Estére kelt csak fel.

A Magányos, értésére adta, hogy immár ő a vezető, hogy nincs mitől félnie, hogy számítanak különleges tudására a hajszák során.

A Néma tűnődött, egy sort, majd beleegyezően bólintott, mivel hangot nem volt képes kiadni. Talán ezért nem tudta elmagyarázni a társainak hajdanán, miért nem úgy vadászik, mint a többi. Ki tudja… A farkasok se nagyon értették az egészet.

Már az első éjjel bebizonyította, hogy ha ő, meg a vezér mennek elől, sokkal gyorsabban tudják megfogni a menekülő vadat. Nagy lakomával ünnepelték meg az ordasok, régi bajtársuk visszatérését.

Az is feltűnt kicsiknek és nagyoknak, ifjaknak és öregeknek, ahogy a Néma, meg a Magányos egymásra néz, oly tűz kapott lángra kettejük között, ami nyári viharok idején a morajló fellegekben gyúl. Mindenki tudta: itt nagy nász lesz.

Ha lehet, még a korábbinál is jobban megerősödtek, még több táplálék jutott mindenkinek, még a falka leggyengébb tagja is jó húsban volt. De mindeközben megjelent fejük fölött a fenyegetés kardja, mely eddig is ott kísértette mindennapjaikat, e fenyegető jelenség az ember volt.

Akkoriban az ország egészében vad csatározások zajlottak. Az emberek lovakra szálltak, kardot, dárdát, pajzsot ragadtak, s ölték egymást kutyául. A Megfeszített Isten hívei, az Ősi Istenek Bajnokaival vagdalkoztak. Azóta, tudjátok kik ragadták magukhoz a diadalt… No, mindegy!

A lényeg az, hogy sokan, kik elunták a háborút, vagy eleve nem akartak részt venni benne, olyan kis eldugott helyeken húzták meg magukat, mint az emberek falva volt a völgyben. Jöttek tucatjával… Imígyen, a Falu népessége megduzzadt, az alig harminc lélekből lett háromszáznál is több, mert voltak, kik családjukkal, barátaikkal együtt érkeztek. Tisztes apák, zsiványok, kik a törvény elől bujdostak, szökevények, vándorok kik csendes környezetben akarták kivárni a vérontás végét.

Elfogyott a learatott termés nagy része télire, s ekkor már a hegyek között vezető utakat sem lehetett bejárni, hogy hoztak volna valahonnan élelmet. Ezért vadászni kezdtek, fákat vágtak ki, hogy fűtsenek a sok népre. Ritkították az Erdőt és annak lakóit. Mivel a Pörölymancsúak voltak a legközelebb hozzájuk, ők voltak a leginkább veszélyben, az emberek terjeszkedése miatt. Szerencséjük volt, hogy a Magányos lett a vezérük, mivel ő, megfontoltan távol tartotta falkáját az emberek taposta ösvényektől; tudta, ha az embert megzavarják, az kegyetlenül megtorolja, s a farkasokat amúgy is előszeretettel vadászták ezek az elvetemült népek, a bundájuk miatt, amit drága pénzért el lehetett adni, még békeidőben is. Így hát, a Pörölymancsúak megpróbáltak észrevétlenül meghúzódni, még a vermüket is áthelyezték fentebb, Északra, a hegyek oldalában, kockáztatva ezzel, a Marakodókkal való összetűzést.

De a Marakodók miatt kellett legkevésbé aggódniuk…

Egy deres, csípős reggelen, éktelen ordításra keltek. Gyorsan összegyűltek, s lerohantak a völgyre lejtő ösvény felé, hogy megnézzék, mi ez az irtózatos torokhangú jajgatás. Akkor meglátták: egy nagy barna medve üvöltött, a lábára rá volt csapódva egy fűrészes fogú csapda éle. Megbújtak a fák árnyékában, a hóbuckák mögött, mert hallották a nem is oly távolról közeledő emberi lépteket, s a kutyák csaholását. Megérkeztek az emberek.

