A Magányos végigment a csatatérré változott Falun. Járása nehézkes volt, sebe égetőn fájt, s rengeteg vért veszített. Akkor meglátta.

Meglátta kedvesét, ahogy saját vérében fekszik pihegve, oldalából pedig egyre gyengébben csordogál a vér. Odarohant.

Orrával taszigálta a haldokló testet.

- Kelj fel! Kelj fel! Meg ne próbálj elhagyni! Értetted?! – mondogatta kétségbe esve. Mindhiába.

A Néma még egyszer megnyalta orrát, lenyalta róla a vért – szerelmese vérét -  s annak ízével távozott az Örök Vadászmezőkre. A vezér keservesen felordított.

Hitvese volt a huszonegyedik, ki aznap meghalt a Hordából. Nem sok áldozat ily nagy győzelemért, de kérdem én: ki örülne barátja vagy szerelme halálának, még akkor is, ha jó ügyért áldozta magát?

Hát nem örült a Magányos sem… Ekkor született meg a legenda. Az ordas éjszakájának legendája.

A vezér maradék szeme hirtelen vörössé vált. Ruganyos, hatalmas testén égnek meredt, szikrákat szórt a szőr. Egész jelenése vöröses, lilás fényudvarban pompázott. Úgy felhevült, s körötte a levegő is, hogy megolvadt körülötte a hó. Irtózatos dühöngésbe kezdett…

A fetrengő, haldokló embereknek szétroppantotta a csontjait, belüket kihúzgálta a vérkásás hóba, koponyájukat egyetlen harapással szétloccsantotta.  Még saját fajtája is rettegve tért ki előle, mert bizony, aki útjába került, abba csúnyán belekapott. A veszteség fájdalmától, a Telihold delejes fényétől, s a csata hevétől elszabadult lelkében az, ami minden vadászban ott rejtezik. A dühöngő Fenevad!

Mely nem ismer félelmet, fájdalmat, kíméletet, s nem ismer ellenséget vagy barátot. E tiszta és szelídítetlen energia csak egy valamit akar, de azt minden áron: pusztítani!

Nem minden lény képes feléleszteni magában eme erőt. S ha netán fel is izzik benne, nem sokan élik túl önnön tombolásukat.

(Az öregapó egy hosszat pislantott szemével, majd nehéz sóhajjal engedte ki tüdejéből a pipafüstöt.)

A Magányos túlélte. Teste, egy idő után lehűlt, szemében megszűnt a vöröses izzás, bundája lelapult, olyanná lett, mint annak előtte. Kimerülten hevert el a hideg, fehér földön, s lélegzete, szívverése ki-kihagyott.

Nemsokára magához tért, s a döbbenettől csendesült Horda szeme láttára hegynek felfelé baktatott. El is tűnt a fák között

A Fehérszakállú is kiadta lelkét. A csata legvégén esett össze, annyi sebesülés volt rajta, hogy megszámolni sem lehetett volna.

S meghaltak még sokan mások, hősök kik az Erdőért, a Földért áldozták drága lelküket.

A Horda üvöltött. A holtakért. Az élőkért. A győzelemért! A vezérükért…

De a vezér nem üvöltött velük…

Hajnalra jóllaktak és elaludtak mind. A vezér pedig magányosabb volt, mint valaha. Kiült a Farkassziklára, s azon tűnődött a mélybe veti magát. A Holló leszállt melléje. Beszélni kezdtek egymással…