Józsi tata és Soma a „pletykapadon” üldögéltek és elmélyülten beszélgettek. Az ülőalkalmatosságot az öreg készítette, a kertben állt a vén diófa alatt. Nevét onnan kapta, hogy a nagyi gyakran ücsörgött itt a szomszédasszonnyal, kicserélni az aktuális „fülbevalókat”. A papi sokszor megleste őket messziről és elcsodálkozott, hogy ezek a nők vajon miről tudnak ennyit hablatyolni. A férfiak ha összefutnak egy kis borozgatásra, néhány mondattal egyenesbe teszik a világ dolgait.

Most a férfinépség bitorolta a bútordarabot. Somának ma kifejezetten sok kérdése és mondanivalója volt. Józsi tata átszellemülten figyelte az unokája szavait. Milyen koravén ez a gyerek, – gondolta magában – hiába a csonka családban felnövők, hamarább veszítik el az önfeledt gyermekéveket.

De az elkalandozásból, gyorsan visszazökkent a beszélgetésbe, mert jött a következő Soma kérdés:

–Papi, Te vallásos vagy?

–Nem igazán. – válaszolt. Tudod, nem arról van szó, hogy nem hiszek valami teremtő erőben, mert az életnek nevezett kaland, jól ki van találva, és e mögött valaminek lennie kell ami irányítja a dolgok menetét. Egyébként is, hiányzik belőlem a csordaszellem, nem hiszek benne, hogy a feltett kérdéseimet közösen kellene megoldani. Ha gondom van, mi ketten lerendezzük egymással, én és a „teremtőm”, ahogy nevezem. Nem kell ehhez templom és alkalom, elég egy meghitt, csendes sarok is. Tudod az érdekes az, hogy megkapom a válaszokat így is.

–És, Te? – fordult vissza a kérdés.

–Igazán én sem. Esténként elmondom az imámat, amit kiskoromban a nagyi tanított, és ennyi. Nem járok templomba, úgy mint néhány osztálytársam. Bár anya beíratott hittanra az iskolában. Azt szerettem, mert érdekes történeteket lehetett hallgatni, de ettől nem lettem vallásos. Anya sem az, bár néha rajtakaptam, hogy imádkozik.

–Tudod, ha az ember bajban van, - legyen ő a legnagyobb vallástagadó - utolsó szalmaszálként az Istenből merít hitet, ez egy beégetett kód.

Ma nagyon sok mindenről kérdeztél engem: a lélekről, az időről és a boldogságról. Bár válaszoltam ezekre a magam módján, közben eszembe jutott, hogy van egy mesejáték, amely sokkal szebben elmeséli ezeket a dolgokat. Mai, saját mesém helyett megismertetlek ezzel a művel. Címe: „A kék madár”. A múlt század elején élt egy író, úgy hívták, hogy Maurice Maeterlinck. Ő írta ezt a mesét, amit a hetvenes évek közepén megfilmesítettek. Magyar származású rendezője volt, George Cukor, aki ekkor már hetvenöt éves volt. Úgy látszik meg kell érni egy bizonyos kort ahhoz, hogy valaki ilyen filozofikus művet alkosson. Nagy hatással volt rám ez a film, mert belőle tökéletesen visszaköszöntek azok a dolgok, ahogy a világról vélekedtem. A kedvedért megpróbálom felidézni a történteket.

 

A kék madár:

