Szeretnék szólni, hogy a soron következő iromány, egyeseknél leverheti a biztosítékot. Sajnos igaz történeten alapszik.

December 11. Hétfő.

   Apu ma volt benn az iskolában. Bejött, mert hívták miattam. Baj van velem. Az irodalomtanárom, ez a gyépés fruska, felfedezte a vágásokat a kezemen. Azt mondta, én csinálom magamnak. Hogy bolond vagyok, hogy pszichológushoz kellene járnom. Apu megmondta neki, hogy tudja, miért van ez.

    Amiatt a srác miatt, akivel járok. Vagyis inkább csak jártam. Mert apu eltiltotta tőlem. Drogos és balhés, de ugyanakkor vicces és jó fej. Nem tudom mi a baj vele? Állítólag rossz hatással van rám. Azt is ráfogták, amikor karácsonykor tajtrészegen jöttem haza, szakadt cuccban, kisírt szemmel. Akkor nekiestem apunak és anyunak, elmondtam őket mindenféle rohadék fajzatnak, törtem-zúztam, ütlegeltem, míg apu le nem kötözött.

    Hát igen! Én tényleg nem vagyok normális. De akkor Adolf nem volt velem, csak a barátnőim, akikkel rengeteget ittunk, felszívtunk néhány csíkot, táncoltunk, üvöltöztünk stb… Aztán haza jöttem. Balhézni.

       Valójában Adolf nagyon cuki. Újonnan állandóan fekete ruhában jár, mintha meghalt volna valamelyik rokona, ezzel viccelődött is, hogy azért van feketében, mert agyonütötte a macskáját fejszével. Nevetnem kell most is, olyan komolyan mondta, hogy néhányan elhitték. Én nem. Tudom, hogy Ő jó. Hogy nem tenne ilyesmit, nem tudna bántani senkit. Pedig… na mindegy…

         Ó, ha Ő csinálta volna a sebeket! Olyan csodás lenne! Arról szoktam fantáziálni, hogy felvágja az ereimet, meg a sajátját is, isszuk egymás vérét és közben kefélünk. Úgy döglünk meg mindketten. Talán tényleg pszichológushoz kéne járnom! Ha-Ha!

         De ilyen már nem lesz, mert apu azt mondta, ha még egyszer megtudja, hogy találkoztunk, kitapossa a belünket. Na tessék! Ég veled Szerelem..!

         Most tél van odakinn. Szitál a hó, fúj a hideg szél, az ablakban jégvirágok nőnek. Tél van idebenn is. A szívemben. Már rég óta. Olyan jó lenne meghalni inkább, mint félve és szomorkodva búcsúztatni a napokat.

De hát ez van! Még van időm.

Kinézek, látom a csillagokat, ragyognak, hunyorognak csúfolódnak velem, kacagnak a káromon. Mennyire gyűlölöm őket! Mennyire gyűlölök mindent és mindenkit. Csak Adolfot nem, de Ő úgyis azt mondta, ha nem találkozhatunk, megöli magát. Remélem, nem teszi meg! Akkor aztán magamra maradnék teljesen ebben a kutya világban.

De hagyjon csak egyedül! Dögöljön csak meg! Vágja csak fel az ereit, akassza fel magát, vagy tudomisén! Én igazából nem is őt szeretem…

Mondtam már, hogy tél van? Kemény, hideg tél. Odakinn és idebenn is.

Éjszaka van.

Apu nemrég ment ki innen.

Mikor bejött, már láttam rajta, hogy mit akar. Láttam a szemében azt a vad kifejezést. Összeszorult a gyomrom.

Most nem vágott meg. Nem is ütött meg. Biztosan nem akart még nagyobb feltűnést kelteni. Csak a nyakamat szorította meg. Meg akart csókolni, de elfordultam, mert bűzlött az italtól. Erre jobban megszorította a nyakamat. Akkor sem fordultam oda, úgyhogy az arcomat kezdete nyalogatni.

Hallottam, hogy anya a másik szobában zokog. Mindig ez van! Az a rohadt kurva nem tesz semmit, csak így zenél hozzá. Bőgőmasina!

Apu egyik keze a nyakamon maradt, a másikkal pedig lehúzta rólam a pizsamaalsót. Meg a bugyit is.

Megtette, amit szokott. Amikor a végén elélvezett, a fejemet a paplanba kezdte verni (Istenem! szerencse hogy nem a földön csinálta), rohadt cédának nevezett és azt is mondta, hogy ki fogja húzni a belemet.

„Ezt úgyse kaptad volna meg, attól a kis buzitól.” – mondta, összecsomagolta magát, majd hirtelen felrántotta a kezét. Nevetett, ahogy félve összehúzódtam.

Aztán átment anyuhoz a másik szobába. Elcsattant néhány pofon, hallottam, mert csak egy fal választ el minket egymástól. Mondta neki, hogy fejezze be a bőgést, mert idegesíti.

Csend lett.

Próbáltam sírni, de nem ment. Egy ideje már nem tudok.

Apu meg fog ölni. Egyszer biztosan. Engem is, anyát is.

Tudom.