Két nap múlva jöttek az emberek. Ezúttal még többen. Felfegyverkezve. Több mint tucatnyi kopóval, vérre és bosszúra szomjazva. A Fővadász nem tartott velük. Mindjárt mondom miért nem…

Tudjátok, az ember olyan… meggondolatlan néha, meggondolatlan és hirtelen, szeszélyes, mint Szelek havában az időjárás. Igaza volt a Magányosnak. Tényleg nem nyugodtak bele a vereségbe, a faluban élő férfiak. Tényleg ketten meghaltak ott, az erdőben. További hárman később haltak bele a súlyos sebekbe, miket az Erdő vad harcosaitól szereztek. Megint ketten, egy életre megnyomorodtak. Cserébe, három farkast sikerült elejteniük, s a falkavezér nem volt köztük. Cselekedni akartak hát azonmód.

A Fővadász intette őket türelemre, mondván: „a vadak még nem nyugodtak meg, még éberségük izgatottan figyel, várni kell néhány napot a vadászattal. Meg kell várni, míg lecsillapodnak, biztonságban érzik magukat, s akkor kell újból lecsapni!”

Nem hallgattak rá, egy pillanatig sem. Az ordasok nagy szerencséjére. Mert hát mi lett volna, ha késnek a támadással? Az összegyűlt farkasok, egy idő után, egymással kezdtek volna marakodni. Sok farkas egy, viszonylag kis helyen, nem túl nyugodt közeg. Főleg ha kevés a vad is!

„Hallgass!” Mondták a Fővadásznak a gyülevész népek. „Ott volt előtted a vezérük, miért nem lyukasztottad ki a bőrét? Miért nem jártunk sikerrel, mikor te vezettél? Ne szólj többet, foglalkozz a saját dolgoddal! Különben is, addig kell a hegyre mennünk, míg az utat meg tudjuk járni. Az egeknek hála még szép az idő, de hamarosan bizton havazni kezd. Akkor aztán mehetünk, amerre látunk!” S tényleg szép volt az idő, ahhoz képest, hogy már Álom havának elején jártak.

A Vadász csendben maradt hát, semmi kedve nem volt összeverekedni ezekkel a jöttmentekkel. No, nem mintha félt volna tőlük, csak nem akarta bajba sodorni a feleségét, meg a leányát. Hagyta inkább hadd menjenek, s előre kárörvendett, hogy majd lógó orral jönnek vissza.

Azon a borongós, téli napon, vad széllökések tépázták a fagyos ágakat, de az összegyűlt emberek (lehettek vagy ötvenen), mégis úgy határoztak, elindulnak a barlang felé.

Megölni minden farkast, akivel összefutnak út közben.

Elől ment a huszonöt legedzettebb férfiú. Mind kipróbált, erős emberek, egyesek íjjal, mások dárdával, vagy hajítani való fejszével, meg késekkel, egyéb ölő szerszámokkal. Mögöttük jött húsz legény. Ők arra figyeltek, hogyha esetleg a széles félkörben felállított csataláncon átcsusszanna egy-egy toportyán. Emellett, okulva a legutóbbi esetből, az ő feladatuk volt ellátni a sérülteket. Ezek mögött jött néhány ember, főleg öregebbek, akik erős, teherhordó lovakat vezettek nagy óvatossággal. Ők viszik majd vissza, az elejtett állatok tetemét a faluba. Így vonultak fel az emberek. Szó se róla, nem volt rossz terv!

De a farkasok cselesek voltak…

Alighogy a vadászok első sora elérte a hegyoldal felét, meglátták a vadak egy nagyobb csoportját előttük iszkolni, egyenesen felfelé, az odú irányába. Vidám kurjantásokkal biztatták egymást, s lépteiket megszaporázva vonultak utánuk. Az Erdő oly sűrű volt, hogy még így, lombját vesztve is nehezítette a haladást, a temérdek cserje, meg a sok vén fa, melyeknek ágai olykor annyira lelógtak, hogy az üldözők csak behúzott nyakkal tudtak tovább lépdelni.

A lovasok megálltak félúton. A második sor követte egy darabig az elsőt, s úgy fél nyíllövésnyire maradtak el, mikor a fentiek elérték a barlangot. Ekkorra a szél már annyira erőssé vált, hogy az emberek szorosabbra húzták magukon bundájukat, s jókorát kortyoltak butykosukból, hogy a szesz melege fűtse őket.

Mikor az élcsapat megérkezett az odú elé, a vadászok látták, hogy egy nagyobb csapatnyi ordas berohan a barlang fedezékébe. Közben azt is észrevették, hogy néhányan oldalra rohannak el, megkerülve a hosszú csatárláncot, mely csaknem a teljes lejtőt betöltötte. A középen várakozók közül néhányan kiugrottak oldalra, s nyíllal lőttek az ott futó farkasokra, de mindannyiszor célt tévesztettek, az erős szél miatt, mely a fák ágairól havat söpört az arcukba. Közben az elől menők tömege a barlang szájánál tétovázott. Nem akaródzott bemenniük a sötét járatokba. De végül, mégis amellett döntöttek, hogy próbát tesznek a sötéttel, mert nem akartak üres kézzel visszamenni, ha már ennyien eljöttek; a hidegben odakint várni, míg a préda előjön, ahhoz meg aztán pláne nem volt hangulatjuk! Meg hát… a pálinka nem csak a testüket fűtötte, hanem a lelküket is. Szóltak hát a második sornak, zárkózzon fel, s várja őket ott, az odú előtt. A legbátrabbak pedig, miután beléptek a gyanúsan csendes sötétbe, fáklyákat gyújtottak, mert azt is hoztak magukkal. Egy párat legalábbis. A többiek meg odakint várakoztak.