A film elején megismerkedünk egy szerény körülmények közt élő családdal: favágó apával, otthon dolgozó édesanyával és két gyermekükkel: Tyltyl nevű kisfiúkkal és a kishúg Mytylel. A gyerekeket éjszaka felébreszti a szomszéd kastély karácsonyi ünnepségének zaja. Kiszöknek, de csak messziről csodálhatják meg a pompát. Ahogy lógó orral hazaérnek, egy vénséges vén anyókába botlanak, aki megajándékozza a tiszta szívű kisfiút egy kalappal, rajta a szemnyitó gyémánttal. Ha ezt a drágakövet elfogatják, másnak láthatják a világot, megpillanthatják a dolgok lelkét. Amikor kipróbálják, az öreg anyóka fénytündérré változik, és életre kel a tűz, a víz, a tej, a kenyér, és a cukor, valamint megértik a kutya és macska beszédét is. A fény kérésére elindulnak, hogy megkeressék a kék madarat, mert egy beteg kislány csak ettől nyerheti vissza az egészségét. Először, csak a két gyermek próbálkozik az emlékezés országában. Itt meglátogatják a rég elvesztett nagyszülőket. Az öregek szunyókálnak, de ha gondolnak rájuk felébrednek. Nagy örömmel fogadják az unokákat. A holtak világában, közösen felidézik a kedves emlékeket. Közben Mytyl felfedezi, hogy a nagyiék kalitkájában felébredő feketerigó kék színű lesz. Nagyon megörülnek, elkérik az öregektől a madarat és elbúcsúznak. De ahogy visszaérnek a többiekhez, a madár újra feketévé változik. Ezért hát elengedik, hogy visszataláljon az öregekhez, és tovább keresik az igazi kék madarat. Egy pillanatra meg is látják, amint az éj palotája  felé repül. A fény ide nem teheti be a lábát, de ellátja őket jótanáccsal: az élet minden titka ebben a palotában rejtőzik, az éjszaka őrzi őket, de az embereknek nem tilthatja meg, hogy kifürkéssze a titkait. A macska előre sunnyog és szövetkezik az éjkirálynővel, hogy elijesszék a gyerekeket. De őket nem tántoríthatja el semmi, feltárják az élet sötét bugyrainak termeit. Az elsőből kiszabadulnak a gonosz szellemek. A kutya segítségével hamar rájönnek, hogy félősek, mert a királynő szerint elveszítették az önbizalmukat, hiszen az emberek már nem veszik őket komolyan. Így hát sikerül visszaterelni a szellemsereget. A második ajtó feltárulta után szembe találják magukat a szörnyű, vérengző óriásokkal és a háborúk őrültjeivel. Mielőtt kiszabadulnának, sikerül közös erővel bezárni ezt a kaput is. A harmadik helységről minden áron le akarja beszélni az éjkirálynő a gyerekeket, mondván, hogy ott lakik a feneketlen mélység, ahonnan, még nem tért vissza senki. A két gyerek és a kutya azonban megállíthatatlan. Gyönyörű szép kertbe érkeznek, amely telis-tele van kék madárral. Boldog örömmel lépnek ki a sötétségből szerzeményeikkel, de ahogy fény éri őket mind elpusztulnak. A tündér megvigasztalja őket, hogy ők nem voltak igaziak, mert az álom madarai, nem élhetnek a fényben. A két gyerek lemegy a tiszta vizű patakhoz inni, miközben találkoznak egy vörös ruhás hölggyel, a „Fényűzéssel”, aki meginvitálja magához a kisfiút. Ő hátrahagyva testvérét, a hölgy palotájába megy. Eleinte elvarázsolja őt a cirkuszi forgatag. Az úrnő bemutatja legjobb barátait: a gazdagságot, az önimádatot, a falánkságot, a semmittudást és a semmittevést. Közben megérkeznek a többiek is, mindannyian beleesnek a habzsolás szemfényvesztésébe. Tyltyl időben kijózanodik és a gyémánt elfordításával újra a réten találják magukat. Itt találkoznak édesanyjukkal, akit először meg sem ismernek, mert szép ruhában siet eléjük. Aztán meglátják a gyűrűjét és azt az égést amely egy tűzrakáskor keletkezett a kezén, így hát boldogan magukhoz ölelik. Mytyl próbálja rábeszélni, hogy maradjanak itt örökre, de az anyjuk útra bocsátja őket azzal, hogy azért vannak itt, hogy megtanulják, hogyan kell másként látni a világot. Így hát tovább keresik a kék madarat. Beérkeznek a fák birodalmába, az erdőbe. A macska most is előresiet és ármánykodik. Először is ráveszi a fiút, hogy forgassa el a gyémántot és így keltse életre a fákat, majd a kutyát megkötözteti az indákkal. Az életrekelteknek azonban eszük ágában sincs odaadni a lombjaik közt rejtőző kék madarat, inkább vélt sérelmeik miatt, megtámadják a gyerekeket. A kutyának sikerül kiszabadulnia és menti a menthetőt, de nem bír a túlerővel. Most is a szemnyitó gyémánt menti meg őket, miután visszaváltoztatja a fákat régi állapotukba. A két gyerek és a fénytündér egyszer csak egy csomó kisgyermek között találja magát. Ez a jövő birodalma. Itt várnak a sorukra azok aki még meg sem születtek. Ha odalent a szülők egy gyermeket kívánnak, kinyitják idefenn a nagykaput és az Idő lekíséri a gyerekeket a Földre. Fontos szabály, hogy üres kézzel nem mehetnek, ezért mindenki visz magával valamit: találmányt, gyógyszert, tudást vagy soha nem ismert gondolatot. Találkoznak a jövő évben megszületendő kisöccsükkel is. Tőle tudják meg, hogy ő három betegséget visz majd magával, amelyek majd elviszik őt. Tyltyl megkérdezi tőle, hogy ezért érdemes leszállni a Földre, mire azt a választ kapja, hogy ez nem tőle függ. Mint ahogy az sem, hogy ki mikor kerül sorra. Van akinek még nincs kedve megszületni, van akinek még nincs itt az ideje, de már menne. Hiába könyörög egyikük, hogy mehessen hamarabb, mert az ő leendő szülei már öregek, az Idő kérlelhetetlen, mindennek az előre megtervezett módon kell megtörténnie. Amikor az Idő felfedezi, hogy élők vannak közöttük, a gyerekek személyében, megfordítja homokóráját és újra a házuk előtt találják magukat. Csalódottak, mert nem sikerült megtalálni azt, amiért vállalták a viszontagságokat. A fény vigasztalja őket: a madarak nem kalitkába valók. Azt tanácsolja nekik, hogy ne fogják meg őket soha sem. Ők szabadságra születtek, szálljon, suhanjon mind odafenn. Akinek szárnya van az nem bírja a rabságot, ne fosszák hát meg a zöldellő erdők látványától, a tündöklő kékségű egektől.  Ha jól figyelnek és szívük mélyébe lesnek, odaszáll hozzájuk a madár. Csókolják meg, és engedjék, hogy tovább repülhessenek.

