– Hölgyeim is Uraim! Köszöntöm önöket a mérnöki kar végzőseinek bankettjén! Mint azt láthatják, a tányérok mellett egy–egy rövidital található. Nos, a jó hangulat érdekében ez a belépő.
Fel is hörpintették hát egyetértően, habár jóllehet akadtak olyanok, akik a mindenféle allergiás tünetek vagy az önfeláldozó szervük élettelenítése miatt forgatták ujjperceik közt oly kriminálisan az alkoholos talpas poharakat. Kiváló alkalomként röpködött a felek között az éj; az elköltözött rokonság, a rég elfelejtett barátok túlnyomórészt visszaidézték a régi idők idilljét. Általánosan ekkor tör fel bennünk a kellemesen arcmosó álomvilágunk elmúlt generációja. A sok fiatal láttán talán nem is kellett erőlködve visszaképzelni. A plafonon tapétaszerűen terült el egy görgősín. Erősen furcsállták is a jelenlévők, hiszen egyáltalán nem passzolt a korabeli stílushoz és nem adott elismerendő dizájnképeket a mennyei villanyégőknek sem, melyek között nagyvonalúan kacskaringósodott. A tükörfalakon így már nem mutatott jól a sem a duplikált népesség, sem az ugyanennyivel szaporodott fénycitadellák.
Rohampincérek kezdtek ostromolni az előételekkel. Arany léjű csontleves, semmi egzotikus. A zuglóbelűek kérdés nélkül magukévá tették, a gasztrosznobok a körülményeket diktálták noteszbe szóbeszédmentesen, az ítélőbizottságot is felébresztették a nyelvükön egy kiadós megégetéssel, s akik úgy próbáltak gyanútlanok maradni, hogy sebesen túl akartak esni a kontrázásokon, azok – önkívületükben – kanállal és levessel írtak. A csattanó evőeszközök a helyi vakolat lekaparására emlékeztettek. Még mindig nem történt semmi. És ez folyt már két órája. A kettő és feledikben azonban vitatkozásként kirajzolódott harsányságok bukkantak fel a köznép pletykazörejét kettéhasítva. Ez elég sovány ideig tartott. Ezután két fiatal szaladt be a bálterem személyzeti bejáratán. A mozgásuk alapján épp most burkolóztak valamiféle gyanú árnyékába. Egy magas és egy azzal egy egész fejjel alacsonyabb végzős srác volt. Annyira szigorú volt a tekintetük, mint egy naiv diktátornak. A magasabbik tompa hanglejtéseivel kiporszívózta a torkát, majd mély, karcos és határozott kisugárzással kezdett neki.
– Jó estét, hölgyeim és uraim! Az én nevem Clark Martinet Porter, ő a társam, Winston Miles, és azért vagyunk most itt, hogy feltegyünk önöknek egy kérdést: nincs már elegük a sok jelzőből, melyek különbözőek és emberekre használjuk? – A tömeg erősen megtorpant, s az egymáshoz tartozók összenéztek. – Nem volna egyszerűbb egymásért élni, ha csak véghez vinnénk, teljesítenénk és mindemellett boldogan, a mai jogoknak és törvényeknek megfelelően élnénk? – A közönség egytizede félve bólogatni kezdett. – Na látják! Egyszerű mint a pinty. Mindenki keresztény, nem ismerjük a bőrszíneket, csak a művészi és a biológiai festékeket, a zenét, a dallamokat, a hangszereket, de nem a műfajokat? A gravitációt, a fizikai jelenségeket...de nem annak tudományát? Ezért alkottunk meg valamit, ami mindent kiegyenesít, ami minden értelmezést és elméletet egy nevezőre egyenlít. Hölgyek és urak, lássatok csodát! Bemutatjuk... – Ajtó nyílik, a függő görgősín rezonálni kezd. – ...A gondolkodót!
A terembe toppant egy tekintélyesre festett robotgép. Egy piciny, recés görgővel függeszkedett. Teste filmvetítőből összetákolt, karjai több ponton behajló, apró, törékeny vaslemezkékből összefaragottak, kezei két fogójú kampóból összeszögeltek. A szalagforgató, amely mintegy forgótáras traumatróp helyezkedett el, mint a robot válla. A felcsodálkozás hangos hulláma végigsöpört a termen.
