- Ébresztő, Csipkejózsika, hasadra süt a nap!

Dani álmos szemekkel, morcos arccal mered rám az ágyból, aztán egy pillanat alatt hátat fordít, és kócos fejére húzza a takarót.

- Álmos vagyok, hagyj békééén… - motyogja, majd nagyot szusszant.

Ez egy mindennapos játék nálunk, de már megtanultam, hogyan kell kezelni. Dani nagyon utál reggel felkelni, nekem viszont muszáj sietnem, ha nem akarom, hogy kirúgjanak a gyárból.

Gyengéden, de határozottan húzni kezdem a takarót Daniról, amit ő megpróbál újra és újra visszahúzni. De most már látni, hogy csak komédiázik: a takaró alól előbukkanó arca egyre mosolygósabb, a szeme huncutul csillog.

- Na jól van, nekem így is jó – tettetem erre a sértődöttet. – Akkor én most megyek dolgozni, és itt hagylak egyedül. Ha gondolod, áthívhatod a szomszédból Vallayékat, hogy vigyázzanak rád… Csak azt nem tudom, hogy a csoporttársaid meg Anna néni mit fognak ehhez szólni…

Dani erre ledobja magáról a takarót, és kiugrik az ágyból. Ugyanezzel a lendülettel mindjárt meg is botlik a papucsában, és elterül a földön. Kisebb korában mindig sírni kezdett az ilyen baleseteknél, mostanra viszont már hősiesen visszatartja a könnyeit: ilyen nagy fiú már nem sír! És most különben sincs ideje holmi pityergésre, annyira izgatott:

- A gyurmaegér…! El kell vinni a gyurmaegeret a Zsófinak!

Zsófi egy kis helyes, szemüveges, fekete hajú lány Dani csoportjából. Ma van a születésnapja. Dani ennek tiszteletére egy kis fehér egeret csinált neki sólisztgyurmából. Az egérnek gyöngyből van a szeme, és egy fehér cipőfűződarab a farka. Nem mondható valami nagy művészi alkotásnak, de hát Danitól azért mégis nagy teljesítmény. És Zsófi is biztosan örülni fog neki. Zsófi még az év elején került Daniék csoportjába, és Dani szinte azonnal barátságot kötött vele. Mindennap csak róla mesélt, és addig könyörgött, amíg egyszer el nem vittük őt magunkkal pizzázni. Amiért viszonzásul aztán Zsófi szülei is meghívtak minket magukhoz ebédelni. Dani és Zsófi most már majdnem minden hétvégét együtt töltenek, és Dani mostanra már határozottan kijelentette: ha Zsófi kicsit nagyobb lesz, ő bizony elveszi feleségül!

- Az nagyon jó lesz – mondom erre én. – De aztán ki tudod-e várni, amíg a Zsófi elég idős lesz ehhez?

- Kivárom! – bizonygatja ő.

- De ez komoly döntés ám! – ugratom. – Ez azt jelenti, hogy mostantól fogva életed végéig őt, és csakis őt fogod szeretni, és soha többé más lányra még csak ránézned sem szabad!

- Hát nem nézek! – mondja ő igen elszántan. A négyévesek elszántságával. Így aztán nem is kételkedem tovább.

- A füled tövét is mosd meg! – szólok még utána, miután eltűnt a fürdőszobában. Aztán kimegyek a konyhába, hogy elkészítsem a reggelit.

Ez már három éve az én feladatom, amióta apu és anyu nincsenek. Kicsivel múltam tizennyolc, amikor meghaltak. Azóta az én dolgom a pénzkeresés, a háztartás, meg a testvérem nevelése. Ez nem mindig könnyű. Főleg úgy, hogy az ember alig huszonegy éves. De azért nem is olyan elviselhetetlen teher. Zsófi szülei egyszer azt mondták, rendkívül megbecsülendő, és tiszteletre méltó, amit csinálok. És kevés ilyen erős lányt ismernek, mint amilyen én vagyok.

- Csak olyan erős vagyok, mint bárki más – feleltem erre. – Mindenki azt a terhet cipeli, amit az élet mért ki rá. Énrám ezt mérte. És már beleszoktam.

- De azért gondolom…  - kezdte Zsófi apja, és megköszörülte a torkát, látszott, hogy keresi a szavakat. – Azért gondolom, néha te is szeretnél olyan lenni, mit a többi veled egykorú lány. Más ilyenkor párt keres, vagy talán még iskolába jár, tervezi a jövőjét, meg bulizik. Neked nem hiányoznak néha ezek a dolgok?

