Mindig szerettem a zenét. A hangszereket, a koncerteket, már gyerekkoromban is nagy csodálattal figyeltem, ahogyan a zenekar teljes összhangban játszik, ahogy a karmester vezényel, magával ragadott ez a világ olyannyira, hogy elhatároztam, valamilyen kapcsolatom a zenével mindig lesz. Így aztán, zongorázni tanultam. Ez a hangszer volt a kedvencem mind közül, ez volt az, amelyik a legjobban vonzott, olyan méltóság áradt belőle, hogy egyszerűen beleszerettem.

Később aztán zongoratanárnő lettem, sokféle ember megfordult nálam, akik tanulni szerettek volna. Volt olyan néni, aki hatvan évesen jött el hozzám azzal, hogy ő annyira szeretne zongorázni, de sohasem tanulhatott, most viszont van ideje és kedve is, szeretne játszani. Tanítványaim azonban többnyire gyermekek voltak, kisebbek, nagyobbak, több-kevesebb lelkesedéssel, tehetséggel.
Egyik nap egy édesanya keresett föl telefonon, hogy elhozná hozzám a fiát, aki állítólag nagyon tehetséges, ügyes, a kottákat fejből tudja, gyakorolni is szeret, ám, valami gond mégis volt vele. Az anyuka elmondása szerint már vagy öt tanár megfordult náluk, volt olyan, aki csak egy hétig tanította a gyermekét. Arra a kérdésemre, hogy vajon mi az oka ennek, az anyuka felelete az volt, hogy a fia kissé szeleburdi, jövős-menős, izgága gyerek, ezen felül még makacs is, csak akkor hajlandó játszani és tanulni, amikor ő akar.
Hát, nem lesz könnyű, gondoltam magamban, de mivel szerettem a kihívásokat, a gyermekre pedig egyre inkább kíváncsi voltam, vajon milyen lehet, az anyuka kedves invitálására úgy határoztam, meglátogatom őket. Nem kellett azonnal igent mondanom, megbeszéltük, hogy a látogatás után eldöntöm, vállalom-e a kisfiú tanítását.

A család a város egyik legelőkelőbb részén lakott. Ismertem innen pár embert, gyereket, ha az ember zongoraoktató, mindenféle emberekkel találkozik, talán épp ők ajánlottak be ehhez a családhoz is. Mikor odaértem, hosszasan bámultam a hatalmas házat, amelyben laktak. Vettem egy nagy levegőt, majd becsöngettem hozzájuk. Kis idő múlva egy inasféle férfi jött, és kinyitotta a kaput, megkérdezte, hogy ki vagyok és mit óhajtok, válaszoltam, ő pedig bevezetett a házba. Odabent megkért, hogy várjak pár percet, amíg bejelent engem. Rövid időn belül visszatért és bekísért egy nagy nappaliba, hellyel kínált és tájékoztatott, hogy a ház asszonya hamarosan jön, a kisfiával együtt. Leültem egy nagy kanapéra. A nappali bútorzatát, berendezését csodáltam. Minden a helyén volt, minden odaillő volt, természetesen minden tiszta volt, sehol egy porszem. Az itt lévő, hatalmas álló óra nagyot szólt, összerezzentem tőle, majd megint ütött egyet, éppen két óra volt. Az óra alig hallgatott el, a kisfiú és az édesanyja megjelentek a nappaliban. Felálltam, üdvözöltük egymást.

Miranda nagyon kedves volt hozzám, a kisfia, Patrik már kevésbé. Ő nem fogott velem kezet, sőt, szóba se állt velem, oda se jött, szinte rám se nézett. Szívesebben futkosott a nappaliban, néha hozzá-hozzáért a bútorokhoz, azokban ilyenkor megremegtek az ott tárolt vázák, porcelánok.

