Állt a koldus a parton, és nézte a Halált.

Egy tizenéves kisfiú alakjában úszott előtte, aki ki tudja, mióta lehetett már a vízben megfulladva. Teste élettelen volt, a koldus ezt azonnal meg tudta állapítani a bőr kékes színéről.

Ha élt volna még, minden bizonnyal segített volna rajta. Vagy legalábbis megpróbálja.

Így viszont csak állt, elöl összekulcsolt kezekkel, és nézte, ahogy a folyó egyenletesen áramló habjai közt öntudatlanul, magát teljesen átengedve a sodrásnak, úszik a nagy Halálnak legújabb áldozata.

A fiatal asszony ült a padon, és nézte a Halált.

Elsárgult falevelek formájában hullott alá, akár a nyáresti csendes záporeső.

Hűvös volt.

A nő összébb húzta magán a kabátját, s közben azon gondolkozott, miképpen lehetne továbbvinni ezeknek a szerencsétlen növénydarabkáknak az életét.

Összeszedhetne például párat. Néhány vaskos könyv lapjai közt lepréselhetné őket, aztán eltehetné (akár üveglapok közé is beágyazhatná), hogy ha nem is mindörökre, de darab időre elraktározza őket az utókornak.

Igen ám, de hogyan lenne képes minden egyes lehulló falevelet lepréselni, elraktározni? Mi lesz azokkal, amelyek ott maradnak az utcán? Fog tudni azzal a tudattal élni, hogy néhányat kiválasztott közülük, önkényesen, a maga értékrendje, szimpátiája alapján, a többit pedig, mint holmi selejtet, nevetve átengedte az enyészetnek?

Nem, ha mindet nem lehet, akkor inkább egy darabot se!

Aztán arra gondolt, hogy össze lehetne kotorni őket egyetlen halomba, amely halom akár egy vagy több állatnak fekhelyéül is szolgálhatna.

De minek? Nem találnak-e az állatok anélkül is épp elég fekhelyet? És különben is: ki ő ahhoz, hogy a természet rendjét ekképpen felborítsa, az állatok kereső, „fészeképítő” tevékenységét megkönnyítse, ezáltal még akár gyengítse is azoknak a lelkét?

Az meg a másik dolog, hogy akadnak erre hivatott emberek (utcaseprők), akiknek éppen ez a dolguk (mármint a levelek összeseprése). Hagyjuk, hadd folyjon minden a maga medrében!

Ekképp elmélkedett, s úgy döntött, inkább csak ül a padon, összefont karokkal, és nézi a Halált.

Fiatal pár sétált a belváros macskaköves utcáján.

A lány lehajtott fejjel bandukolt, arcáról egyértelműen leolvasható volt, hogy nem boldog maradéktalanul.

Viszont szép volt.

A fiú arca ellenben ragyogott az örömtől. Hogy is ne ragyogna, amikor egy ilyen csodálatos teremtéssel sétálhat kéz a kézben?

Néhányszor könyökével oldalba bökte a lányt, s így szólt hozzá:

- Legyen már egy kicsit jó kedved! Olyan szép az élet!

A lány nem szólt semmit, tovább kullogott, mint aki éppen valami számára kellemetlen tevékenységet űz, amit viszont mindenképpen véghez kell vinnie.

A fiú nem törődött azzal, hogy a lány nem válaszol. Iménti szavait csupán ösztönösen ejtette ki a száján, csak azért, hogy mondjon valamit.

Nem bírta visszatartani örömét.

Már alig várta az estét, hogy végre kezdetét vegye a szokásos szex. Úgy gondolta, hogy ettől majd a lány is fel fog vidulni. Vagy ha nem, az sem baj. Csodálatos lány, és ő jól fogja magát vele érezni, az egészen biztos.

Fejük felett apró verebek szálltak el, s a legelső fa lombjai közt meghúzódtak. Onnan csicseregték a nagyvilágnak dalukat, mely ugyan szép volt, a lehajtott fejjel kullogó lány számára mégis inkább haláldalnak tűnt.

A szerelem haláldalának…

A fiatalember ült a monitor előtt, és nézte a szövegszerkesztő üres lapján villogó kurzort.

Nem jöttek a szavak, és ez már a sokadik ilyen nap volt.

Egyszerűen nem tudta többé, miről írjon, és hogyan. És legfőképpen: kinek?

Néha azt gondolta, jó, amit gépre visz.

Máskor teljesen elbizonytalanodott: olvassa egyáltalán még valaki a hasonlókat?

Ő ugyanis szeretett a lélekről, annak legmélyebb rejtelmeiről írni. Az élet értelméről. Maga körül ugyanakkor azt tapasztalta, hogy az embereket ez már vajmi kevésbé érdekli, ők inkább a zombikat, vámpírokat, és hasonló őrültségeket olvasgatják (amennyiben egyáltalán olvasnak).  Amivel önmagában nem is lenne különösebb baj, csakhogy a fiatalember azt is látta, miért van ez. Egyszerű, lesújtó a felelet: az emberek manapság nem az értékeset, hanem az érdekeset keresik.

Ez észlelhető mindennapjainkban: nem jó az ivóvíz, unalmas, nekünk kóla kell, energiaital kell, meg egyéb ragacsos italok.

Nem jó az egyszerű, a csendes, a szeretettel teli: nekünk a hangos, felfuvalkodott, magamutogató kell, aminek látszólagos szeretettel teltsége nem szól másnak, csakis és kizárólag önmagának.

És ez a spirituális életben is jelen van.

A különböző tanítók, mesterek és papok elég gyakran próbálják eladni magukat, pénzteremtési célzattal, vagy azért, hogy az emberek szeressék őket (mert hát szeretni és szeretve lenni, ez a lényeg, nemde?).

Még néhány percig ült hasonló gondolatokba merülve, végül unottan lehajtotta a laptop tetejét. Ma sem fog már írni. Jobb lenne talán, ha már meg sem próbálkozna vele, csinálna valami mást az értelmetlen erőlködés helyett.

De mit?

Egyelőre csak élt (ha ezt ugyan életnek lehet nevezni), és közben egyre azon kesergett, hogy a Halál, az a rút, gonosz alak mennyi helyen, és mennyi különböző formában van jelen.