Körbevették a szerencsétlen jószágot, s ketten nyilat eresztettek belé. A medve nem halt meg, sőt, még hangosabban üvöltött, s kétségbeesetten csapkodott maga körül. Lábából közben spriccelt a hóra a piros vér. A farkasok döbbent csendben figyelték a jelenetet.

A kutyák faldosták a levegőt, leheletük párállott a dermedt hidegben, az emberek pedig nevetgéltek, ujjongtak, hogy ilyen szép zsákmányuk került. Ritka ugyanis, hogy télvíz idején, egy medve ennyire messze kószáljon a barlangjától. S ekkor megérkezett a Fővadász. Ha lehet ilyet mondani, a lég még fagyosabb lett.

Jól megtermett ember volt, kese szakállal és ugyanolyan színű, hosszú hajjal, amit befont és sálszerűen a nyaka köré csavart. A bal szemét egy kerek bőrdarab takarta, s arcának azon az oldalán három jókora forradás húzódott, a homlokától egészen le, a nyakáig. Állítólag egy hatalmas medve okozta neki ezt a szörnyű sebet, melyből csodával határos módon gyógyult fel. Mozgása lelassult, ahogy közel ért, lihegett kicsit a futástól kimerülve, de egész tartása nagy erőről, s nagy fürgeségről árulkodott. Darabos arca meg sem rezdült, ahogy hirtelen odaugrott a kapálózó medvéhez, s a kezében lévő rövid dárdával a mackó álla alá döfött. Az állat hátra hanyatlott, a Fővadász várt egy kicsit, majd mikor a vergődés lanyhulni kezdett, leakasztotta hátáról a harci fejszéjét, s annak sisaknyitó végével meglékelte szegény mackó koponyáját. Ettől aztán azonnal ki is múlt.

Az ordasok, sosem kedvelték a medvéket; tohonya állatoknak tartották őket, mi tagadás azok is… De az embereket még kevésbé kedvelték, főleg mióta ők is az erdőt járták préda után koslatva, megnehezítve ezzel a vidék húsevőinek dolgát. Mert hát, egyre kevesebb volt a vad. Az sem tetszett nekik, hogy a nagy, öreg fákat is kidöntötték, megzavarva ezzel a madarakat, amik gyakran jelezték számukra a zsákmány hollétét. S most, mikor látták ezt a könyörtelenséget, majd azt, ahogyan megnyúzzák a leölt állatot, felhorgadt bennük a Vad Düh. Az a fajta kíméletlen vadság, melyet minden farkas magában hordoz, s mely magától a Nagy Farkas Szellemtől származik.

Morogni kezdtek, meglapulva fedezékeik mögött, s az emberek igen meg is ijedtek, mivel ők, összesen csak négyen voltak. No meg a két kutya, meg a Fővadász. Ez utóbbi nem engedte tele a nadrágját, olyan tekintettel nézett körül megmaradt szemével, mintha ő is egy lenne az erdő ragadozói közül. Megparancsolta a két íjat viselőnek, hogy legyenek készenlétben, a másik kettőnek meg hogy tartsák vissza a rémült kutyákat, s végül hátrálást vezényelt. Így araszolva lépdeltek hátra az emberek, otthagyva a medve pompás bőrét. Egy- két ordas elő is merészkedett, de a vadász leintette az íjászokat, hogy ne lőjenek rájuk. Tudta, hogy akkor végképp elmérgesedik a helyzet.

A Magányos is csak nagy nehezen volt képes visszatartani a dühös falkát a támadástól. Előre lépett, az ösvény szélén lévő fa mögül, s morogva nézett a Fővadász szemébe. Csak nézett egymásra a két vezető, miközben az emberek hátráltak. A hó szitálni kezdett, feltámadt a szél.