- Patrik! Gyere ide és köszönj végre Dalmának! Ő fog téged tanítani, ha szeretnéd, jó lenne, ha megismerkednétek egy kicsit! Nem akarod? - Miranda hiába kérte a kisfiát, ő a füle botját se mozdította.

Körülbelül negyed óra múlva Miranda a zeneszobához kísért, Patrik is jött velünk, a maga módján, ugrándozva. A szobába érve Patrik azonnal kijelentette, ő bizony nem akar játszani.

- Na, kérlek, csak egy kicsit! Dalma biztos nagyon szeretné, ha megmutatnád, mit tudsz! - édesanyja hiába kérlelte újra és újra Patrikot, ő nem volt hajlandó szót fogadni.

- Igazán nem szükséges, hogy zongorázzon, ha nem akar! - nyugtattam Mirandát, aki egyre feszültebbnek látszott.

- Egyedül hagyna minket egy kis időre Patrikkal? Tudom, hogy furcsa lehet, amit kérek, de úgy érzem, jót tenne, ha egy kicsit négyszemközt lehetnénk. Megengedi? - kissé félve néztem Mirandára, nem tudtam vajon megengedi-e, beleegyezik-e abba, amit kérek, de végül is miért ne tenné meg ezt? Hiszen a fiát úgyis úgy tanítanám, hogy ő nincs jelen, legalábbis nem mindig.

  - Jól van - bólintott Miranda.

- Patrik! Kis időre kimegyek, kérlek, fogadj szót Dalmának, viselkedj illedelmesen! - Patrikot egyáltalán nem érdekelte, hogy kimegy a szobából az anyja, éppen a zeneszobában lévő foteleken ugrált.

- Szállj le onnan! Fogadj szót! - Miranda egyre erőteljesebben, hangosabban parancsolt a fiára, így aztán Patrik végre lemászott a fotelból, de láthatóan nem tetszett ez neki.
Miranda kisétált, mi pedig egyedül maradtunk.

A zongorához léptem, de még mielőtt megérinthettem volna, Patrik rám kiáltott:

- Hozzá ne érj! - ez volt az első mondata hozzám.
Háttal álltam neki, úgyhogy szembefordultam vele, úgy válaszoltam.

- A vázát azért levehetem a zongoráról? Ígérem, hogy a zongorához nem érek hozzá, csak a vázát szeretném áttenni máshová. Mondjuk, erre a kis asztalkára! Mit szólsz hozzá? - igazán nem tartottam szép dolognak, ha egy zongorát valami bútordarabnak néznek, és a tetejére pakolnak mindenféle dekorációt. Az nem oda való. Elvégre, az ember a gitárjára, hárfájára, dobjára sem tesz egy nagy vázát, tele virágokkal, nem igaz?

  - Én sem szeretem, hogy az ott van - mondta morcosan. 

- Akkor leveszem onnan, mert szerintem sem oda való - fogtam a vázát, az alatta lévő csipketerítőt is, és áttettem a kis asztalkára őket.

- Teljesen elmegy a kedvem az egésztől, ha meglátom a vázát ott! - horkant fel a kisfiú.

- Elmondtad ezt az anyukádnak is?

  - Nem! - mondta dühösen, mintha rám lenne mérges, mintha én tehetnék arról, hogy az a váza ott volt.

  - Na, akkor majd szólunk neki - mosolyogtam rá, hátha enyhül egy kicsit.

- Hány éves vagy?

- Nyolc és fél.

Tudtam, hogy mennyi idős, de valahogyan szerettem volna szóval tartani, ha már így sikerült egy kicsit beszélgetnünk. Ám, ezek után mégis nagy lett a csönd, nem jutott eszembe semmi, ilyen csak nagyon ritkán fordult elő velem. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, mit kérdezzek, hogyan közeledjek felé.
Nem is kellett már semmit sem mondanom, mert kinyílt az ajtó, Miranda lépett be a szobába.