A gyerekek szomorúsága akkor lett teljes, amikor az elemektől (tűz és víz), az emberek fontos étkeitől (tej, kenyér és a cukor), és az állatoktól (macska, kutya) is el kell búcsúzniuk, mert lejárt az idejük, és vissza kellett változniuk hétköznapi mivoltukba. Ezután a fénytündér lefektette őket, majd maga is elbúcsúzott.

Másnap reggel, nem győzik mesélni a sok élményt. Mindent másnak, szépnek látnak már az otthonukban. Sorra köszöntik az ismerőseiket: az elemeket, az ételeket. Tyltyl pedig már megérti, hogy a kutya miről ugat. A szülők tátott szájjal figyelik a változást, kezdetben betegségre gyanakszanak. A testvérek örömmel fedezik fel, hogy a kalitkában lévő gerlicéjük kék színű. Bejárták a világot a kék madárért és közben végig itt volt náluk. Azonnal elviszik a beteg kislánynak, de amikor átadják a madarat, az elröppen. A kisfiú gyorsan megvigasztalja: ne bánkódj miatta, majd én megkeresem. Ezután így szól a körülöttük lévő embereknek: ha valaki megtalálja hozza vissza, szükségünk van rá, hogy boldogok legyünk. Majd egyszer.

 

–Ez volt, hát a boldogság kék madarának története. – fejezte be Józsi tata a mesét. Tudod csak akkor látható, ha egy családban mindenki egyformán boldog.

–Szép volt papi, jó volna megnézni ezt a filmet igaziból is.

–Anyádnak is nagy kedvence volt, szerintem ha jól szétnéztek otthon, talál rátaláltok az elfeledett emlékek fiókjában. Ha előkerül, nézzétek meg együtt, jót tesz mindkettőtökkel.