A falu szelleme

Mióta nyugdíjas vagyok, akad egy kis időm a kedvenc hobbimra, azaz kirándulgatok. Felpattanok a drótszamaramra, és úttalan utakon tekerve felfedezem a környéket. Amikor már olyan zord a terep, hogy a bicajjal nem bírok vele, gyalogolok, és tolom árkon-bokron keresztül. Persze fényképező is van nálam, megörökítem, ami nagyon megragadja a figyelmemet. Uticélt ritkán választok, inkább megyek, amerre az út vezet, vagy ahogy a természet engedi.

Egy ilyen túrán egy erdőn haladtam keresztül, már jó messze az otthonomtól, teljesen ismeretlen vidéken kocogtam. Az erdei út elég elhagyatott lehetett, mert néhol tengelyig érő gazban tekertem, erre ritkán járhatott ember. Aztán messze előttem mégis valami épületfélét láttam, gondoltam, régi erdei lak lehet. Amint közelebb értem, az építmény kibontakozott, egy téglából épített régies buszmegállóhoz érkeztem. Előtte világos betonút húzódott, kissé távolabb egy csomó épületet fedeztem fel. Ráhajtottam a műútra, és most már könnyedén haladva bejutottam egy településre. A szélső épületek valami tárolók lehettek, magas mennyezeteket láttam, meg nagy hodályokat, de valamennyi üresen tátongott. Kissé odébb gurultam, ott már romos házakhoz értem, de még mindig nem találkoztam egy teremtett lélekkel sem. Régies, kultúrház féle épület következett, bekukkantva csak az enyészet nyomaival találkoztam. Az út a falu közepénél visszakanyarodott, és futott ki az erdőből. A roskatag kultúrház mellett azonban volt még egy út, valaha salakból építhették, ott folytatódott a település, néhány ház szegélyezte. Elértem a legszélső házhoz, amely ugyan nem különbözött a többitől, de a nyitott udvaron egy kötélen ruhák száradtak. Ez már emberi jelenlétre utalt, beljebb lépve rá is akadtam egy öregre, aki egy sámlin ülve farigcsált valamit. Illően köszöntöttem, aztán rákérdeztem.
- Mondja gazduram, miféle település ez?
- E'má' csak vót, valamikó' Kerkamajornak híttuk.Csak mi maradtunk hárman, én, az asszony, mög a fiam, aki egy kicsit kótyagos.
- Mi lett a többiekkel?
- A nagyja elkőtözött, vót aki kihótt, de olyan is akadt, hogy emönt katonának, oszt ott is maradt, bezupált, má' talán őrmester is lehetett belüle. A falu szelleme csak itt maradt, középtű sóhajtozik, meg suttog néha-néha.
Közbe előkerült az öregasszony is, meg egy suhanc, rácsodálkoztak az idegenre. Az asszony hatvanas, még sötét hajú, de már virítottak az ősz hajszálak a fején, erős testalkatú, afféle tenyeres-talpas lehetett világéletében. A fiú kissé sandán tartotta a fejét, zavaros tekintetén látszott, hogy nincs ki minden kereke, Álmélkodtak egy sort rajtam, mondván, hogy van már talán fél éve is, hogy nem láttak idegent a környéken. Mondtam nekik, hogy kicsit szétnézek, meg fényképezgetek a falujukba engedelmükkel, de aztán még visszajövök.

Barangoltam egy sort az ódon épületek közt, valami személyest, az élet nyomait keresve, de alig akadt néhány bútordarab, ruhafoszlány, ilyesmi. A ,,szellemre" a kultúrház falai közt bukkantam, ahol a fűtő-szellőző berendezés egy része még megmaradt, hosszú bádogcső vezetett a magasba, a végét szabadon leffegő három lemezborda zárta. Amikor a szellő kicsit felerősödött, résnyire megemelte a lemezeket, és belefújva a csőbe az rezonálni kezdett, valami halk nesz formájában. Elképzeltem, milyen lehet, ha erősebb szél fúj, biztosra vettem, ez a természetes ,,orgona" adott erőteljesebb hangokat. Visszamentem az öreghez, akivel még egy darabig elbeszélgettem, ennek során kiderült, hogy teljesen önellátóak, még a kenyeret is maguk sütik, és van rendes vizük is egy régi húzós-karos kútból. Évente egyszer megy bevásárolni a gyerekkel, addig az asszony őrzi a házat. A legközelebbi falu nyolc kilométerre van, ott lehet kapni lisztet, sót, egyebeket. Végül én is előhozakodtam egy dologgal:
- Figyeljen csak gazduram, ha akarja, én ki tudom űzni a faluból a szellemeket.
- Hát maga ehhő is ért? - csodálkozott rám az öreg.
- Valamennyire jártas vagyok benne, mechanoakusztikával foglalkozom.
No ettől a szótól, amit hamarjában kitaláltam, úgy megilletődött az öreg, hogy rögtön megjött a bizodalma bennem, kérte, ha lehet tüntessem el őket, mert néha ijesztgetik az egész családot a borzalmas hangjukkal. Visszaballagtam a csőhöz a tűzlétra maradványán feltornáztam magam a végéhez, ahol a régen szabályozásra használt drótokat visszadugdostam a lamellákba, és a drót végét egy kiálló csavarra tekerve fixen lezártam a csövet. Ezek után a viharos szél sem tudta volna kinyitni, biztos voltam a sikerben. Elővettem a műanyag kulacsomat, amiben még löttyent némi tea, és azt lóbálva tértem vissza az öreghez.
- Na látja, összeszedtem, és bezártam ide a falu szellemeit mind egy szálig. Otthon aztán rituálisan elásom őket, sose zavarják magukat.
- Osztán mive' tuggyuk megháláni az uraság jóságát?
- Adjon valami holmit, ami a falura emlékeztet
Az öreg egy darabig törte a fejét, aztán térült-fordult és egy géppapírnyi méretű festménnyel tért vissza. Volt azon minden, emberek, virágok, ételek, még lovak is, naiv stílusban, a széntől a temperáig mindennel készítve. Mondta az apó, hogy ő festette, náluk a faluban volt régen majális, azt ábrázolja. Hálásan megköszöntem, elbúcsúztam a családtól és útnak eredtem.
Otthon kifüggesztettem a verandán, valahányszor rápillantok, a falu szellemét idézi emlékezetembe az alkotás.