Mióta özvegyasszony lett, elég gyakran elmerengett a múltján. Számba vette az élete során meghozott döntéseit, és belegondolt, mi lett volna, ha bizonyos esetekben más irányba terelődött volna a sorsa.

Különösen egy esős, őszi délutánnak az emlékei szokták kíméletlenül mardosni belülről.

Nagyon fiatalok voltak még akkor. Végzős gimnazisták. Az osztályból két fiú is udvarolt neki, ám legnagyobb bánatára éppen az, amelyik neki a leginkább elnyerte a tetszését, egy ideje már nem látszott hajlandónak erőfeszítéseket tenni.

Furcsa volt ez a fiú, igazán különc legény. Keveset beszélt, nem igazán kereste mások társaságát, a lány mégis látott benne valamit, ami vonzotta őt, kellemes bizsergéssel töltötte el lelkét.

Talán a magabiztossága? Vagy éppen ez a különös zárkózottság, titokzatosság?

Nem tudta pontosan megmondani, de igazán nem is érdekelte a dolog. Egyetlen kívánsága az volt, hogy csak egyszer, egyetlenegyszer kerüljenek egymáshoz közel azzal a fiúval érzelmileg.

Ez a vágya azonban úgy tűnt, kielégítetlen marad. A fiú valamiért már egyáltalán nem mutatott érdeklődést iránta.

A másik udvarló viszont annál inkább. Virágokkal és szerelmes levelekkel halmozta el őt, bókjaival igyekezett meglágyítani a szívét.

A lány próbált kedvesen mosolyogni a szép szavak hallatán, lelkében azonban vihar tombolt.

„Miért, miért nem hajlandó még csak rám sem nézni?” – állandóan ez járt a fejében.

Mígnem egy nap úgy érezte, betelt a pohár, nem bírja már tovább. Odaállt a titokzatos fiú elé, és így szólt hozzá:

- Tudom, hogy tetszem – Ezt csak úgy improvizálta, egyáltalán nem volt biztos abban, amit mond. – Ne is tagadd! Csak azt nem értem, miért nem nézel rám? Miért nem viszonzod a mosolyomat? Csak egy szavadba kerülne, és téged választanálak, az a másik majom meg szórhatná a pénzét virágokra, nem érdekelne. Miért vagy ilyen?

A fiú rezzenéstelen arccal ránézett, és hűvösen, kimérten így szólt:

- Nem akarsz az lenni, aki valójában lehetnél. Nem vagyok hajlandó ehhez asszisztálni.

Ott álltak az iskola előtt. Az eső éppen elkezdett szemerkélni, igyekezniük kellett, ha nem akartak megázni.

A fiú szedte is a lábát elég gyorsan, a lány viszont nem tudott megmozdulni az imént hallottak hatására. Nem tudta mire vélni a fiú szavait, egyfajta sokkhatásként érték őt.

Néhány év múlva feleségül ment a hevesen udvarló fiúhoz. Két szép gyermekük született, akik szeretetben, békességben nőttek fel.

Házaséletük kiegyensúlyozott volt. Szerették és tisztelték egymást, noha heves érzelmek nem nagyon tomboltak közöttük.

Harmincöt szép esztendőt töltöttek együtt, amikor a férje elköltözött a másvilágra.

Ettől kezdve minden kicsit más színben tűnt fel.

Az asszony nagyon sokat töprengett a múlton, és minél inkább elidőzött ott, annál bizonytalanabb lett a saját és a családja boldogságát illetően.

Mindkét gyereke sikerre vitte az életben, jól fizető állást fogtak ki, ráadásul szeretik is, amit csinálnak. A férje sem panaszkodott soha, és ő maga sem érezte úgy, hogy akármi hiányozna az életéből.

Így utólag visszagondolva viszont egyre tisztábban látta, hogy mintha végig ott lebegett volna a fejük felett a többnek, a jobbnak a lehetősége.

De hogyan?

Visszagondolt arra az esős őszi délutánra, és a titokzatos fiú szavaira.

Igazából azóta nem volt olyan ember az életében, aki azt mondta volna neki, hogy több is lehetne, mint ami.

Soha senki nem bátorította a továbbfejlődésben, mindenkinek a szemében csak azt látta, hogy ő pontosan úgy tökéletes, ahogy van.

Pedig talán nem… Talán minden pillanat lehetett volna jobb, lehetett volna több… Talán az a fiú nem is beszélt akkora nagy ostobaságot.

Az asszonyt, valahányszor ezt végiggondolta, elfogta a bizonytalanság, a félelem: vajon megtalálja még életében a választ? Vajon meg fogja még tudni, mire gondolt pontosan akkor az a fiú?