A lány egy délelőttös gyári műszak után egykedvűen hazafelé ballagott. Tikkasztó nyári nap volt, gondolataiba mélyedve haladt a mindennapok egyhangúságában. A már unásig ismert utcarészletbe egyszer csak egy oda nem illő kép tárult elé. A porban egy fehér galamb gubbasztott. Valahogy mindjárt Picasso békegalambja jutott róla az eszébe. Felé lépett, hogy egy kicsit közelebb lehessen hozzá, bár tudta, hogy a galamb majd úgyis elrepül. De nem történt semmi, bár bizalmatlanul méregette, de ott maradt. Már egészen közel volt de még mindig nem szállt fel. Lehajolt hozzá, úgy érezte, meg kell simogatnia, és a galamb ezt is rezzenéstelenül elviselte. Finoman felemelte a földről és a tenyerébe tette, érezte a piciny szív szapora dobbanásait. Óvatosan elindult vele hazafelé, közben arra gondolt hátha valami baja lehet ennek a kis teremtésnek, ha így van hát majd ő, gondoskodik róla, felerősíti és visszaadja az természetnek.

Na jó most már eleget pihentem fel kellene szállnom, de valahogy ez a fáradság még mindig itt van a szárnyaimban. Pedig egy ember most észrevett és közelít felém. Nincs bizalmam az emberekhez amióta én is az voltam, de nincs erőm felszállni. Bár ennek az embernek, ahogy egyre közelebb jön, érzem, hogy meleg a kisugárzása. Most hogy a kezeibe vett, jobban érzem magam és már a fáradság is, múlóban van. Igen határozottan jó ezekben a meleg, biztonságot nyújtó kezekben.

A lány, ahogy hazaért, ledobta a holmiját, a galambot pedig óvatosan a fotelba tette. A lomok közül előhúzott egy cipődobozt, komfortossá tette egy puha ronggyal és ebbe került a pártfogoltja. A kamra mélyéről előkerült egy kis búzamag is melyet egy tálkában, egy kis víz kísérletében a doboz elé helyezett. Ezután elkezdte élni a mindennapos, monoton életét. Azért mindig szerét ejtette, hogy a galamb közelébe kerüljön és legyen hozzá egy-két szava. Elmesélte neki, hogy miért él egyedül, hogy mi történt a gyárban és mik az álmai. Ahogy rendrakás közben elment a galamb előtt és ránézett, valamilyen furcsa, természetellenes pózban találta. Amikor leguggolt mellé látta, hogy a galamb tekintete már valahol nagyon messze jár. Leült vele szemben és csak sírt és sírt. Hosszú idő telt el így mikorra erőt vett magán és felemelte a kis testet. Ahogy jobban megvizsgálta, az egyik szárnya alatt egy kicsi piros pontot talált. Egy légpuskagolyó bemeneti nyílása volt, amely a végzetet hozta.

Az ember valamilyen nagyon jó, meleget adó helyre tett. Jó itt, valahogy mindennek kellemes a kisugárzása. És állandóan beszél hozzám, bár nem értem, de érzem, hogy melegség árad belőle. Csak ez a fáradság múlna már, és repülhetnék újra. Most azonban úgy érzem, hogy meg sem tudnám mozdítani a szárnyaimat. Hirtelen furcsa, érzés kerít hatalmába: képek villannak elém, egyre gyorsabban, gyorsabban, majd minden forogni kezd és egyszer csak hirtelen: csend. És ekkor érzem, hogy újra repülök, csodálatos érzés, bár ez a repülés valahogy nem olyan, mint a megszokott. De miért látom magam ott lenn, abban a meleget adóban, és ott az ember is, ahogy beszél hozzám. Csak nem!…hát megint megtörtént velem!…

A lány csendben visszatette a galambot a dobozba, mellé rakta a búzát és a vizet és rátette a doboztetőt. Keresett egy ásót és nehéz szívvel a kert felé indult. Sokáig kereste a helyet, ahova elhelyezi majd őt, aki társ lehetett volna legalább egy rövid ideig. Végül egy öreg diófa, árnyat adó lombsátra alatti kis tisztás mellett döntött. Az elkövetkező idő kiesett a tudatából. Később is csak arra emlékezett, hogy a kertből visszafelé ballag, nagyon nagy csend van, még a máskor oly hangos madarak sem csivitelnek, az égen pedig szigorú, félelmetes nagy felhők úsznak át lomhán, mintegy keretet adva a szomorúságnak. Próbálta magát nyugtatni, hogy ez csak egy délután, olyan, mint a többi, de bent mélyen valahogy érezte, hogy ez nem igaz. Valami megváltozhatatlanul elmúlt.