A ritka szakállú, sötét bőrű, lapos orrú férfi szorosan megmarkolta íját, és felnézett az ezüstösen világító, angyalarcú Holdra. Tengrikánhoz fohászkodott, miközben nyugtalan lova fújtatva dobbantott.

- Hőőő! - szólt rá határozottan az állatra, de az nem akart megnyugodni. Valamit látott a fák fölött, amire gazdája csak akkor lett figyelmes, amikor már egészen közel járt. Az égbolt tiszta volt, és csillagoktól ragyogó, sehol nem zavart egyetlen felhő sem. Az a valami azonban ugyanolyan nyughatatlanul mozgott odafenn, mint a telivér idelenn. A sisakos férfi összevonta bozontos szemöldökét, és az ismeretlent figyelte. Aztán vakító fényvillanás következett. Az éjsötét ló hirtelen megbokrosodott, ledobta gazdáját, s hátrahagyva menekült a fénnyel ellentétes irányba. A férfi felült a sárban, aztán füttyentett egy nagyot. A távolban felnyerített még a ló, jelezve, hogy hallja a parancsot, de visszatérni nem volt hajlandó. A férfi mérgesen felpattant, és lerántotta válláról az íjat. "Engem ló még soha le nem dobott!" - kiáltotta gondolatban, mert hang valahogy nem akart kijönni a torkán. Még egyszer a lova után nézett, a tábor irányába, aztán megigazítva kaftánját, fegyverével tüzelésre készen megindult az idegen fény felé, amely időközben sokkal halványabb sárgává szelídült.

                                                             *      *      *

Az alacsony termetű ember most némán fülelt. Zajokat hallott, de azok nem az erdő megszokott hangjai voltak. Egészen addig lopózott, amíg meg nem pillantotta a halvány fény forrását. Egy hatalmas, világító doboz volt az, a vezér ilyet még sosem látott azelőtt. A dobozból fura alakok jöttek elő, csipogó hangokat hallatva. Hárman voltak, ezüst színű ruhájuk a testükre tapadt, s a kézfejükön és a csizmáikon kívül mindenüket eltakarta a fényes anyag. Fejükön sisak volt, elől üveges résszel, de az arcukat nem lehetett tisztán kivenni ebben a távolságban és fényben. Az egyik csillogó ruhás lény egy halványan világító, csipogó tárggyal a kezében járkált körbe, aztán előre nézett a vezér irányába, és intett a többieknek. Mindhárman megindultak. A férfi hátrahőkölt, s közben felfeszítette íját, hogy széles mellkasa egészen kidomborodott. De nem mert lőni, nem tudta, istenek-e ezek, vagy a pokol küldöttei. Hátramentében rálépett egy faágra, s az reccsenve kettétört. Megállt. Lélegzetvisszafojtva nézte az ezüstruhás lényeket, akik szintén megtorpantak, majd a reccsenés irányába néztek. Aztán az elöljáró intett a két hátsónak. Egyszerre nyúltak a fejükhöz, és vették le a sisakjukat. A vezér meglepetten meresztgette apró szemeit. De hisz ezek emberek! Legalábbis olyasformák. Aztán gondolkodóba esett. "Az Isten ugye a maga képére teremtette az embert. Ezek ugyan csupasz arcúak, és rövid a hajuk is, de attól még embernek néznek ki. A Sátán küldöttei nem lehetnek, azok nem ilyenek. Közülük találkozott már egy-kettővel, amikor esztelen sámánja megidézte a Gonoszt, és utat engedett nekik evilágba."  Az íját azonban nem merte leengedni. Az elöljáró most megszólalt, egy kérdést tett fel, de a kaftános férfi nem értette a nyelvet. Biztosan isteni nyelv ez! Nem szólt vissza, csak bámulta a három ezüst kezeslábasba öltözött férfit, akik közben megindultak, tovább az erdő belseje felé. A vezér nem tudta mit tegyen. Elmeneküljön, vagy bevárja őket? Ha mégiscsak ördögök, egyedül kell szembeszállnia velük.

