Bölcskei Imre

A végtelen ház

  Megkésett naplómat kezdem, vagy esetleg útikalauzomat. Egy végtelen házban bolyongok immár hetedik napja. Két társammal Susan és Lusyvel. Emlékeim, hogy hogyan jutottam a házba tökéletesen eltűntek. Mint nekem mint társaimnak egyaránt. Egy hálószobában pihenünk éppen. Ez körülbelül a 360-adik. Kezdek begolyózni. Hét napon keresztüli folyamatos bolyongás. De nem csak konyhák, hálók és nappalik vannak itt. Sok dolgon mentem keresztül társaimmal az elmúlt hét nap során. Kezdek félni. S ha esetleg bárki még erre vetődne, remélem eltudja olvasni ezt a naplót. Nos, mindenki szeretne nyomot hagyni magáról az utókornak s mindenki egy perccel tovább akar élni. Említettem, hogy nem emlékszem arra, hogyan kerültem ide. Gyerekkoromra és a ház előtti időre azonban tisztán emlékszem. Nyomot akarok hagyni magam után az utókor számára. Mindent megteszek érted drága eljövendő utókor. A hetedik napon megpihent Isten, a hetedik napon megpihent az én kis csapatom is.

1.    Nap

Jim

Nevada és egy Ford Mustang. Utolsó emlékem két főszereplője. Meg a végtelen országút. És ennyi. Aztán jött a ház és Pete.

Pete

-         Mosoly, szomorú, mosoly, szomorú. Oké. Mehetünk. Kérem kapcsolják az egyes és a kettes kamerát.

( Régi kapcsolók öreg hangja hallatszik valahonnan messziről)

„Mindjárt kész, remélem már felébredtek”

( Készülékek kezdenek búgni és sípolni)

„Minden kész”

-Jó reggelt kívánok. A nevem Pete, Önök pedig Susan és Lusy ha jól tudom. Önök pillanatnyilag a vendégeim a házamban. Nemsokára megérkezik a középső üvegketrec lakosa. A neve Jim.

„Szegény szerencsétlen Nevada egyik legelhagyatottabb országútján szenved éppen autóbalesetet. Igen, pont most hajt vele szembe két autóbolond tinédzser. Mindkét sávot elfoglalják. Jim elrántja a kormányt és kizúg a földre. Megdobja egy kő, pördül hármat és egy fának csapódik. A másik kettő pedig csak hajt tovább. Nem szeretnék ha apuci mérges lenne rájuk. Még elvenné a Porshét.”

-         Itt is van. Had mutassam be…

Jim

Egy üvegszobában ébredtem. Lucy és Susan a mellettem lévő két üvegkalitkában ültek. Csak egyszer vetettük fel a témát, hogyan is kerültünk ide. Feleslegesnek és esélytelennek éreztük a témát, épp ezért hanyagoltuk. Emlékszem pár percig súlyos fejfájás gyötört majd az üvegketrecek felemelkedtek. Egy nappaliban voltunk. Nagy volt és tágas. Antik bútorokkal bélelve. A lelógó plazmatévé megkell mondjam elütött a berendezéstől. A szoba túlsó végében két faragott csigalépcső vezetett fel az emeletre a kettő között egy óriási homokóra. Az homok pedig csak pergett egyre csak pergett. Én meg szomjas voltam, fájt a fejem és nem tudtam hol vagyok.

Pete

-         Kész a kávé uram.

-         Köszönöm. Ahh, pont ahogy szeretem. Köszönöm

-         Ugyan.

„Vajon szegény tudja hogy mi létezik mi nem és mi mit jelent? Dehogy tudja. Majd rájön. Okos fiú, tudom, hogy képes lesz felismerni a helyzetet. Viszont a dolgokat nem tehetem egyértelműbbé. Vajon én ismerem jobban vagy ő önmagát. Egyáltalán ki önmaga? Én? Vagy ami épp most mászik a csigalépcsőn felfelé és szomjas. Ha nem lennének a lányok már rég lezuhant volna. De nem eshet bántódása. Az nem lehet. Azzal mindkettőnk életének vége lenne.”