Reggel teljesen elgémberedve ébredtem, a fotelban aludtam. Éhes voltam, a szemeim még mindig égtek a tegnapi sírás miatt. Feltápászkodtam és elindultam, hogy készítek valami harapnivalót. Amikor kiléptem a szobából, meglepetésemre a ház megint tiszta volt, a fehér, bútorokat takaró lepedők eltűntek, a szolgálók pedig visszatértek. Már nem is csodálkoztam ezen annyira, sőt, egykedvűen ballagtam a konyha felé. Aki köszönt, annak visszaköszöntem. A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, készült a reggelim. Marie kísért át az ebédlőbe, leültetett, s egy pillantás múlva már hozták is a finomabbnál finomabb reggelinek valókat. Ahogy végignéztem a megterített, ételektől roskadozó asztalon, elment az étvágyam, nem is tudom, miért. Itt minden csak egy illúzió, ki tudja, kik ezek az emberek, én nem vettem fel őket. A kertemben kilencvenkilenc csecsemő maradványai, a házamban idegen ismerősök, a lelkemben káosz, félelem és kétségbeesés. Gazdag vagyok, de a legszegényebb, legnyomorultabb ember is a Földön. Anna unszolására ettem pár falatot, kedves volt velem, de ha kilépnék a kapun, ő is eltűnne, én is meghalnék, talán azt is csak képzelem, hogy kedves.

Reggeli után várt a kert. Persze a rombolás, a pusztulás, ami tegnap este fogadott, nem tűnt el ma reggelre. A rózsákat metszeni kellett, szúrtak rendesen. Meglocsoltam őket, kihúzgáltam a gyomokat mellőlük. Ahogy itt tüsténkedtem, azon morfondíroztam, vajon pontosan merre vannak a csontok, a maradványok. Lehet, hogy éppen rajtuk állok? Bezzeg, ha rendes sírba lettek volna eltemetve, nem lenne ilyen bajom! Ebben a pillanatban villant be a megoldás, talán megszabadulnék, ha a gyerekeket újratemetnénk, pappal, rendes sírokba helyeznénk őket nyugalomba. De hogyan tegyem ezt meg? Hogy mondjam el a papnak, vagy bárkinek, hogy mi folyik itt? Úgy, hogy nem is beszélhetek róla...

Nagyon fárasztó volt a rózsákat rendbe tenni, nem töltött el olyan jó érzéssel, mint amikor először itt jártam, és széppé varázsoltam a kertet.

Újraolvastam a könyvet, hátha találok benne egy kiskaput, de úgy tűnt, nincs kiskapu. Beszélnem kellene Rose Wildal, talán rá tudnám őt venni, hogy törje meg az átkot, és engedjen engem szabadon. De hogyan? Hogyan beszélhetnék én egy szellemmel? Tegnap sem jelent meg, mi van, ha egyáltalán nem hajlandó szóba állni velem?

Levelet kaptam a hivatalból, melyben az állt, hogy a házat Mr. Rosenberg rám hagyta, a váratlanul előkerült végrendeletében minden vagyona örököseként engem jelölt meg. Szép. Ezt el tudták intézni. Ki tudja, még mire képesek?

Este éppen lefeküdni készültem, amikor megláttam valakit az ablakom előtt állni. Csöndben osontam oda, melléálltam, ránéztem.

- Szépek a rózsák! - mondta a szellem halkan.

- Ki vagy te? - a kérdésemre felém fordította a fejét.

- Rose Wild - mondta nyugodt hangon.

Hát persze, ki más is lehetne ő. Egy szót sem tudtam szólni hozzá most, hogy itt volt. Pedig azt terveztem, ha egyszer megjelenik, rábeszélem, hogy törje meg az átkot, vagy valamit kitalálok, hogy ne kelljen itt maradnom. Most azonban szóhoz sem jutottam. Tekintetét ismét a rózsákra szegezte, néztem őt, a szomorú, fájdalomtól gyötört arcát. Mintha most történt volna meg vele mindez, az idő nem gyógyította be a lelkébe ütött sebeket, ugyanúgy fájt neki a gyermeke elvesztése, mint akkor. Ő még mindig abban a pillanatban él, abban, amikor az átkait szórta arra a nőre, akit mindenkinél jobban gyűlölt. Látszott rajta, hogy szenved, mégis próbált nyugodt maradni. Nem kiabált, nem sírt, csak nézte a rózsákat. Így álltunk, egymás mellett egy ideig, hol a rózsákat néztem, hol őt, s egyre inkább úgy éreztem, hogy csak úgy menekülhetek meg, ha segítek Rose-nak.