- Minden rendben? - mosolygott rám, odajött hozzánk, megsimogatta a kisfia fejét, aki ekkor kihúzta magát anyja keze alól és elfutott, ki a szobából.

- Patrik! Azonnal gyere vissza! - Miranda utána kiáltott, Patrik persze nem jött vissza.

- Mit gondol? - Miranda arra volt kíváncsi, hogy vállalom-e a fia tanítását.
Arra gondoltam, hogy bár nem hallottam Patrikot játszani, az, hogy ő sem szereti, ha a zongorát csak egy bútordarabnak veszik, elég bizonyíték arra, hogy érdemes vele foglalkozni.

- Vállalom!
Miranda megkönnyebbülve nézett rám, megbeszéltük a részleteket, minden héten kedden és csütörtökön jövök majd, aztán, meglátjuk mire haladunk.

Egész este ezen a kisfiún járt az eszem. El sem tudtam képzelni őt a zongoránál, hogy leül és játszik, mikor annyira mozgékony kisgyerek. Az is meglepett, ahogyan a vázához viszonyult. Biztos voltam benne, hogy nem szabad elsőre ítélnem, meg kell őt alaposan ismernem, mert éreztem, hogy van benne valami különleges, valami megmagyarázhatatlan, valami zseniális, ez pedig nem feltétlenül látszik elsőre, talán csak érezni lehet.

Kedd reggel már alig vártam, hogy találkozzak Patrikkal, hogy halljam játszani, hogy kiderüljön, van-e érzéke a zongorához, mennyit tud, mi az, amiben még fejlődnie kell.
Elindultam hát, titkon azt remélve, hogy én fedezhetem fel a következő Mozartot, szinte már biztos voltam benne, hogy a kisfiúból híres zongoraművész lesz. Azt, hogy mennyire makacs és szeleburdi szinte már el is felejtettem, így hát majdnem meglepett az, ahogy Patrik fogadott engem.

- Nem fogok zongorázni! Azért se! - köszönés helyett csak ennyit mondott.

Miranda nem volt otthon, a nevelőnője kergette Patrikot az egész házban, néha elém toppant, csúfolódott, majd ment is tovább, a nevelőnő utána, mindannyiszor bocsánatot kérve tőlem.
A zeneszobába mentem, a vázát újra levettem a zongoráról és leültem elé játszani. Beethoven Holdfény szonátáját játszottam, az jutott eszembe, hogy a zene talán idecsalogatja a széllel bélelt királyfit. Így is lett. Patrik megjelent a nevelőnője kíséretében, megállt a zongora előtt, kivárta, míg befejezem, majd megszólalt.

- Ezt én is tudom! - leült mellém, úgy tűnt, végre kiderül, hogy mekkora tehetség rejtőzik benne, vártam, hogy rátegye a kezét a zongorára, hogy kezdi előröl a darabot, úgyhogy becsuktam a szemem és füleltem.
Hatalmas lármára nyitottam ki a szemeimet, fölpattantam mellőle. A Holdfény szonátát játszotta ugyan, de hogyan? Ütemesen verte a billentyűket, tiszta erőből lenyomva mindegyiket ugyanúgy, a kottát tudta, de lágy muzsika helyett, förtelmes zajt csapott.

- Állj! Állj! Állj! Ez meg micsoda? - teljesen ledöbbentem, elkaptam a kezeit a zongoráról és csodálkozva, kérdőn néztem rá.

- Ez? Az, amit játszottál! - mondta megszeppenve.
Talán kicsit erős hangnemet ütöttem meg, talán kicsit túlzóan léptem föl vele szemben, de nem tehettem róla, ez szinte ösztönös reakció volt, egy ilyen lármára mindenki fölkapná a fejét, és azon lenne, hogy minél előbb véget vessen neki.

- Ez nem ugyanaz! Én teljesen máshogyan játszottam. - most szelídebben szóltam hozzá, éreztem, ahogyan az arcom kisimul, és már-már mosolyogva szólítottam meg őt újra.