– Ez az a robot – folytatta Porter –, amelyik képes a hibákat elkerülni. Ez az a gép, amelyre mindig lehet számítani. A Gondolkodó, ami csak a tettre ösztönöz, de annak kérdésére nem. Egy egész város lakozik benne, egy új teremtő! Csak utasít, kifogást nem ismer! Csak mutogat, de szóval szólni nem mer! Ő a mi új jövőnk. És kedves egybegyűltek, ma szemtanúi lesznek neki – a robot hátoldalán egy kar foglalt helyet. Arra várt, hogy meghúzzák. Porter pedig időszerűnek érezte a jövő elhozását. Megrántotta hát. S lám, a mozdulat magára vall: szikravihar, s fényjáték. Kísértetiesen szállta meg a szoba légkörét. Miután a bűvölet elmúlt, a gépezet szeme pislákolásnak indult.
– Gondolkodó.....gondolatra kész – gépeli le auditíven eszmefuttatását. Porter magyarázásba fogott.
– Még nincs gondolati bevitel a merevlemezén. Ezt a lépést különleges módon---
Ekkor azonban a gondolkodó lehullajtott egy torinói leplet: – 1 talált gondolat az adatbázisban. Cím: Melanie Miles. Lejátszás folyamatban... – a hangfelvételen elsőként Winston szólalt meg. Társa már ekkor kieresedett. – Melaine Miles audionapló, 4. bejegyzés. Kéretik elsajátítani. Lejátszás indul.

Winston, drágám! Kérlek, menj el ma este valahová vacsorázni a srácokkal; későn érek haza. Mr. Galloway szeretné, ha bent maradnék helyettesíteni. Csak egy pár fakultatív óra; nem tart túl sokáig. Ja, és képzeld; találkoztam Will bácsival. Azt mondja, újabban megint horgászik. Elkértem a számát, ha esetleg szeretnél majd vele menni. Szeretlek, szia!

Ezután még három bejegyzés hangzott el. Ugyanolyan hangvételűek voltak. Az utolsót leszámítva. Az ugyanis három pisztolylövéssel, s egy halálhörgéssel ért véget. Porterben annyira masszívan összesűrűsödött a düh, hogy Winstonnak ment. Vállába kapaszkodott, s fülébe súgta: – Látom értelmileg fogyatékos vagy. Azt mondtam, hogy befogod a szád, amíg nem végzünk. – ezután elhallgatott. Winston sem szólt semmit. Lágyan, véleménytelenül körbepásztázták az embereket.
– Most ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk – súgta tovább Porter – ezután pedig szépen hátramegyünk elintézni, amit megbeszéltünk – ezután frusztrált színjátékkal fordult vissza a többiek felé. Kínosan nevetett is egy keveset. – látják milyen okos? Már a legelső kísérleti adatokon is így elkezd filozofálni. De nekünk most nem erre van szükségünk. Gondolkodó, töröld a felvitt adatokat! – halk szalagtekeredés szűrődött ki a robot házából. Lecsendesedés után egy szóval jelzett:
– Minden adat eltávolítva. Várakozás új adatra... – Porter elégedett arccal kezdte dörzsölni a tenyerét. – Remek! Most maguk jönnek – egy elől álló színesbőrűre mutatott.
– Maga! Jöjjön fel ide! Bátran! – a megilletődött vendég örömmel fogadta a segítőszándékot. Hamar fel is pattant a színpadra. Ilyenkor azt várná mindenki, hogy show–elemként hangosan elmondatják az áldozattal a kívánságokat. Egyfajta utolsó szóként. Ezért is tűnhetett ijesztőnek a látvány, ahogy Porter a fülébe kezdte mondani:
– Kezdje el neki mondani, milyen világgal lenne békében! – majd félrevonult. A vendég néhány pillanatig még néma volt. Végül egy mértéktelen nyeléssel kieresztette minden bátorságát.
– H...hé...Gondolkodó! Az...az az igazság, hogy....hogy a családom...elhagyott. Tudom, nem érted....nem érted milyen magányosnak lenni... – könnyes szemekkel monologizált tovább – ...de elárulom...elárulom, hogy ettől fojtogatnak. Bárhová mész...mindenhol csak idegenek. Egyikük sincs....egy falkában. Csak....léteznek. És még ezt is kihasználják. Önfeledt szórakozásra. Csak osztogatják a pénzt ingyen. A legjobb tőzsde....az egész földkerekségen. Egyetlen látomás kell...mindenből egynek szabad lennie. Hát nem egyszerű? – a fiú ekkor már minden bánatos testnedvet kiömlesztett, s még azóta sem maradt abba – Meg tudnád ezt tenni? – A Gondolkodó csak függeszkedett. Nem tudni, hogy él-e. Csak egy sípszóval jelzi a benne érett megvilágosodást.
– Azonosítás...nacionalizmus.
