Csepke négy éves forma lehetett, óvodába még nem járt, a velük lakó nagymamája vigyázott rá, míg az édesanyja a varrodában, édesapja a termelőszövetkezetben dolgozott. A szöszi, göndör kislány nagyon szeretett a nagymamájával lenni, játszani, szerette az állatokat, a tyúkokat az udvarban, a malackát, a kedvesen ugrándozó kiskutyát. Nem félt semmitől és senkitől, bár a kakas megkergette őt néha a hátsó udvaron, ha valamelyik tyúkot meg akarta fogni, de ez sem szegte kedvét, újra és újra megpróbált elkapni egy tyúkocskát. Mindig valami huncutságon törte a fejét, sajnos ezt mindenki tudta. Egyszer vájt egy nagy lyukat a kapu tövében. Csepke szorgosan lapátolt, s ahogy a lyuk egyre nagyobb lett, egy nagy kupacba rakta a kilapátolt földet, a gödör mellé. Mikor a lyuk elég nagy volt, megpróbált átbújni alatta újra és újra, míg végül sikerült neki. Kívül volt immár, de úgy kellett nekik, amiért nem engedték ki az útra játszani! A kaput mindig kulcsra zárták, tudták, hogy Csepke szeret az utcán játszani, de nem engedték meg mindig, hogy ott játszon, csak akkor, ha valaki figyelni tudott rá. Most azonban sikerült meglógnia. Senki sem vette észre, milyen nagy munkában van, pedig vasárnap volt, mindenki otthon volt. Csepke egy ideig bámulta a nagy lyukat és a kerítést, tudta, hogy nem szabad kimennie, ő mégis kiment. Egy idő után mosolyra kerekedett a szája és szaladni kezdett, végig az utcán. Bözsi néni kapuja előtt azonban megtorpant. Ej, az a néni olyan néni volt, hogyha meglátta, hogy Csepke szökik, mert mindig szökött a lelkem, visszavitte, hazavitte a morcos kislányt, akit aztán otthon jól leszidtak. Csepke úgy gondolta, hogy ha elég ügyes, Bözsi néni nem veszi őt észre. Úgy akart elsuhanni Bözsi néni háza mellett, hogy ő biztosan ne vegye észre. A kislány összeszedte minden bátorságát és erejét, nekiiramodott, futott, ahogy a lába bírta. Már éppen elhagyta a házat, s arra gondolt, hogy most aztán nagyon ügyes volt, Bözsi néni nem vette őt észre, ám ekkor meghallotta a néni rikácsoló hangját.

- Állj csak meg Csepke! Már megint szöksz? Ha a nagyanyád megtudja, nagyon mérges lesz! Na gyere csak ide!

Csepke már nem tudott mit tenni, lehajtott fejjel kullogott oda Bözsi nénihez, aki kézen fogva vezette vissza a kis szökevényt.

Otthon aztán kiderült minden. Mivel a kapu zárva volt, mindenki azt akarta tudni, Csepke hogyan tudott megszökni, így hát kénytelen volt megmutatni a nagy gödröt, amit ásott a kapu tövében. Mindig jól leszidták, ha szökött, most sem volt ez másképp, következő vasárnap pedig végigbetonozták a kerítés alatti részt. Nagy munka volt ez, jól meg kellett tervezni, a nagy kaput kinyitni, úgyhogy Csepkét átvitték szemközt lakó nagymamájához azzal, hogy nem lehet egyszerre dolgozni és gyerekre vigyázni is, vigyázzon a mama egy ideig rá. Csepke azért figyelte mi történik, a szemközti házban lakó nagymamájánál mindig unatkozott, így hát a kerítés mellől figyelte mi folyik a túloldalon. Innen nézve valahogy minden más volt. A ház is, ahol lakott, az emberek is, a kerítés is kisebb volt. Egy idő után azért unalmasnak bizonyult a felnőtteket figyelni, így hát Csepke elindult kalandot keresni a hátsó udvaron. Itt is voltak tyúkok, kakas azonban nem. Kergethette hát őket kedvére, egyet aztán meg is fogott.

- Na, te gyerek, ha megfogtad, már nekünk nem kell! - mondta a mama, és elvette Csepkétől a tyúkocskát, amit ő már éppen simogatott aprócska, fehér kezeivel.

- Hová viszed? - kérdezte a kislány a mamát.

- A levesbe! - a mama csak ennyit mondott neki.