- Ne haragudj rám, amiért kiabáltam veled. Csak egyszerűen nem értem, miért csapkodod a zongora billentyűit.

- Én így szoktam játszani! - Patrik fölpattant a zongorapadról, és karba font kézzel, dühösen nézett, teljesen megsértődött azért, mert nem pozitívan értékeltem a játékát.

- Úgy!? Szóval így szoktál játszani!? - egy világ omlott össze bennem.
Egy új, kis Mozart helyett, csak egy szemtelen, elkényeztetett kölyköt láttam magam előtt.

- Márpedig ez így nem lesz jó! Nem hagyom, hogy így üsd a zongorát!

- Márpedig ez az én zongorám és úgy játszom rajta, ahogy nekem tetszik! Te csak hozz kottákat, én majd megtanulom őket, abba ne szólj bele, hogy hogyan játszom rajta!

- Ezt nem mondod komolyan! Szerinted ennyi az egész? Nem hallod a különbséged a között, ahogyan te játszol, és a között, ahogyan én?
Patrik nem válaszolt a kérdésemre. Elindult az ajtó felé, majd mérgesen visszaszólt.

- Úgyis ki fogunk rúgni!

Hát, az első zongoraóra nem éppen úgy telt, ahogyan vártam. A nevelőnővel beszélgettem, ő nyugtatgatott, hogy Patrik ilyen, még meg kell szoknia engem, meg kell, hogy szokjuk egymást, hogy legközelebb biztosan nem fog így viselkedni, és, hogy ne aggódjak a miatt, hogy kirúgnak engem, Patrik szülei örültek, hogy egyáltalán találtak valakit, aki hajlandó foglalkozni vele.

A csütörtököt már egyáltalán nem vártam, félve mentem a házhoz, próbáltam felkészíteni magamat a legrosszabbra, ami ott érhet. Törtem a fejem, hogyan tudnám Patrikot rávenni arra, hogy egy kicsit visszavegyen magából.
Kedden délelőtt tartottam az órát, csütörtökön pedig délután. Belépve az ajtón a nevelőnő fogadott, majd megjelent Patrik is, egy nagy csomag gumicukorral a kezében. Nem köszönt, én hiába köszöntem, csak tömte magába az édességet, lassan elindult a zeneszoba felé. A nevelőnő tájékoztatott, hogy Patrik szülei komolyan elbeszélgettek a kisfiúval, úgyhogy remélik, Patrik ma rendesen fog viselkedni.
A zeneszobában már a zongora előtt várt, illetve nem is tudom, hogy várt-e, tulajdonképp még mindig a gumicukrokkal volt elfoglalva. A zongorapadon ülve majszolt, én pedig azon csodálkoztam, hogy fér belé ennyi cukor, mikor megérkeztem a zacskó még tele volt, most pedig már alig volt az alján egy pár.

- Látom, szereted a gumicukrot! - nem szólt hozzám, azért leültem mellé a padra.
Mikor megette, elvitte a zacskót, hamar visszaért és leült mellém.

- Mielőtt bármit is csinálnánk, szeretnék mutatni neked valamit! Kérlek, üss le egy billentyűt úgy, ahogyan szoktál!
Leütött egy billentyűt, szinte méregből, tiszta erőből. Ugyanazt a billentyűt ütöttem le én is, sokkal lágyabban.

- Még egyszer!
Megtörtént ugyanez még egyszer.

- Újra! Most egy másikat! Megint!
Ő ütötte a zongorát, én pedig alig értem hozzá. Nem volt meghatározott dal, amit játszunk, csak „nyomkodtuk" a gombokat, ő keményen én lágyan.

- Ennek meg mi értelme van?! - unottan állt fel a zongora mellől, szemeit lesütötte.

  - Nem sok - mosolyogtam.

- Szerettem volna, ha érzed a különbséget.

