Azt hallottam, a csillagoktól oly távol vagyunk, hogy mire eljut hozzánk a fényük, földi idő szerint talán már nem is létezik egyik-másik világító égitest.

Elmondtam ezt Veronikának is, aki először kinevetett. Ez nagyon fájt, mivel kedves számomra a lány, akárcsak a csillagok.

Miután jól kimulatta magát rajtam, azt tanácsolta, kezdjek valami értelmeset is az életemmel, ne csak ilyen marhaságokkal foglalkozzak.

Igen, ezt mondta: marhaság.

Arra gondoltam ekkor, hol lehet vajon az a Veronika, akit én gyerekként megismertem.

Óvodás korunk óta sülve-főve együtt voltunk. Mivel ugyanabba a csoportba jártunk, alaposan összemelegedtünk. Nem telt el pillanat, hogy ne kerestük volna egymás társaságát, vagy ne lestük volna, mi a másik reakciója egyes lépésünkre, cselekedetünkre.

Legjobban azonban a képzelgéseink tetszettek. Mi nem az óvodában voltunk, ahol a többiek, hanem rendszerint egy csodákkal teli álomvilágban. Az ég nem kék volt, hanem valami egészen más, meghatározhatatlan színű. Talán úgy lehetne legpontosabban megfogalmazni: meleg színű. A szél sem hétköznapi légmozgás volt, sokkal inkább egy láthatatlan óriásnak a lehelete.

Volt egy nem létező kutyánk is, amit minden délután közösen sétáltattunk a lakótelepen. A többi gyerek (főleg a „menőbbek”) kinevetett minket, de ez sem Veronikát, sem engem nem érdekelt különösképpen.

Kutyánk neve Rex volt (hatására az éppen akkor futó kedvenc sorozatunknak, a Rex felügyelőnek). Gyakran elképzeltük, ahogy bűnözőket kergetünk hármasban. Csoda jó játék volt!

Veronikával az iskolapadba is szorosan követtük egymást. Osztálytársak lettünk, magától értetődő természetességgel. Emlékszem, még az általános iskola első három osztályát taposva is megmaradtak ezek a mi kis játékaink. Aztán telt-múlt az idő, és Veronikáék hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elköltöztek. Nem csak a környékről, de másik városba is, mivel Veronika édesapjának ott egy sokkal kedvezőbb feltételeket nyújtó állást ajánlottak.

Tudtam, hogy örülnöm kéne, amiért minden bizonnyal jobbá fognak válni Veronika és családja életkörülményei, mégsem voltam képes kellemes szájízzel gondolni erre a nem várt változásra.

Teljesen és tökéletesen egyedül maradtam.

Az osztályban én voltam a „bolond gyerek”, aki csak azért él, hogy legyen kit piszkálni, gúnyolni. Nem volt kivel szót értsek, ezért aztán egyetlen barátom sem volt.

Így teltek el az általános iskolás éveim.

Egy délután aztán, megszokott önsajnálatom közepette, böngészni kezdtem az interneten. Éppen egyik osztálytársam Facebook-profiljában merültem el, amikor egészen váratlanul, villámcsapás-szerűen megláttam az ismerőslistájában Veronikát.

Természetesen gondolkodás nélkül ismerősnek jelöltem, amit ő néhány óra múlva meg is erősített. Másnap írtam neki, beszélgetni kezdtünk. Beszélgetésünk közben éreztem, hogy valami megváltozott. Mintha már nem ugyanaz a lány lenne, mint akivel a mi láthatatlan kutyánkat sétáltattuk.

Gondoltam, ez biztosan azért van, mert nem látjuk egymás arcát. Amit leírunk, csak üres, személytelen betűhalmaz, semmi több. Ezért aztán, hogy felpezsdítsem egy kicsit a dolgot, megbeszéltem Veronikával egy személyes találkozót.

Ennek alkalmával végképp bebizonyosodott, hogy gyerekkori legjobb barátom teljesen megváltozott. Tartása flegma, járása önelégült, ruházata olyan, mintha egy divatlapból vágták volna ki – de leginkább az a gúnyos, lenéző nevetése ábrándított ki, amit kijelentésem váltott ki belőle a csillagokról.

Miután visszatértem a szülővárosomba, sokáig nem akaródzott még hazamenni. Szomorúan leültem egy padra, néztem a szikrázó csillagokat, s közben azon gondolkoztam, vajon mennyi él még közülük odafent jelen pillanatban, miközben az én ostoba szívemet egyre csak fájdítják csalóka szépségükkel…