Azt persze nem tudták, hogy a Fürgelábúak szaladtak el mellettük az előbb, kikerülve soraikat, s hogy ez a falka vezette fel ide őket. Ám, mire az emberek megérkeztek, már csak a Pörölymancsúakat, meg a Marakodókat látták bemenni a Verem mélyébe. Addigra, a Madár és harcosai nekiindultak, hogy rohanvást megkerüljék az emberek csapatait, s ha eljön az ideje, hátulról támadhassanak. A középső sor íjászai nem jelenthettek veszélyt rájuk, egyébként is későn vették őket észre.

De eközben történt még valami! Hogy a Téli Tündérek segítsége volt, vagy szerencsés véletlen, sose tudjuk meg. Annyi bizonyos, hogy lágy, de valahogy fagyos és idegenszerűen hátborzongató énekhang ütötte meg mind az emberek, mind a farkasok, mind a vadászkopók fülét.

Az emberek csak furcsálkodó arccal néztek szét, a kutyák megijedtek (ezeket mind kint hagyták, hogy az előre nyomulókat ne akadályozzák), a farkasok szívébe pedig még nagyobb bátorság, s öldöklő, jeges harag költözött. Mindeközben pedig, kitört a hóvihar. egyik pillanatról a másikra…

Sebaj! A vadászok első hulláma elszántan talpalt tovább, előre a barlangban. Íjakat nem tudtak használni e szűk helyen, dárdákról meg aztán pláne szó semeshetett, így pusztán fejszéik, kardjaik, s késeik élére hagyatkozhattak, no meg a fáklyákra melyek tüzétől a farkasok többsége retteg. De fáklya is csak minden harmadiknak jutott – nem számítottak rá, hogy be kell majd jönniük az odú mélyére.

Odabent, a kisebb-nagyobb mélyedésekben, szögellésekben, vártak rájuk ellenfeleik. Az ordasok, kik már alig tudták türtőztetni vérszomjukat. Pediglen meg kellett várniuk, hogy üldözőik utolsó tagja is bőven benn járjon már a hegy gyomrában. Csak ekkor támadtak.

Az emberek csak későn vették észre, a sötétben villogó szemeket, a tűzfényben megcsillanó sárga és fehér agyarakat. Talán ha józanabbak, be sem merészkednek, bár ki tudja…

A Veszett kezdte meg a támadást. Egy szálas termetű legényt nézett ki magának, aki kétrét görnyedve poroszkált a csúszós sziklán. Egyenesen a torkának ugrott, mielőtt az feleszmélhetett volna. A Magányos is előre vetette magát, s ráharapott egy kézre, mely tüzet hordozott, s csuklóból le is tépte. Elszabadult a Pokol!

Az emberek ordibáltak, kapálóztak, vagdalkoztak, egymást is taposták és sebezték kétségbeesett igyekezetükben. Míg a farkasok módszeresen öltek, visszahúzódtak rejtekhelyükre, majd előre ugorva öltek megint. A barlangban a csata, nem tartott sokáig, vad volt és véres. A vadászok közül, egy sem élte túl.

Odakint, a Álom havának haragja tombolt, olyan hófúvás lett, aminőt már rég láttak. A tartalék sereg átfagyva, merev tagokkal, s megrettent lélekkel várta, hogy az odúból elő jöjjön valaki, hírül adni mi történt, s mi a teendő? De nem jött senki. Csak jajgatás, káromkodás és halálhörgés szűrődött ki.

Közben a Fürgelábúak megtámadták a hátul hagyott lovas hordárokat. Szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek. A lovak megugrottak félelmükben, a kutyák nagy része szétszaladt, vagy összemarcangolva lehelte ki a lelkét, az öreg, kiszolgáltatott emberek vére meg kiömlött a friss hóra.

A középhad egy része (a kisebbik), berohant a barlangba, hogy csapdába esett társain segítsen, nagyobb része pedig, megindult vissza, lefele a hegyoldalon. Őket támadták hátba, a barlang fölötti kiszögellésről leugráló Dögevők, kíméletlenül szétszaggatva azokat, akik a visszavonulók közül lemaradoztak.

Ezután az odút védő két falka harcosai – akik a felmentő csapattal is hamar végeztek – csatlakoztak az üldözéshez. Az embereknek esélyük sem volt a menekülésre. Csupán ketten tértek vissza a Faluba, azok is csak azért, mert a Magányos meghagyta a Hordának, hogy ne vadásszák le őket. Meg visszaért még néhány, halálra rémült kutya. És ennyi.

Az Erdő Védelmezői, visszaverték az emberek támadását. Aznap éjjel, sebeiket nyalogatva, emberi húst lakomáztak, emberi vért ittak. Egyedül a Magányos nem evett a leölt ellenségből. A Holló, elégedetten szállt le a varjakkal együtt a tetemekre; ezen alkalomból, még a húsevő madarak is ünnepeltek.

A faluba visszatérő két legény pedig ágynak esett, mivel az ijedtségtől, no meg a hideg széltől megbetegedtek. Lázálmukban farkasokból álló seregekről, különös, éneklő hangokról, a hóesésben feltűnő szörnyetegekről hadováltak. Elhintették a helyiekben, s a jövevényekben a rettegés magvait.

A Fővadász, csak a fejét csóválta, de ő is megdöbbent, hogy a bestiák ilyen pusztítást vittek véghez a vitézek sorai között. Kezdte felfogni a helyzet súlyát, hogy halálos háború bontakozott ki, az emberek és az ordasok között.