- Rose, annyira sajnálom, ami veletek, ami veled történt! Szeretnék segíteni neked, hidd el, mindennél jobban - szerettem volna enyhíteni a fájdalmát, mondani valami olyat, ami megnyugtatja őt, de sajnos nem jöttek a megfelelő szavak, talán ide nincs is jó szó.

- Emlékszel, az első éjszaka után, amit itt töltöttél, reggel mit éreztél? Felkeltél, és azonnal az ablakhoz siettél, megnézni a rózsákat. Emlékszel még, milyen nyugalommal töltött el az, hogy minden rendben van? Hogy a rózsák élnek, gyönyörűek? Segíts nekem azzal, hogy gondozod őket! - mondta halkan, suttogva, néha nem is hallottam minden szavát tisztán, de azért megértettem, megéreztem, mit szeretne mondani.

- Rose! Én nem is tudom...

- A könyvet úgy írtuk meg, hogy maradnod kelljen. Ha elolvastad, már nincs mit tenni, ha kilépsz a kapun, holtan esel majd össze - ennyit mondott még, s el is tűnt, pedig szerettem volna mondani neki még valamit, elmondani, elmagyarázni, hogy mit érzek, hogy nem akarok itt maradni.

Esetleg, vállalnám a rózsák gondozását, de nem így, bezárva. Ha szabad lehetnék, ha emberek közé mehetnék, taníthatnék újra...

Ekkor villant be, mit mondott Rose a könyvről. Van valamilyen ereje, hiszen az írás, a vérrel írt írás is piros maradt, talán, ha a könyvet elégetném, megtörne az átok! Logikusnak gondoltam, ha a könyv megsemmisül, akkor megszabadulok innen, hiszen, ha nincs könyv, nincs aláírás, sőt, további aláírások sem lesznek. Azonnal elindultam a szobába azzal, hogy véget vetek ennek az egésznek azzal, hogy tűzre vetem. Csak a szabadulásom érdekelt ebben a percben, azt láttam jónak, ha így cseleszem. Fogtam a könyvet, és bedobtam a kandallóba. A lángok táncot jártak körülötte, körbefonták, lassan égetni kezdték a borítóját, a lapjait. Sokkal nyugodtabb voltam most, hogy láttam a könyvet porrá égni. Nem tudtam addig elmenni onnan, míg teljesen el nem égett. Miután kialudt a tűz, s a könyvből nem maradt más, csak hamu, az ablakhoz siettem, megnézni a rózsákat. Azok még mindig virultak. Nagyot sóhajtottam, bizakodással töltött el a könyv megsemmisülése, most már csak várnom kell, talán holnap újra szabad ember leszek.

Aludnom kellett, késő volt már, úgy éreztem, megtettem, amit tudtam, holnap majd minden kiderül, reggel, mikor fölébredek. Mégsem voltam teljesen nyugodt, a Rose-al való találkozás nagyon felkavart, s az is, hogy láttam a könyvet elégni. Féltem a rémálomtól is, ami azóta gyötört, hogy elolvastam a könyvet, de ha nincs többé, a rémálomnak is meg kell szűnnie, ez volt az utolsó gondolatom, s végre sikerült elaludni.

Kipihenten ébredtem, nem álmodtam semmit, amit jó jelnek vettem. Ez volt az első, nyugodt éjszakám, az az álom egyszerűen borzalmas volt, örömmel töltött el, hogy megszabadultam tőle. Felkeltem, hogy megnézzem a rózsákat, azok érintetlenek voltak. Néztem őket még egy ideig, azon méláztam, vajon megszűnt-e az átok. A ház rendben volt, a szolgálók tették a dolgukat, mint mindig. Anna lépett oda hozzám, hogy mehetnék reggelizni.

Mikor megláttam őt, lett egy olyan megérzésem, hogy nincs ezzel vége a rabságomnak. Ha vége lenne, Anna is eltűnt volna, a többi szolgálóval együtt.

