Józsi tata megkezdte Soma zenei „kiképzését”. Nem is gondolta volna, hogy ilyen fogékony lesz a kisöreg. Nagyon élvezték mindketten, ahogy közösen felfedezték a zenék birodalmát. Somának eddig ez nem volt igazán fontos, csak az énekórák nyűglődésein és az autórádió háttérzaján nőtt fel. Bár Renátóval való barátsága egy kicsit felébresztette a kíváncsiságát, hiszen vele az utóbbi időben hallgatott zenét. A papival való közös, zenei együttlétek azonban mások voltak. Megtanulta tisztelni a dallamosságot, a harmóniát, a ritmust és a zenei összhangot. Soha nem hallott zenei stílusok bújtak be a fülébe, és maradtak ott örökre. Józsi tata az a típus volt, aki soha nem erőltetett semmit, de Soma előtt megnyitott egy új kaput és a befogadó habzsolta a muzsikát, részévé vált. De a lányának is jót tett ez a kis ébresztő, mert előkotorta a régi kazettáit és már ezek szóltak a kocsiban utazásaikkor.

Buksira való hivatkozással az öreg nem nagyon utazott hozzájuk, ezért ha idejük megengedte, ők látogatták meg. Egyébként is igazi otthonülő lett, nem szívesen mozdult ki, csak a halaszthatatlan ügyekben. Megfáradt és beleöregedett az életbe. A következő látogatáskor is nehéz volt rábeszélni, hogy kimenjenek egy focimeccsre, pedig nagyon szeretett minden sportot. Azért eleget tett az unokája unszolásának, és csak-csak nekiindultak. Végül is nem bánta meg, mert jól érezték magukat. Amikor hazaértek, Soma kérésére újabb szalag került a magnóba. Érdekes részhez érkeztek, egy határmezsgyéhez: a jazz-rockhoz. Innen kezdett komolyodni a dolog, vajon megrekednek-e keményebb fémzenénél vagy sikerül átbillenni másik zenei világba. Szerencsére Soma, a papi zenei mindenevőségét örökölte és gyorsan ráérzett erre az új csemegére. Az öreg lopva figyelte Soma átszellemült arcát, ahogy átadta magát a jazz ritmusainak, és már látott reményt arra, hogy eljutnak a számára olyan fontos bluesig. De ehhez még idő kell, a blueshoz meg kell nyitni a szívet, a lelket.

A zene ellopja az időérzéket, így hát gyorsan beesteledett. Amíg Soma a kishajói elsüllyesztésével foglalatoskodott a fürdőkádban, Józsi tata mellette úszómesterkedett egy sámlin ülve. Közben beszélgettek:

–Anyával, jól megvagytok otthon? –kérdezte az öreg.

–Igen. –jött a rövid válasz. Bár tegnap egy kicsit orroltam rá.

–És miért?

–Tudod, kinéztem egy jó kis magnós-rádiót, hogy máskor is hallgathassak zenét, ne csak nálad. De anya erre azt mondta, hogy sok minden másra kell most a pénz.

–Értem. – gondolkodott el a papi. Agya máris raktározta a következő ünnep ajándékozási lehetőségét.

Soma, fürdés után gyorsan ágyba bújt. Józsi tata gondosan betakargatta, majd elindult kifelé. Az ajtóból visszanézett és meglátta tréfája áldozatának arcát. Nem bírta ki, hogy ne nevesse el magát.

–Beijedtél, hogy ma nem lesz mese, igaz! Látnod kellett volna azt a csalódott arcot, amit vágtál.

–Papi, ne szórakozz velem, mert halálra csikállak. – jött a válasz.

–Akkor inkább mesélek. – menekült vissza a mesemondó székbe az öreg, tettetett félelemmel az arcán. Hogy be ne következzen a beígért csiklandozás, gyorsan bele is kezdett.