- Persze, hogy hiányoznak – mondtam. – Azelőtt főiskolára akartam járni, titkárnő akartam lenni. A szórakozás is hiányzik, és az is igaz, hogy így a fiúk se nagyon kerülgetnek… De nem vagyok még olyan öreg… és hát ki tudja… talán történhet még valami…

Dani most ér ki a konyhába, rikolt egyet, és jól hátba csap. Ekkor veszem észre, hogy milyen szépen felöltözött segítség nélkül: rajta van a kék póló, a drapp rövidnadrág, meg a pár fekete zokni, amit még este készítettem ki az ágya mellé. A cipője még nincs rajta, mert annak a felhúzásához, megkötéséhez segítség kell… De azt örömmel látom, hogy a pólóját nem fordítva vette fel, ahogy szokta.

- Ügyes vagyok? – kérdezi, és széttárt karral, lassan körbeforog. Látszik, hogy nagyon büszke magára.

- Nagyon – felelem, aztán elvigyorodok. – Bár a slicced megint nyitva maradt…

- Olyan vaaagy! – teszi erre a durcásat, de aztán ő is elneveti magát. Aztán letelepszik az egyik székre, a tányérjára néz, és az előbbi tettetett durcásságával megkérdezi: - Már megint tojásrántottaaa?!

- Már megint tojásrántottaaa – felelem én, próbálva utánozni az ő durcás hangsúlyát. – Ahogy tegnap kérted.

- De nekem neeem kell tojásrántottaaa – mondja erre ő, és megint huncutul rám mosolyog. Ez is egy szokásos reggeli játékunk: ő kijelenti, hogy neki nem kell az az étel, ami előtte van, én meg úgy teszek, mintha nagyon mérges lennék. Kijelentem, hogy márpedig megeszi, néha meg is fogom a kanalat, és néhány falatot „belétömök”. Szerinte ez rém vicces. Most azonban nincs időm ilyesmire, korábban kell beérnem az üzembe, valami ellenőrzés lesz. Így aztán megpróbálom gyengéden lebeszélni:

- Danikám, én igazán értékelem a humorodat, de most tényleg sietnünk kell. Nem játszanád most inkább azt, hogy te vagy a nagyfiú, aki már szépen meg tudja enni egyedül is a reggelijét?

Dani csalódott, de látja rajtam, hogy komoly okom van így beszélni.

- De… - feleli, aztán a kezébe veszi a villát, és szó nélkül magába lapátolja a reggelijét.

Ezután fogmosás, cipőhúzás, a hátizsák előkeresése következik („Itthon ne hagyjuk a gyurmaegeret!”), majd tíz perc buszozás után leszállunk Daniék kapuja előtt. Dani innen már maga is odatalál a csoportjához, így aztán nem is kísérem tovább, sietek a következő buszra. Csak egy puszit adok neki – Szervusz! – aztán már mennék is tovább, amikor szembe találkozom Anna nénivel.

- Á, jó reggelt kívánok, örülök, hogy látom! – mosolyog rám Anna néni. – Mindig úgy elrohan, pedig szerettem volna beszélni önnel.

- Az az igazság, hogy most is sietek – felelem én -, de ha nagyon fontos a dolog, arra egy pár percem azért akad még…

- Igazán nem tart hosszú ideig – feleli ő. – Csak arról van szó, hogy Dani már napok óta borotválatlanul jön a napközibe. A lányok már panaszkodnak, amikor puszit ad nekik, hogy nagyon szúr a borostája. És nem is valami szép látvány.

Dani, aki erre visszafordult, most zavart arccal simogatja a borostáját, ami valóban legalább háromnapos már. Való igaz, erről mindig megfeledkezem.

Anna néni szerencsére nagyon kedves, megértően mosolyog.

- Ha reggel nincs is rá ideje, esetleg próbáljon meg időt szakítani rá este. Legalább kétnaponta. Rendben?

- Rendben… - mondom, és elpirulok, mint egy megszidott kislány. Aztán gyorsan elköszönök, és rohanok a megállóba, mert már meg is jött a buszom. Szerencsére még éppen fel tudok szállni, és ülőhelyet is találok. Legalább egy kicsit kifújhatom magam. Ez bizony egy elég rohanós reggel volt…

A busz lassan halad el a kissé már megkopott okkersárga épület előtt. Ha visszanézek, éppen a fejem magasságában látom a kapu feletti táblát:

Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthona

A kapuban ott áll Anna néni, aki karonfogva egy huszonhárom éves fiút vezet be éppen az épületbe.

A testvéremet. A bátyámat, Danit.