Reggeliztem, bár a falatok alig akartak lemenni a torkomon, minden olyan csöndes volt, túl nagy volt a csend. Megköszöntem a reggelit, s elindultam a szobám felé. Benyitottam, s mikor bezártam az ajtót, nekidőltem. A könyv elpusztítása talán nem volt a legjobb ötlet. Kezdtem megbánni, hogy olyan hirtelen, haragtól, és szabadulni vágyástól vezérelve elégettem. De nem volt más választásom, meg kellett tennem.

Mikor megfordultam, Rose állt velem szemben, kezében a tegnap este elégetett könyvvel. A szemei szinte szikrát szórtak, láthatóan nagyon feldühítettem, félelem kerített hatalmába ettől a látványtól. A könyv épen pihent csontos kezei között, azt lágyan tartotta, ám szemeiben olyan harag és olyan csalódottság volt, amilyet még nem láttam.

- Itt kell maradnod, gondoznod kell a rózsáimat! Bármit is teszel, most már ez a végzeted! A könyvet magammal viszem, hogy soha többé ne tudj benne kárt tenni! Mégis, hogy képzelted?! - Rose közelebb jött hozzám, és megkerült, újra és újra, körbe-körbe keringett körülöttem, borzasztóan féltem tőle, a szívem hevesen lüktetett, bár tudtam, ha bántana, akkor nem lenne, aki a rózsáira vigyázzon. Azért, biztosan találna a helyemre mást, akár meg is ölhetne.

- Elég! Nem én tehetek arról, ami veled történt! Nem akarok itt maradni! Engedj el, Rose, kérlek! - a padlóra rogytam, Rose pedig eltűnt.

Sírtam, mást úgyse nagyon tudtam tenni. Ez volt minden reményem, a könyv elégetése volt az egyetlen kapaszkodó, amitől a szabadulásomat reméltem, de Rose valahogyan megmentette. Mihez kezdjek most? Tényleg itt kell maradnom örökké?

A nap további részét a kertben töltöttem, ápoltam a rózsákat. Különös módon, mikor meg akartam szagolni őket, mintha elhajlottak volna tőlem, mintha nem akarták volna, hogy érezzem az illatukat. Ott voltak karnyújtásnyira, én hajoltam feléjük, ők pedig tőlem el, mintha éltek volna. Nem nagyon érdekelt már ez sem. Az életem felborult, minden megváltozott körülöttem, olyan személyzetem van, akik mindent megtesznek a kényelmemért, ismerem őket valahogyan, mégsem ismerem őket igazán. A tanári karrieremnek búcsút mondhatok, felmondtam úgy, hogy nem mondtam fel. Szellemekkel beszélgetek a házamban, ami kívülről csodaszép, belülről azonban rohad, minden csak illúzió csupán. A pénz, a gazdagságom úgyszintén. Ideláncolt a kötelesség, akaratomon kívül olyan terhet vettem magamra, amit nem bírok elviselni.

Sokszor láttam embereket elhaladni a kapum előtt, míg a kertben dolgoztam. Integettem nekik, volt, aki visszaintett, de volt olyan is, aki mintha észre sem vett volna, de szaporázta a lépteit. Vajon mit gondolhatnak most rólam? Biztos azt, hogy most, hogy gazdag vagyok, megváltoztam, lenézem az embereket, azért nem megyek közéjük. Sőt, még dolgozni sem vagyok hajlandó tovább. Szomorúan bámultam a gyönyörű, kovácsoltvas kapura, mely csodaszép börtönöm határa volt. Claire már integethetett ott nekem egy ideje, mire észrevettem, hogy ott van. Annyira elmerültem most a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor jött, de nagyon örültem, hogy látom a barátnőmet. Odasiettem hozzá, kinyitottam a kaput, s már majdnem kiléptem az utcára, mikor a ház előtti fán lévő bagoly huhogása arra késztetett, hogy visszalépjek egyet.

- Claire! De jó, hogy látlak! Hogy vagy, mi újság? - kérdeztem őt izgatottan.

