A madárleány nem tudott repülni.

Isten tudja csak, mióta volt ez így, de tény: akárhogyan igyekezett csapkodni a szárnyaival, bárhogy próbált elrugaszkodni a talajtól, nem járt sikerrel.

Pedig nem gátolta semmilyen külső tényező. Egyik nap egész egyszerűen azt vette észre, hogy elment a kedve a repüléstől. Kipróbálta, milyen az, ha nem használja a szárnyait. Egész jó volt. Eleinte. Élvezte, hogy nem fejt ki semmiféle plusz erőt, csak van, létezik.

Ellustult, azt lehet mondani.

És ahogy telt-múlt az idő, egyszersmind rájött, hogy tökéletesen elvan ő repülés nélkül. Már nem hiányzott neki, meg különben is: az évek során el is felejtette, hogyan kell szállni.

Csak sétált. Legszívesebben ott, ahol nem járt semmilyen más élőlény. Néha persze nem kerülhette el a nem kívánt találkozást.

Egyszer, amint békésen járt-kelt, azt vette észre, hogy félelmetesen sok ember iramodik meg felé. Már késő volt menekülni: az áradat akarva-akaratlan sodorta magával. Beleakadt egy-két lábba, feltaszították, egy ügyetlenebb teremtés pedig kis híján rá is taposott. A madárleány tudta, nem kellett sok ahhoz, hogy már ne sétálhasson többet.

„De jó lenne, ha tudnék repülni!” – fogalmazódott meg benne a gondolat, már amennyire egy madár fejében gondolat megfogalmazódhat. Inkább olyan ösztönös érzés volt ez.

Szomorúan ballagott tovább, egyre csak a szárnyait próbálgatva, mindhiába: nem emlékezett már rá, hogyan kell repülni.

­­***

A madárfiú nagyon magasan szállt az égen. Nem szeretett túlzottan a föld közelében tartózkodni, őt inkább a felhők vonzották. Csak akkor ereszkedett lejjebb, amikor élelemre volt szüksége. Magához vett éppen annyit, ami elég erőt biztosított számára a repüléshez, aztán visszatért a magasságos fellegekbe.

Csodálkozva szemlélte a társait: ők nem szerették a túlzott magasságot. Többnyire egyedül, vagy egy-két másik társával szelte a felhőket, de ezek a társak is csak ideig-óráig tartottak vele. Könnyen beleuntak. Hiszen ott fent nincsen semmi, csak a nagy kékség, ami ugyan a madárfiú számára a mindenséget jelentette, a többieknek azonban fontosabb volt, hogy magokkal, ételmaradékokkal meg apró rovarokkal, kukacokkal jóllakjanak.

Néha persze igazán szívesen tartózkodott volna ő is a föld közelében többet, de egész egyszerűen a táplálékszerzés, a túlélés nem volt eléggé nyomós érv ahhoz, hogy odakötötte volna.

Egyszer aztán, amint ez a madárfiú a föld közelében járt, hogy némi eleséget vegyen magához, különös jelenet keltette fel az érdeklődését. Egy madárleány csapkodott a szárnyával, ugrándozott, de szemlátomást csak erőlködés volt, amit művelt. Valami oknál fogva nem tudott repülni, noha a madárfiú meg nem tudta volna mondani, hogy mi volt ez az ok. Ránézésre pont olyan volt ez a madárleány, mint a többi, nem volt még csak megsérülve sem, elvileg repülhetett volna – mégsem volt rá képes.

A madárfiú nézte egy darabig, végül rászánta magát, leszállt a madárleány közelében. Ahogy egyre közelebb ment hozzá, a madárleány észrevette, és egy kicsit megijedt tőle. Mit akarhat vajon?

Közben valaki a tömegből emberi nyelven szólt valamit a madárleányhoz, de az nem értette, mi lehetett. Csak azt látta, hogy az ember nagyon siet, és mérges mindenre, ami az útjába áll.

Miközben a madárleány az ember viselkedését tanulmányozta, a madárfiú egészen közel merészkedett hozzá. Amikor végre egymásra néztek, a madárfiú elkezdett csapkodni a szárnyával, mintha csak azt kérdezné: „Hát te, miért nem repülsz?”.

A madárleány lehajtotta a fejét, és kissé szomorkásan odébbállt. Mintha azt mondaná: „Hagyjuk, hosszú történet!”.

A madárfiú követte. Nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Meggyorsította a lépteit, elébe került a madárleánynak, majd kissé elrugaszkodott a talajtól, mintha hívogatni akarná a másikat, repülésre csábítani.

A madárleány ott állt, lehajtott fejjel. Esetlenül csapkodott a szárnyával, jelezve a másiknak, hogy ő bizony akárhogyan próbálja, nem megy neki a repülés.

A madárfiú erre gyengéden, mintegy biztatólag megbökte őt a csőrével, mire a madárleánynak kissé jobb kedve kerekedett, bár még mindig szomorú volt.

A madárfiú most a szárnyait kezdte el bökdösni a csőrével, unszolva őt, ám a madárleány most már végképp elkeseredett. Lehajtott fejjel kikerülte a madárfiút, és sokatmondóan továbbállt. Nem akar ő repülni, a madárfiú megértette ezt, és annyiban hagyta a dolgot.

***

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, és a madárfiú egyre magasabbra szállt fel. Ennek köszönhetően nem akadt már egy társa sem, aki vele tartott volna. Egyedül repült, és már egyáltalán nem bánta. Némelyik madárnak, úgy látszik, a sorsa a magány.

A madárleányt nem látta legutolsó, szomorú találkozásuk óta.

Aztán egy nap, amikor éppen leszállt az egyik bokorra, hogy piros bogyókat csipegessen, megpillantotta őt. Ott állt a bokor tövében, és a szárnyait próbálgatta. Ezúttal nem tűnt annyira esetlennek, mint legutóbb. Néha mintha egészen közel járt volna ahhoz, hogy felemelkedjen.

A madárfiú leszállt mellé. Most nem ijedt meg a madárleány, sőt, úgy tűnt, örömmel tölti el ez a nem várt látogatás.

A madárfiú nem csinált semmit, csak nézte őt. Drukkolt. A madárleánynak ez jólesett. Motiválta. Amikor pedig a madárfiú felszállt, igyekezett ellesni tőle a repülés elfeledett titkát.

A madárfiú ettől kezdve minden nap meglátogatta őt. Jó érzéssel töltötte el, hogy végre van valami, amiért igazán érdemes leereszkedni a felhők közül.

Egy szép, napos délelőtt aztán megtörtént a csoda: a madárleány elrugaszkodott a földtől – és repült. Bár még bizonytalanul, de követte a madárfiút, akinek jelenléte egyre nagyobb önbizalmat adott neki.

Végre volt valami, amiért igazán megérte elrugaszkodni a talajtól.

Ettől kezdve mindig együtt repültek.

         A madárfiú megmutatta a madárleánynak az ő végtelen kékségét, és a          madárleány örömmel adta át magát. Ő pedig cserébe feltárta a madárfiú előtt a  föld közeli lét számára eddig ismeretlen szépségeit, az emberek és a többi  madár sokszínűségének csodáit…