Estére elő is készítették a rituálét. A Magányos farkassá válva gyorsan átrohant a szomszédos tanyákra, ahol éltek még emberek. Jó messze a Falutól. Ők úgy döntöttek, nem kockáztatják meg az utat az ünnepségre. Így sem menekültek…

Az emberfarkas csak két leányt hagyott életben. Mikor a fogyatkozó Hold felkúszott az égre, az egyiknek a nyakát szegte, s vérét kiengedte egy jókora kádba. Majd gyorsan, mielőtt megalvadt volna, felfestette követői bundájára a megfelelő jeleket, miket feledésbe merült könyvekből jegyzett meg vándorlásai és emberévei során.

A másik lányt elevenen égette el, s utasította a többieket, hogy hempergőzzenek meg a hamvakban.

Azután emberi húst kellett enniök, arra jók voltak a holtak, kik mindenütt hevertek a Falu görbe utcáin.

S aztán átalakultak. Sokan megijedtek új formájuktól, próbálgatták hogy tudnak mozogni. Idővel megszokták mind. Ki később, ki hamarabb.

- Most, - szólt a vezér – mind részesültetek eme ősi mágiában. Immár emberi irhát viseltek. De éjjelente, vissza tudjátok vedleni eredeti alakotokat. S mikor Telihold van, akár akarjátok, akár nem, újra farkassá váltok.

Egyszerre rengeteg emberi torokból hangzott fel farkasüvöltés.

Mást is mondott a vezér.

- Közülünk azok, kik legjobban lesznek képesek álcázni magukat, elmennek majd az emberek közé. Elmennek, s megkeresik azokat, kik bár embernek születtek, farkasok szíve háborog bennük. Keressétek majd a kitaszítottat, a vadat! Azokat, akiket félnek s gyűlölnek a többiek. Avassátok őket be, a Szent Misztériumba, hogy ha eljő az ideje, s az emberi gonoszság végleg megátalkodik, s viselhetetlenné válik, a mi oldalunkon küzdjenek majd. 

 - De most még sürgetőbb dolgunk van: be kell laknunk új odúinkat!

Háromszor is megéljenezték az emberfarkasok a vezért, a Magányost. A Holló közben, csendesen figyelt az egyik háztető magasából…

Öt falka lett hát az új Falu lakója.

Ezek öt külön családot alkottak, s később elkeveredtek egymással, de mindegyiküknél megmaradt az eredeti jegyekből valami.

A Marakodók testesek voltak s lobbanékonyak. Ők ritkán mentek emberek társaságába. Főleg, mivel fogaik jóvalta hegyesebbek voltak bármely emberénél. Ezt, csak nagy nehezen rejthették el, ha akarták egyáltalán. Inkább megbújtak házaikban, vagy az Erdőbe mentek, ha idegenek jöttek a Faluba.

A Dögevők sovány, beesett képű emberek lettek. Hosszú kampós orral, hajlott derékkal. Miután kitanulták – s hozzá igen gyorsan – a kereskedelem tudományát, sok-sok pénzt hajtottak a Falunak. Azért maguknak is harácsoltak bőven.

A Fürgelábúak karcsú, vékonydongájú kétlábúakká váltak. Majdnem olyan gyorsan tudtak futni, mint eredeti alakjukban, szerettek fára mászni, s még a lovas futároknál is gyorsabban szállították a híreket.

S ott vannak még a Rémek. Ők igézően szép emberformát öltöttek. Arcuk hosszúkás lett, kívánatos, alakjuk sudár, kecses. Ha egy ember volt olyan botor, hogy nem vette észre szemükben a delejes ragyogást, azt nyomban elcsábították, s fel is falták. Nagyon jól értettek a kétlábúak nyelvén, ezért az ő feladatuk lett, hogy cselvetéssel, vagy csáberővel felhajtsák az emberi áldozatot a beavatásokhoz, no meg a Nagy Farkas Szellem ünnepéhez.

Mit mindig a csata éjjelén ültek meg, nagyot lakomázva, farkas alakjában őrjöngve, játszadozva és szeretkezve.

A Pörölymancsúak meg… Hát köztük volt ilyen is, olyan is. Volt, ki az eszével tűnt ki, volt aki fürgeségével, volt aki az erejével. Ők hasonlítottak legjobban az emberekhez, holott őbennük lobogott leginkább, a tiszta Ősi Szilajság. S ők értettek legjobban az emberi szerszámok és fegyverek készítéséhez. Néha még jobban, mint az emberi mesterek.

A Falut meg átnevezték: Vukodlak lett az új neve. Lobogót is hímeztek néki, vörös alapon egy fekete holló alakját.

Megsúgom nektek, hogy azóta is az a hír járja, ha bárhol hollós lobogót lelsz, ott bizton vannak farkasok is emberi gúnyában.

Ennyi volt hát a mese mára. Ez az Ordas Éjszakájának története, ahogy én hallottam nagyapámtól! – fújta ki pipájának utolsó füstjét a nagyapa.