, új álmokkal és mesékkel, így csak a kiskapun leselkedve emlékezhetett a múltra. Kavarogtak benne az érzések, majd lépteit a végső nyughely felé vette. A temető előtt üldögélő nénikétől vett egy csokor virágot és elindult a parcellák felé. A sír előtti padra leülve üdvözölte az öregeket. Mindig elmesélte nekik, hogy mi történt vele az utóbbi időben, pont úgy, mint régen. Hitte, hogy a papiék minden szavát most is szeretettel hallgatják, sőt válaszolnak is a maguk módján egy lágy szellő simogatásával, vagy a madarak csivitelésével. Amikor újra csend vette őket körül, Soma az öreg meséinek világába menekült. Eszébe jutott az utolsó mesék egyike.

 

Az öreg kutya búcsúja:

Bundás már nagyon öreg kutya volt, sorra hullottak ki a fogai, nehezen járt, naphosszat csak aludt a házában. A gazda szomorú volt, amikor reggelente munkába menet megvakargatta a füle tövét. Nem akarta tudomásul venni, hogy bajtársa a végét járja. Aztán a fehérnépek unszolására egyik nap egy kiskutyával állított haza. A kis szőrgombóc, a Muki nevet kapta. Iszonyúan idétlen, kis ugri-bugri jószág volt, tele ifjúi hévvel és tapasztalatlansággal. Bundást egy ideig nagyon idegesítette az új jövevény, különösen, mert ő is kan volt, féltette a területét. Ráadásul állandóan viháncolni akart, felugrálva rá. Egy ideig morgással és vicsorítással tartotta távol, de egyszer csak megváltozott benne valami. Megadva magát lefeküdt és hagyta, hogy az újonc kitombolja magát rajta. Ahogy teltek a napok egyre jobban összemelegedtek. Az öreg kutya elfelejtette a bajait és szinte megfiatalodott, visszatért az életkedve. El kezdett foglalkozni ketteskével, ahogy nevezte, hiszen a kutyahierarchiában csak második lehetett. Szép lassan megtanított minden fontos dolgot, amit egy kutyának tudnia kell:

„A legfontosabb a terület körbejelölése, ezzel hívjuk fel a többi kutya figyelmét arra, hogy ne tovább, mert itt én lakom, és ha kell bármi áron megvédem. Semmi élőlény nem teheti be a lábát ide a tudtom nélkül. Ez különösen a postásokra vonatkozik, akik szinte minden nap próbálkoznak, ezért kivívták az egyes számú közellenség címet. Aztán itt van a csont kérdése. Ez az egyik kedvenc játékszerünk, amit általában elásunk jobb időkre. Fontos szabály, hogy nagyon jó helyet találjunk neki, és főleg emlékezzünk rá, hogy hová ástuk el. Fiatal koromban sokszor lebuktam, mert földes volt az orrom, és hiába vágtam ártatlan képet, a gazdaasszony megnevezhetett, mint első számú gyanúsított a virágjai kiásásában. Megtanultam, tehát, hogy megmossam az ásókámat, egy erre alkalmas tócsában, vagy az ivóvizes edényemben. Ezt a módszert neked is melegen ajánlom, mert utána rá lehet fogni a dolgot, a pockokra, meg a „vakundokokra”.

Azt már láttam, hogy ősi ösztönöd működik és kiválasztottad a hím kétlábút falkavezérnek, ez így van rendjén. Fontos hogy a többit is besorold, mert ez a törvény. Elárulom neked, hogy nálam a gazdaasszony áll az utolsó helyen. Nála még azt is megteszem, hogy elengedem a fülem mellett, ha a nevemen szólítgat. A kis nőstény előtte van a sorban, mert belőle árad a szeretet és az odaadás.

Jól jegyezd meg, hogy még én vagyok a főnök. Ha eszünk, enyémek az első falatok, addig te türelmesen várakozol. Úgyis hagyok bőségesen neked is, nekem már nincs szükségem sok ennivalóra.

Azt is észrevettem, hogy sokszor szóba állsz a területünkön kívüli fajtársakkal. Ez is jó dolog, mert mindenfélét tanulhatsz sokat látott társaidtól. Az emberek hányszor csitítnak bennünket, hogy ne ugassunk már. Pedig csak megvitatjuk a világ dolgait. Kár hogy nem értik a beszédünket és így rászorulunk arra, hogy az arcmimikánkkal, a szemünkkel és a dörgölőzéssel fejezzük ki magunkat. 

Nemsokára eljön, hogy mi hímek egy időre elveszítsük a fejünket. Ilyenkor a nőstények magukhoz vonzanak minket, az ősi ösztönök felszínre törnek. Nincs akadály, amely visszatarthatna, áttörsz falakat, hihetetlen magasságok átugrására leszel képes, harcolsz, sebeket szerzel, és mindezt azért, hogy a fajod fennmaradjon, jó tulajdonságaid öröklődjenek.”

És így folytatódott a tapasztalatok átadása, egészen az ősi farkasősök legendáitól, a kvartyogók bosszantásáig. Muki, időközben szemrevaló ebfiúvá serdült, Bundás egyre fáradékonyabb lett és sokat pihent. A gazda látta a szenvedést, a reménytelenséget és egy csendes őszi napon kihívta az állatorvost, aki megvizsgálta az öreget. Összenéztek a gazdával és szavak nélkül is, megértették egymást, hogy nincs már remény. Az orvos felszívott egy ampullát. A gazda még egy kicsit húzni szerette volna az időt, megszólalt:

–Jöjjön doki, iszunk egy pohárkával az öreg egészségére!

–Rendben, ezen már nem múlik, különben is ez az egyik, amit nem szeretek a munkámban. – jött a válasz.  Egy kis ideig poharazgattak és beszélgettek, aztán újra visszatértek. Bundás békésen feküdt, csendesen elment. Muki az orrával bökdöste, még nem értette meg, hogy mi történt.

 

Soma nehéz szívvel hagyta ott a temetőt, beült az autójába és elindult hazafelé. Most nem kapcsolt be semmi zajt, jobban esett a csend. Ahogy hazaért, a fia ugrott a nyakába.

–Apu, de jó hogy hazaértél, ugye ma is te mesélsz?

–Igen, hazafelé kitaláltam egy jó kis mesét a „giliszta álmáról”.

–De jó, már alig várom!

Mese után, mielőtt becsukta volna az ajtót, még visszaszólt:

–Jó éjt Jocika, álmodj szépeket!

A ház becsukta szemeit már csak Soma volt fent. Befészkelődött kedvenc fotelébe és bekapcsolta Józsi tatától örökölt magnót. Halkan szólalt meg egy lassú blues, megtöltve a kicsiny padlásszobát.

 

Utóirat:

Józsi tata meséi kisfiamnak íródtak, aki mindössze 22 napot töltött velünk, majd angyal lett. Hitem szerint most is itt van a hétköznapjainkban. Amikor megszületett, már ötven éves elmúltam, sokan mondták, hogy az unokám is lehetett volna. Így hát a mesék neki szóltak, az „unokának”. Úgy éreztem, hogy meg kell mutatnom mindazt, amit nem tapasztalhatott meg ebben a világban. Mesélni az élet szépségeiről és mindarról, ami fontos lehetett volna számára.