 

Pénzmese:

Középkategóriás címletűként születtem egy szigorúan őrzött, titkos helyen. Rövid várakozás után belekerültem a mindennapok forgatagába. Mi, a kétkezűek világának fontos részei vagyunk. Sokféleképpen hívnak bennünket: bankjegy, pénz, lóvé, lé, zsé, zseton, átok és áldás. Mivel az értékem olyan, hogy megfordultam mindenféle helyen, gazdag tapasztalatokra tettem szert, amelyet most szívesen megosztok a nagyérdeművel.

Fiatal koromban, nagyon sokféle emberrel találkozhattam, mindenki másképp bánt velem. Volt, aki csak úgy a zsebébe gyűrt és gyorsan tovább is adott más kezeknek. Volt, aki szépen belehajtogatott a kedvenc helyünkre a pénztálcába és próbált ránk vigyázni, amíg csak lehetett. De akadt olyan is, aki titkos helyeken bújtatott bennünket, egyre sokasodó társainkkal együtt. Láttam boldog és szomorú arcokat. Jártam piszkos zsebekben, aprópénzek társaságában, pénztári kasszák ki-becsukódó fiókjaiban. Sokszor adtak be egy ablakon, sárga papír társaságában és többször jártam fényes termekben, ahol egy szerkezet számolt meg bennünket, iszonyú sebességgel. Találkoztam kérges kezekkel, akik nehéz szívvel számolgatták gyér társaságunkat, de voltam finom női kezekben is sokadmagammal együtt, finom, csillogó holmikra cserélődve. Szégyelltem magam, amikor zsebekbe csúsztattak, és nagyon megijedtem, amikor durva kezek hirtelen kirántottak a táskák rejtekéből.

Egyszer egy nadrág zsebében felejtettek és egy borzalmas tortúrában volt részem: kimostak, megszárítottak, majd kivasaltak. Az ellenségemnek nem kívánom, amit átéltem.

Nehezen hihető, de nekünk is vannak érzéseink. Az életem során megismert kétkezűek közül nekem is voltak kedvenceim, és voltak olyanok, akiket nem szerettem. Először talán azokon esnék túl, akik nem lopták be magukat a szívembe. Ők azok akik „piszkossá” tesznek bennünket, majd „tisztára mosnak”. Bármi áron összeharácsolnak minket és alantas szándékaik kielégítésére használnak. Vagy csak egyszerűen elveszik mindenkitől, hogy nekik több legyen. De szerencsére sok, számomra szeretetre méltó kéz is megsimított. Apró kezek, akik a perselymalacuk gyomrába gyömöszöltek, hogy onnan kiszabadulva, valami régen vágyottra cseréljenek. Családanyák dolgos kezei, akik esténként különféleképp csoportosítottak bennünket, hogy mindenre jusson a szűkös keretből. Ráncos, öreg kezek, akik remegve tapogattak bennünket a viseletes pénztálcában.

Az életem a többiekéhez képest nem volt túl hosszú. Történt ugyanis, hogy egy tavaszi délelőttön, négy kéz ide-oda rángatott a tulajdonjogon vitatkozva. Sajnos ennek a vitának az lett a következménye, hogy középen kettészakadtam. Ügyes kezek ugyan összeillesztettek és megragasztottak átlátszó szalaggal, de emiatt többször előfordult, hogy visszaadtak az előző kéznek. Végül bekerültem a kórházba, ahol hasonló sorsú társaim tengették napjaikat. Egy szép napon végleg lemondtak rólunk és testünket apró darabokká szaggatták, majd egy prés téglává zsugorított bennünket. Most itt vagyunk egy öregek otthonában, a kazán mellett, hogy beteljesítsük végső küldetésünket, meleget adjunk.

 

A mese után Soma szólalt meg először:

–Tudod papi, én nem haragudtam ám igazán anyára, hiszen nem lehet neki könnyű. Majd ha nagy leszek, és pénzt fogok keresni, segítek én is neki, hogy mindenre jusson.

–Rendes unokám van nekem. –jegyezte meg Józsi tata, s az elmaradhatatlan jóéjt puszival búcsúzott.