Amikor a három idegen beljebb ért az erdőben, és a világító dobozuk fénye már nem segítette az útjukat, egy-egy világító rudat vettek elő és a fák közt pásztáztak vele. Mire a kaftános férfi észbe kapott, már rajta is átsiklott az egyik fénysugár.

Aztán vissza az arcába. Vakította a fény, a szeme elé kapta a kezét. "Miféle ördögi fény ez?"

Az egyik emberarcú idegen ekkor beszélni kezdett, és lejjebb engedte a fényt. A ritka szakállú férfi leeresztette a kezét, és immár rémülten bámulta őket. Egy másik leintette a beszélőt, mintha azt mondta volna: "Hagyd, hisz nem érti."

A beszélő elöljáró akkor elhallgatott - bár a vezér számára nem volt fenyegető, sokkal inkább barátságosnak hatott a hangja, - és felé lépkedett. A másik kettő is követte, csendben. Amikor már csak pár méterre voltak tőle, a kaftános megfeszítette az íját, és tüzelésre készen állt. A három férfi összenézett. Most a kaftános férfi kezdett el beszélni, nagyon mély, monoton hangon duruzsolt. Amikor befejezte, az egyik férfi mondott valamit a másik kettőnek, aztán a kaftánoshoz szólt.

- Nem bántunk. Mi a neved? - A férfi meglepetten engedte lejjebb az inat. "Tengrikánra! Ezek tudják a nyelvemet!" Megkönnyebbülten sóhajtott fel. "Csakis az Ő küldöttei lehetnek. "Leeresztette az íját maga mellé, és térdre borult előttük.

- Ethele  - válaszolt mosolyogva. – Bendaguz fia. Érd nemzetségéből. Jáfet magvából. -  A három férfi ismét összenézett, és felnevettek. Elismerően bólogattak, mintha megtalálták volna, akit kerestek.

- Gyere - mondta az elöljáró, a vezér pedig engedelmeskedett, és követte őket egész a hatalmas, világító dobozig. - Ne félj - nyugtatta az elöljáró, látva a férfi szemeiben a rettegést a szerkezettől. A három ezüst ruhás tanakodni kezdett, aztán az elöljáró ismét a férfihez fordult. - Maradj. - utasította. Jobbnak látta, ha inkább nem viszi be a szerkezet belsejébe, nem akarta még jobban megrémíteni. Egyedül ment be, és egy apró tárgyat hozott ki belőle, aztán megkérte a kaftános férfit, hogy nyújtsa oda neki a kezét. A férfi engedelmeskedett. Egy szempillantás alatt történt az egész. A vezér csupán szúnyogcsípésnyi fájdalmat érezhetett. A vérminta már megvolt. Az elöljáró ezután a hajából kért egy pár szálat a kaftánosnak, aki nem értette mire jó ez az egész, de mivel komoly fájdalmat nem okoztak neki, biztos volt benne, hogy nem akarják bántani. A mintákat a másik két ezüstruhás azonnal biztonságba helyezte a szerkezet belsejében.

A mintavétel után a három férfi elköszönt a vezértől, aztán beszálltak a szerkezetbe, és hamarosan eltűntek a  szeme elől a csillagos égbolton.

                                                            *        *       *

Az időutazók elégedettek voltak a munkájukkal. A három tudós pezsgőt bontott az irodában, néhány órával később.

- Azt hiszem, mindent megtettünk - mondta az egyik az íróasztal mögött ülve, lábát hanyagul az asztal lapjára dobva.

- Ahogy mondod, János - bólintott Dr. Kövesdi. - Mindent megtettünk annak érdekében, hogy Magyarországot ismét egy olyan államfő irányítsa, aki igazán méltó a feladatra.

- Szívemből szóltál - értett egyet Teleky professzor, és elégedetten megvakargatta a feje búbját. - 2031– et  írunk. Ideje lépni valamit. Ha Isten ostora sem tud rendet tenni, akkor bizony senki.

                                                                   VÉGE