- De én, nem akarok így játszani! Én úgy szeretem, ha jó hangos! - magyarázta nekem, most már a szemembe nézve, láttam gyűlni a haragot a szemeiben.

- Jól van, akkor ülj le ide és zongorázz! Szeretnék hallani egy dalt. Bármit, amit el akarsz játszani.

Átadtam a helyem, ő leült, és ugyanazzal az erővel kezdte ütni, verni a billentyűket, amelyet már megszokhattam tőle.
A dal végén felállítottam őt a padról, és azt sokkal messzebbre helyeztem a zongorától.

- Ülj le! Kérem ugyanezt a dalt, még egyszer!

- De ez így nem jó! Miért raktad odébb a padot?

- Kérlek, tedd, amit mondtam...

Az jutott eszembe, hogy ha kicsit messzebb van a hangszertől, talán nem tudja olyan erővel kalapálni, mint eddig. Tévedtem. Furcsa pozícióból is próbálta ugyanolyan erővel megütni őket, de azért néha nem sikerült, a dal most egész másképp hangzott.

- Engedj most!
A dalt én is eljátszottam. Lágyan, dallamosan, kedvesen szólt, reméltem, hogy meglátja a különbséget.

- Ha eljátszod nekem így ezt a dalt, ahogyan most hallottad, kapsz tőlem valamit!

- Komolyan mondod?

- Komolyan!

- Mit fogok kapni?

- Az titok! Majd meglátod!

Patrik leült a zongora elé és eljátszotta a dalt úgy, ahogy kértem. Érezte. Ő is érezte a különbséget, úgy tűnt, nagyon jó hallása van. Most még inkább nem értettem, ha tud így is játszani, miért jó neki az, ha kínozza a zongorát?
Az órának lassan vége volt, úgyhogy azzal az ígérettel váltunk el, hogy hozok neki valamit, mikor legközelebb jövök. Ettől, vagy nem is tudom mitől, de olyan izgatott, lett, hogy fel-alá rohangált a házban, közben még néha kiabált is, rengeteg energia volt benne.
Rákérdeztem a nevelőnőnél Patrik étrendjére, ugyanis a gumicukorról eszembe jutott valami. Kíváncsi voltam, miket eszik ez a gyerek, eszik-e egyáltalán, vagy csak édességen él. A gyanúm, mely szerint Patrik többnyire csak édességet kap, beigazolódott. A nevelőnő elmondása szerint, ha megeszik legalább egy kanál levest, egy egész csomag gumicukor a jutalma, így próbálják őt rávenni arra, hogy egyen, hogy megszokja a levest, de mindhiába, ez a módszer úgy látszik, nem használ.

Egyre többet gondolkodtam Patrikon, azon is, hogy mit vihetnék neki, aminek örülne, mi az, ami le tudná őt kötni, azt a mérhetetlen energiát, ami benne van, és hogyan tudnám rávenni őt arra, hogy egyen és ne csak édességet. Kezdtem látni, rájönni arra, hogy talán az étrendje miatt ennyire hiperaktív ez a gyerek. Talán a zongorázást is valamiféle energiacsökkentő módszernek érzi, hiszen ahhoz bizony sok erő kell, hogy valaki így, és ilyen erővel üsse a zongorát hosszú ideig.

Kedden egy labdával a hónom alatt állítottam be hozzá.

- Ez meg mi? - kérdezte meglepve.

- Ez egy labda, amint látod!

- Azt hittem, gumicukrot hozol... - mormolta az orra alatt.

- Ez annál sokkal jobb! Kipróbáljuk?

- Most?

- Miért ne?