– Hogy? – hördült fel Porter – mégis mit jelentsen ez? – őrjítően pillantott társára – Nem jó, Gondolkodó. Nem jó! Formálj újat!
– Hibás információ: A Gondolkodó.
– Tudod te jól, hogy neveznek! Formáld ki az úr utópiáját! Mérlegelj! Koncentrálj!
– Utópia feldolgozva. Név: liberalizmus – egy nő szólal fel a tömegtől – hallgass rám, Gondolkodó! Hozz el egy egységes világot!
– Negatív. Nem mérlegelhető.
– Tedd már végre, az Istenért, amit mondanak! – üvöltözte Winston. De ekkor a Gondolkodó nem tudott végszóval támadni. Szeppenten szemébe nézett, s női hangon beszélt:
– Te vagy az, drágám?
– Oké, Winston – kiáltotta Porter miközben a pisztolytáskájában motoszkált – ennyi szolgálatot elég volt teljesítenie – rácélzott. Társa tiltakozó tenyerekkel próbált nyugtatóhatást kelteni.
– Nagy hibát követ el, Porter.
– Ó, igen? Azok után, hogy a saját feleségét reinkarnálta? Így csak magának van vesztenivalója. Tőlem lopott el mindent. És most én visszaszerzem – nem kért több szót; rántott egyet a ravaszon. És ez a rántás végleg a földre kényszerítette Winstont.
– Vége az illúziónak, Platón! Most pedig tegyél meg mindent népedért! – A robot nem mozdult. Ez pedig miden bűnöző számára bosszantó – azonnal teljesítesz, Gépagy! – de a türelem tovább kellett, hogy haldokoljon benne – ne bújtasd a szellemiséged! Úgyis kikényszerítjük belőled! – Az egyetemistát beterítette a literes verejték, s megfélemlítette az ideges lihegés – Engedelmeskedj vagy megöllek! Én alkottalak! Én is pusztítalak el! Nekünk nem lesz kevesebb, csak nekik!
– Tedd, amit mondanak, te roncs! – röhögte egy pajkos úriember
– Megőrült? Ez mindannyiunk pusztulásához vezet! – válaszolta egy stresszesebb
– Rohadékoknak áll a világ! Ő csak kicseréli nekünk az ólt! – kuncogta valaki – Jobb volna hálásnak lenni.
– A rohadékok igenis elfogadottak!
– Persze! Csak éppen elvették tőlem a lábamat! – csatlakozott a háborúhoz egy falábú öregember.
– Nem akarom, hogy tömegemberként nőjön fel a kislányom! – aggodalmaskodott egy friss anya
– A tudósra nem figyel senki? Emberi lélek van benne!
Még javában dördültek el az intenzív csapások. De a Gondolkodó közbelépett – Küldetés nem vált be. Okozat, a teremtő. Új titulusán szabotőr – és ezt mint filozófus jelentette, s nem mint szerető feleség. Porter a magasba repül, nyakán két nagy erejű kampó feszül. A masina szemében ott építi szállását a gyűlölet, s harag: ,,Átok fejedre minden disszertáció, Clark Martinet Porter! Átok fejedre minden jótékony ima, s máglya kezére mindenkinek, ki érte önzőn és önzetlen ártalmatlant cselekedett! Égj el Lucifer tüze alatt, nyársalódj szénültig Brutus pálcáján. Perzselődjön el lelked, s vele minden emlék, minden apró gondolat!" Négy kampóujj, bizony, az agyáig behatolt! Jól megintézte, hogy ne legyen benne semmi fénylő nesz. Tipródnia kellett a robot szemében most mindannak, mi egy új világ kapuja felé vezetett. És ez a szem egyszer csak magába fordult. Nincs mit tenni: kikapcsolta önmagát. A görbe sínről lepottyant, jobbkarja ki–, látcsöve betört. A fekete fiú pánikrohamban sietett mellé.
– Ne hagyj el minket! Te vagy az utolsó reménység!
– A fenéket utolsó! Ott van még a Jóisten! Mármint, az igazi, úgy értem!
– Hazaviszem! Megjavítom! – ajánlotta egy autószerelő
– Na, még az kéne csak, te vérlázító!
– Én vele tartok! – mondta valaki a halovány fények alatt, a szerelőre mutatva
– Kell nekünk az új kor!
– Nekünk pedig nem kell pusztulás! – szólott az anya. És ez volt a hadüzenet utolsó sora. Ezután már csak vérek és könnyek írták alá; öklökkel, tenyerekkel, evőeszközökkel, s az új Messiást ráncigáló kezekkel szentesítették. Talán még a mai napig szentesítik....ha azóta a régészek el nem könyvelték...