A két csemete még korántsem látszott álmosnak, szemük érdeklődést, nyugtalanságot tükrözött, mintha még most kezdődött volna a történet. Az öreg csak nézett rájuk, saját ifjúságának visszfényeit látva a gyermekszemekben. 

 Corvin szólalt meg:

- S a Magányos? Vele mi lett? Megvigasztalódott végül? Hogyan élt emberként? S hogyan halt meg? – tette fel a koraérett fiú, a kérdéseket.

- Hogy vele mi lett… - a vénember szeme újra a régmúlt legendáinak ködét vizslatta – Hát… Azt nem tudni pontosan. Két szóbeszéd is járja.

Az egyik szerint, a Menyasszony végül csatlakozott hozzá. Ketten egy pár lettek, s tisztes öregkorban haltak meg. Közben számos fiuk és leányuk született.

A másik azt mondja: egy borongós napon, mikor épp az általa megélt dolgokat vetette papírra, valamilyen réges-régi nyelven, mit még emberi korában tanult, egy álomszép nő sétált be hozzá váratlanul. Fekete hajú, kék szemű, karcsú tünemény. Vannak, akik szerint egy tündér volt. Mások azt mondják, a Holló öltött emberi alakot.

Ezután a Magányos, az emberfarkasok királya s hadvezére, egy teliholdas éjjelen elnyargalt valahova messze, szeretett, bölcs Hollója társaságában.  S néha látták csak imitt-amott feltűnni.

Vagy a tündérrel ment el az Álomvilágba…

Ki tudja?

A gyerekek még mindig nem akartak nyugodni. Kérdést kérdés után intéztek a fáradt nagyapjukhoz, de neki sem tudása, sem ereje, sem kedve nem volt már válaszolni. Végül pálinkás kenyeret készített, s az megtette a hatását: Corvin és Lycana álomba szenderült, összebújva a meleg dunyha alatt.

Ő, még rakott a tűzre, majd kisietett az árnyékszékre. Miután végzett, elnézett a falu főtere felé. Szinte minden lakó részt vett az ünnepségen. Csak azok nem, akik túl fiatalok, vagy öregek voltak.

Nézte a tüzek fényét, s a megnyúlt árnyakat, melyek egyre furcsább alakokat kezdtek felvenni. Orrában érezte a sült nyálcsorgató, és a nyers hús mámorító illatát. Elnézte a fagyos szél csattogtatta, hollódíszes lobogókat, s hallotta előbb az Erdő felől, majd a faluszerte felhangzó, elnyújtott diadalmas üvöltést. Mosolyogva képzelte maga elé a papot, aki a keresztény templom oltalmában, minden bizonnyal rózsafüzért mormol s retteg.

Ugyan már, vén bolond, öreg vagy már te ehhez!

Puha léptek osontak a hóban, torokhangú morgások üzenték az idegeneknek: jaj, nektek, s házatok népének!

Végül is… Miért ne? Egyszer élsz!

Ekkor már a Holdat nézte, annak telt ábrázatát, a Sötét Anya figyelő szemét, amely örvend a kiontott vérnek.

Csak nézte-nézte a Holdat… Növekvő elragadtatással.

S végül üvölteni támadt kedve.