Egész délelőtt fociztunk. Bár eleinte nem akart, azért mégiscsak rá lehetett venni a mozgásra, a játékra, az pedig, hogy versenyeztünk is, és győzött, hogy ügyesebb volt, mint én, büszkeséggel és elégedettséggel töltötte el. Kezdtünk egész jól összebarátkozni. Zongorázni már nem volt idő, de reméltem, hogy megszereti a focit, hogy kimegy majd játszani máskor is, és így talán le tudja vezetni a fölösleges energiáit, és tud majd könnyedén zenélni.
Ebédidő volt, mikor bejöttünk, a nevelőnő kézmosásra intette a fiatalembert, aki azonban mellettem maradt, láttam, hogy kérdezni akar valamit.

- Velem ebédelsz? Kérlek, kérlek!

- Úgy tudtam, csak a gumicukrot szereted, én nem szeretnék cukrot ebédelni. - magyaráztam neki, közben a nevelőnőre néztem, aki csak csöndesen mosolygott magában, majd megszólalt:

- Kérem, ha van egy kis ideje... talán megjön Patrik étvágya is!

- Jól van, köszönöm a meghívást, egy finom leves most igazán jól esne!

- Te megeszed a levest? - Patrik csodálkozva nézett rám.

- Meg.

- Akkor én is!

- Tényleg? Na, majd meglátjuk!

Patrik mindig egyedül ebédelt, a nevelőnője társaságában. Most rendesen evett, biztos voltam benne, hogy rendesen fog enni, mert jól elfáradt és megéhezhetett a focizástól.

A csütörtöki zongoraóra már jóval vidámabban, lazábban telt. Most, hogy egy kicsit a barátjának tekintett, könnyebben kezelhető volt, szót fogadott nekem, elfogadta a tanácsaimat. Teltek a hetek, szerettem ide járni, Patrik egyre ügyesebb lett, tanult, gyakorolt. Egyszer mesélte, hogy sokat focizik a kertben azóta is, ennek nagyon megörültem. Találtam egy kis, új barátot, egy nagy tehetséget.

Miranda egyik nap beszélni akart velem. Úgy éreztem, hogy egész jól haladunk a fiával, igazán büszke lehetett rá, és én is az voltam.


- Nem tudom, hogyan vette rá Patrikot, hogy egy kicsit halkabban zongorázzon, most már igazán nagyon szépen játszik!

- Úgy látom, Patrik nagyon tehetséges. Érdemes ezzel foglalkoznia!

- Igen, igen, és egyre jobban szereti a zongorát. Sokat gyakorol, nagyon lelkes!

- Ennek igazán örülök.

- Nagyon megkedvelte önt, ezért is lesz nehéz most neki... ugyanis elmegyünk a városból, elköltözünk. - mondta Miranda halkan.
Nagyon megkedveltem Patrikot, sajnáltam, hogy elköltöznek, nagyot sóhajtottam.

- Ó, remélem azért a zongorázást nem fogja abbahagyni!

- Ezt én is szívből remélem.
Patrik jött oda hozzánk, látszott rajta, hogy nagyon szomorú.

- Meglátogatsz majd? - kérdezte.

- Ha szeretnéd, és az anyukád megengedi, akkor igen...

- Nagyon szívesen látnánk önt, ha van egy kis ideje! - mondta Miranda kedvesen, bólintottam, hogy meglátogatom őket, amint lehet.

- Aztán, jó nagyra nőj!

- Ha megnőttem, elveszlek feleségül! - úgy tűnt, Patrik nagyon komolyan elhatározta magát. Mosolyogtam, az édesanyja úgyszintén.

- Hát ahhoz sok-sok zöldséget meg kell enned, hogy ilyen magas legyél! - a fejem fölé mutattam, milyen magasra kell nőnie.

- Tényleg? A zöldségektől magasra lehet nőni?

- Bizony!

- Akkor sok zöldséget fogok enni!

Patrik a zeneszobába ment, mi az édesanyjával követtük őt.
A Holdfény szonátát játszotta, lágyan, olyan szépen szólt, hogy csak ámultunk.

- Köszönöm! - Miranda szemébe könny szökött, rám nézett, majd a fiára.

Patrik játszott, és tudom, még ma is zenél.