Az iskola elé rohant a sok kisgyermek. A napközis nevelő alig bírta tartani a kezüket. A kubizmusból szabadult autó egy megterhelt platót táncoltatott a marcangolt, kátyús úton. Az a sok tepertő rajta csuklani kezdett. Ám hamar gyermekkézbe kerültek, még mielőtt az autó a helyére állhatott volna. A sofőr nagylelkűen terelgetett mindenkit az áruhoz, mely ebek harmincadjára jutott, mint egy dús legelő. Az iskolába ment ebédelni. – Mindenki csak egyet vegyen, osszuk el másokkal! – mondta a tanárnő.

A harsány szabadtéri lakomát tanakodva figyelték a laktanya vakablakai. Félkörösen épült, így minden szomszéd könnyen észrevette a másikat a reggeli műszak kezdetekor és köszöntek egymásnak. Meg amúgy is, ki akarja látni egy zsákutca végét?

Ebéd után mindenki tejet ivott. Úgy tartja a mondás, hogy strammossá lesz tőle a váz. Féktelenül kortyoltak, a poharak tartalma már nem is volt.

Egy idős néni árul zöldséget, gyümölcsöt kedvesen, olcsón. Az almák erőtől pirultak, a paprikák megfelelően gyűrődtek erre meg amarra, az ananász pedig nem idevalósi volt. Tehenészruhában került eléje a helyi arató. Tegnap a tanyáján tejet nyert a baromfiból, az asszonya is kesztyűs kézzel ment dolgozni. Nem volt nekik idejük olyan pitiáner szükségletekre, mint az átöltözés. Gardróbjuk is csak azért volt, hogy ne törjön meg a feng shui.

Az úr két kiló almát vett. A zacskójába gyömöszölte, mely már párnaszerűen telt volt a zabtól. Nadrágzsebét a néni felé riszálta, hogy az önelégülten kivegye az árura valót belőle. Kedvesen búcsúztak el egymástól, bár az asszony hangja mintha hamis lett volna.

Mindenki a munkahelyén és az iskolában volt már. Csak a szobanövények és a háziállatok maradtak otthon. Meg az anyák, akiknek nemrég gyümölcsözött a méhe.

A hivatalnokok pedig pakolták a kartondobozokat tonnaszámra. Családi autókba, költöztető teherszállítókba és egy limuzinba. Utóbbinak semmit sem lehetett a belteréből látni kívülről.

A polgármester hátul ült, középen. Vállai mellett pókerarcú testőrök. Szerepjátéknak tűnt az egész, anyakomplexusú, testvéri szeretetnek, mely hármójuk közt létezett. Ők nem így képzelik el, de ha ismernék az elképzelést, nem tagadnák le.

A két testőr intelmet kapott a fülére, hogy indítsák el a sofőr mai munkaidejét. Már hajnali hét óta itt teketóriázott. Nem reggelizett – amit határozottan hiányolt –, nem vitte iskolába kölykeit. Mindent a munkáért. Megforgatta a kulcsot a műszerfal nyílásában, s máris útjára bocsátotta a dieselt, mint a szív a vért.

A feltűnés nem volt akadály. Itt most a hadsereg határidejétől kellett menekülni. Sok hivatalnok kelt most útra négykeréken. Ők voltak a libasor közepén. A szomszéd városba tartottak.

A városfő megcsipogtatta a minisztert, aki telefonon értesítette a tábornokot. Három percet kértek tőle.

A nevelő éppen a nagyszámok törvényét krétázta fel. A padok mögött minden ablak nyitott volt a tudásra. Aztán egy vörös leányzó elbőgte magát. Aggódva jött is a kérdés, hogy mi a baj. Szófogadóan vallotta, hogy az anyjával rivalkodott a reggeli tojásrántotta rágcsálásakor. Így küldték iskolába. Az elnyomó gondolkodás kalauzolta vissza beléje az élményt.

A zöldséges néni torkán akadt a szilvamag. Hiába szóltak neki, hogy ne kapkodjon az ebéddel, úgyse jár elszalaszthatatlan alkalom az utcán ekkortájt. Meg lehet azt a húsos légombócot enni higgadtan is. A szívmasszázs ismét nem okozott csalódást, de azért hordágyra tették, beszállították.

Asztalra rakta zamatosságtól hízott nejlonját az arató. Palára filcezte, hogy ezt kell enni uzsonnára.

Aztán hirtelen nagy eső esett. Nagy árnyéka volt. Akkora, hogy még a házőrző kutyákat is visszakergette odújukba. Végül összezsugorodott. A másik pillanatban már a fákat savazta, az iskola vályogfalát sorvasztotta. Kacsalába nőtt az egész épületnek. Nem élvezték, akik benne voltak. Még a tanár is úgy próbált nyugalmat teremteni, hogy közben megbolondult benne az ábrándvilág. Nem kapott levegőt, és mire kapott volna, már nem jutott. Amit pedig már körötte kifújtak szuszt, már túl késő volt az orrcimpákkal elkapni.

Valami mássá mállottak át a gerendák. Ő csak riadtan várta, hogy mi történik, oldalra fektetett fejjel. Pislogni sem mert. Egyszerre úgy érezte, a karja olvadásnak indul. Nem a hőség volt az oka. Tényleg nem látta többé a karját. Nem akarta látni azt a csonkot, ami most ahelyett lóg ott.

De a nyavalya az egész testét mintha hóvá bontotta volna. Többet nem is látták. Úgy olvadt el az egész község, mint egy földnyi hóember. Csak a munka, az elmondatlan szavak, a szurkáló lelkiismeret, sok-sok apró és tüneményes, immár jövőtlen ügy - ez maradt ott.

A pilóta pedig alázattal jelentette be a bomba telitalálatát. A tábornok pedig táviratban számolt el a miniszternek. Keresztet többé nem vetett, a temetésekre sem ment el. Ahhoz túl bátortalan volt.

Másnap a községért felelős kormány kapitulált a háborúból. Helyeselték a döntést. A község pedig egy hamvadó, mindennapi csoda lett. És mint tudjuk, ezeket hamar el szokták felejteni. Könnyedén lankadnak az elvek minden szívben.

Így felejtettük el Hirosimát és Nagaszakit is.