Mire megvirradt, a Magányos visszatért a Faluba, s szólította a Horda megmaradt tagjait.

- Fájdalmad az én fájdalmam is! – mondta az ifjú a Hegy Fiai közül, mellé lépve – Valamennyien osztozunk veszteséged kínján.

- Köszönöm. – mormolta a vezér – Figyeljetek rám, gyűljetek ide mindnyájan!

Ott állt, az örömtűz maradványai mellett. A Horda, most higgadt volt, letelepedett köréje. Mindenütt elesett emberek hevertek. A lég terhes volt a vér és a halál szagától. Az ordasok számára csak homályosan látható, szellemvilágban bolyongtak a holtak lelkei. Egyesek, ki életükben erős akaratúak voltak, tovább szálltak más világok felé. A gyengébbek pedig egyszerűen elenyésztek.

Végül, a hős vezér megszólalt a kísérteties csendben:

- Megnyertük a csatát, hát van okunk örülni! – éljenző, hosszú üvöltés – De a háború még zajlik. S míg ember él a Földön, zajlani is fog! – ezúttal morgások hallatszottak, de az ordasok csendre intették egymást – E helyet azonban a vér és a halál jogán elnyertük. De továbbra is védenünk kell…

- Megvédjük! – ordította a Horda.

- Az emberek rengetegen vannak. Fegyverekkel jönnek, ha hírét veszik mit tettünk itt. Százával, ezrével fognak özönleni. Kiirtanak bennünket…

Álmélkodó és dühödt moraj futott végig a farkasok csoportjain.

- Akkor hát mit javasolsz? Mit tegyünk? Irtsuk tán ki az embert mi? – kérdezte a Menyasszony, sokat tudó tekintettel. Ő volt az egyetlen, kinek szőrszála sem görbült a csata alatt, s falkájából sem veszett senki.

- El kell mondanom nektek valamit, szóval csendben maradjatok! – mondta a Magányos. Azután hosszan hallgatott, várva, hogy hallgatósága lecsendesedjék.

- Először is, be kell vallanom valamit… - kezdte – Valaha, én is ember voltam. Ember, mint azok, kiknek ezen az éjszakán vérét vettük. – döbbent csend – Ez már nagyon-nagyon rég volt. Tegnap volt kilencven esztendeje. Átok volt, hogy ember létemre farkassá kellett válnom. Messze innen, hadvezér voltam, s már egyesek a királlyal együtt emlegették hatalmamat. Nem beszélve tetteimről, miket ama vad erővel vittem véghez, minek már ti is tanúi lehettetek. Végül addig merészkedtem, hogy utolért ama föld istenének az átka. Olyasmit cselekedtem, ami gyalázatosságnak és barbárságnak számít a legtöbb ember és isten szemében. Az lett az átkom, hogy farkasként bolyogjak a földön, kilencven esztendeig. De hát milyen átok ez! Inkább éltem meg áldásként! Az emberek között kitaszítottnak, egyedülinek éreztem magam, ezért is viseltem már akkor, a Magányos nevet. S mikor egyé váltam közületek, megtapasztaltam a szabadságot. A jövő és múlt nélküli pillanatot, az ösztönök mámorító erejét, s azt a felemelő érzést, mit Vad Dühnek nevezünk. Mit csakis az Erdő szelídítetlen fiaként élhettem át, a maga teljességében Az évek során rájöttem, hogy én már a megátkozásom előtt is farkas voltam. A szívemben. Legbelül. De mindvégig túl emberi maradtam, s egy részem vágyott vissza, a civilizáció börtönébe. Döntést kellett hát hoznom, s e döntés tegnap született meg. Tegnap, mikor újra megízleltem az emberi húst és vért!

A Horda le volt taglózva, hitték is, nem is a vezér szavait. Egyesek fenyegetően kezdtek morogni, ha nem félnek annyira a Magányos legendás erejétől, tán neki is ugranak.

- Hát innen ismered úgy az ellenségünket! – mondta a Girhes

- Hogyan bízhattunk benned?! – hüledezett az ifjú a Hegy Fiai közül.

- Hallgassatok már! Hisz győzelemre vezetette hadainkat, vagy nem? – mondta a Menyasszony.

- Hallgassatok végig! – hördült rájuk – Azután azt cselekszetek, amit akartok… Szóval, úgy döntöttem, ordas maradok továbbra is. Így is – úgy is, kitaszítottság és egyedüllét a sorsom, de a Nagy Farkas Szellem szólt hozzám, mikor ma hajnalban végezni akartam magammal elhullott párom miatt.

- S mit mondott néked a Szellem ember? – kérdezte gunyorosan az Emberevő, megnyalva mohón vonagló száját.

- Azt - nézett rá a vezér könyörtelen fénnyel csillogó, ép szemével – azt, hogy ami tudást kilenc évtized alatt gyűjtöttem, meg kell osszam veletek. Nem csak azt tudom, hogyan válhat a farkas emberré, de azt is, hogy egy ordas miként ölthet emberi testet.