- Veled mi újság?! Mindenki rólad beszél a városban, mindenféle pletykák keringenek rólad! Miért hagytad ott az iskolát? Úgy tudtam, hogy szerettél ott dolgozni! Vagy ennyire megváltoztál volna, mióta ideköltöztél, ebbe a házba? Azt mondják, ki sem tetted innen a lábad! Mi van veled Rose?

- Ó, Claire. Tudod, megváltozott minden. Így alakult, most már itt élek, gondoznom kell a rózsákat - mondtam neki szomorúan.

- Nahát! Miket beszélsz? Miért nem látogatsz meg?

- Nem lehet Claire. De szívesen látlak, ha eljössz hozzám, akármikor! Hidd el! Sőt, mindenkit szívesen látnék! Nagyon hiányoztok nekem!

- Tényleg? Ez most komoly? Ha ez így van, miért nem hívsz meg minket?

- Tudod mit? Meghívlak! Most! És mindenkit meghívok! Jöjjetek el hozzám, aki csak szeretne! Mondjuk, holnapután este! Rendezzünk egy nagy ünnepséget, vagy valami olyasmit...

- Nem nagyon értelek én téged, de ha ezt szeretnéd, én biztosan eljövök holnapután. Hiányoztál már, olyan jókat beszélgettünk, bárcsak minden a régi lenne! - mondta elhalkuló hangon Claire.

- Na látod, erre vágyom én is.

- Tessék?

- Mármint arra, hogy beszélgessünk - bólogattam, úgy szerettem volna elmondani neki mindent, de tudtam, hogy nem lehet.

Beszélgettünk még egy kicsit a kapuban, majd Claire rohant is tovább a dolgára. Örültem, hogy láttam őt, annak is, hogy meghívtam magamhoz, sőt, igazából az összejövetelnek is örültem, szerettem volna helyére tenni a dolgokat, ne higgye rólam azt senki, hogy megváltoztam. A körülmények változtak csupán, én nem. Talán más miatt is jó lesz ez a találkozó, hátha ki tudok találni valamit, hátha el tudom mondani úgy a helyzetemet, hogy nem beszélek a kert és a ház titkáról.

Természetesen Rose nem örült ennek, látott minket odakint, azt is látta, mikor meghívókat írtam, s küldtem el. A reakciója hangos csapkodás volt a ház minden szegletében, ajtók, ablakok csapódtak, amerre jártam, mozogtak a képek a falon, sőt, egy lámpabúra is leesett, épp mellettem csapódott be, még időben ugrottam félre.

- Na most már elég legyen, Rose! Hagyd abba! - nem láttam őt, próbáltam keresni a tekintetemmel mindenütt. Végül megjelent nekem.

- Nem hagyom! Nem!

- Mégis mit? Nem hagyod, hogy emberek jöjjenek ide? Ha már én nem mehetek közéjük, mi kifogásod van az ellen, hogy ők jöjjenek ide?

- Itt nem lesz több mulatozás! Nem hagyom!

- Ez nem olyan lesz, Rose... - kezdtem rádöbbenni, mi baja van Rose-nak. Neki csak rossz emlékei vannak arról, ha emberek összejönnek és mulatnak együtt.

- A rózsák! Mi lesz a rózsákkal?! Mi lesz, ha tönkre teszik a kertet?

- Rose, a rózsáknak nem lesz semmi bajuk! Megígérem neked! Sőt! Ha megígéred, hogy nem kísértesz itt holnapután este, nem ellenkezem többé veled! Itt maradok, és gondozom a rózsákat, ameddig élek. Látni fogod majd, hogy ezek az emberek mások, ők nem akarnak rosszat. Higgy nekem! - ahogy magyarázkodtam neki, láttam rajta, hogy lassan engedni kezd, az arca kisimult, mintha bízna bennem. Talán csak azért, mert megígértem, hogy ápolom a rózsáit örökké.

Meghívtam minden barátomat, Jackson Millert is, akivel az iskolában ismerkedtem meg, s éppen kezdett valami kialakulni közöttünk, de ideköltöztem, azóta nem láttuk egymást. Egyre jobban hiányzott a kedves mosolya, humora. Biztos voltam benne, hogy ő sem érti, mi történt velem, izgatottan vártam azt az estét, amikor is újra láthatom őt, és persze a többieket. Bíztam benne, hogy eljön majd mindenki.