Csepke nagyon jól tudta, mi fog történni, látott már ilyesmit, hogyan ölik meg a tyúkot, hogyan teszik a nagyon forró vízbe, hogy leszedjék a tollakat, hogyan vágják fel, mindig ott volt a felnőttek közelében, így hát nem csoda, hogy hozzászokott az ilyesmihez. Nem bánkódott sokáig a tyúkocska miatt, úgy gondolta, ha ezt meg tudta fogni, meg tud egy másikat is, majd aztán azt simogathatja kedvére. Most azonban valahogy nem sikerült elkapni egy jószágot sem, azok sokkal ügyesebbnek bizonyultak a kislánynál, ráadásul mikor Csepke sarokba szorította őket, azok hevesen csapkodni kezdtek a szárnyukkal, ami azért, lássuk be, nagyon ijesztő volt. Azért akadt itt, a hátsó udvaron felfedeznivaló bőven, itt volt például a fás kamra, a szerszámos kamra, ahol mindenféle kincsek lehettek eldugva jól, nehogy ő rájuk találjon. Ide neki egyébként nem volt szabad bemennie, de ő okosan kitalálta, hogy biztos azért, nehogy a kincseket megtalálja. Ám, a szerszámos kamra nyitva volt, nem volt rajta a lakat. Ha nyitva van, akkor biztos be is szabad menni, hiszen ha nem lenne szabad, akkor be lenne zárva. Csepke egyre közelebb merészkedett a kamrához, kinyitotta az ajtaját és bekukucskált. A kamra tényleg tele volt kincsekkel. Itt voltak a biciklik, a nagy fűrész felakasztva a falra, a polcokon mindenféle szerszám, itt volt a büdös doboz is, a nagy, sárga büdös doboz, amivel permetezték a fákat, meg a krumplit, mikor az tele volt bogárral. Csepke úgy döntött, hogy bemegy ide, és alaposan szemügyre vesz mindent. Az ajtót maga mögött gondosan visszazárta, mert jól tudta, ha nyitva hagyja, még a végén hamar rájönnek, hogy ő ott van, de ha visszazárja, akkor olyan, mintha ott se lenne. Behúzta hát a kamra ajtaját, hogy igazi kincsek után kutathasson. Belenézett a dobozokba, ám ezekben kincs helyett mindenféle csavarokat meg szögeket talált. Kutakodott tovább, nézelődött, tudta, hogy valahol ott van a kincs, csak meg kell találnia. Felállt egy kis sámlira, hogy a fölső polcokon is szétnézhessen. Mikor felállt, épp egy nagy, kaszás pók futott keresztül a polcon. Csepke nagyon félt a póktól, úgyhogy úgy döntött, ahol pók van, ott inkább nem keres kincset. Bekukkantott a régi konyhaszekrénybe, ami azóta állt itt, hogy a konyhába szép újat vettek, ez meg szerszám- és kincstárolóként funkcionált itt tovább. Ecsetek, festékes dobozok, festőhengerek voltak itt, s mivel Csepke nagyon szeretett festeni, úgy gondolta megnézi és kipróbálja őket. Ám a dobozok úgy le voltak zárva, hogy nem bírta őket kinyitni, akárhogyan próbálkozott. Visszatett hát mindent a helyére, most a büdös dobozt akarta közelebbről szemügyre venni. Még sosem látta ilyen közelről, a felnőttek mindig elhajtották, ha permetezésre került sor, nem lehetett ott, hogy megnézze, pontosan mi történik. A büdös doboz most is nagyon büdös volt, de azért oda kellett menni, megnézni. Nézte innen is, onnan is, nem nagyon tudta, hogyan működik. Egyik ujjával kicsit megbökte, mivel üres volt, elmozdult egy kicsit. A doboz mögött volt valami érdekes, legalábbis a kislány úgy látta, hogy van ott valami. Elment hát a sámliért, felállt rá, a büdös dobozt pedig mindkét kezével tolni kezdte, hogy megnézze, mi van mögötte. Itt volt eldugva a kincs! Csepke szemei kikerekedtek, szája mosolyra görbült, előhúzta az üveget, amit ott talált.

- Ez bizony kóla! - gondolta a kislány magában. Az üveg tényleg úgy nézett ki, mint amiből a felnőttek inni adtak neki, ő persze sosem tölthetett, mert még kicsi, legalábbis a felnőttek mindig azt mondták, hogy ő még kicsi, pedig biztos volt benne, ha megpróbálhatná, ő is tudna tölteni magának. Itt volt hát a nagy alkalom, tölthetett magának, ráadásul annyit, amennyit akar, mert a felnőttek sosem adtak neki eleget, csak egy kicsit, és mindig csak ebéd után. Csepke lemászott a sámliról, keresett egy üveget, amibe aztán kólát tölthet magának. A régi konyhaszekrényben voltak üvegek, télen még lekvár volt bennük, most azonban üresen sorakoztak a szekrény polcain. Elvett hát egyet, és visszament a nagy üveghez. A pohárnak valót gondosan melléhelyezte, épp úgy, mint ahogy a nagymamája teszi, mielőtt tölt neki egy keveset. Az üveg nagyon jól le volt zárva, küszködni kellett nagyon, hogy kinyíljon. Csavarta apró kezeivel innen is, onnan is a kupakot, míg végül az engedett, az üveg kinyílt.

- Én is tudok tölteni! - mosolygott Csepke, és már öntötte is a nagy üvegből a sötét színű folyadékot a pohárnak kinevezett befőttesüvegbe. Folyt az a lé mindenhová, csak a pohárba nem akar menni, de azért sikerült kiönteni annyit, hogy Csepke elégedett legyen magával. Az üvegre visszatette a kupakot, majd a pohárért nyúlt nagy hévvel, már alig várta, hogy megkóstolja. A kólának most nagyon furcsa szaga volt, de ez nem tántorította el őt attól, hogy jó nagyot kortyoljon bele. Olyan sokat akart lenyelni egyszerre, amennyit csak bírt. Csepke a szájához emelte az üveget és hatalmasat kortyolt. Ez a kóla azonban nem bizonyult finomnak, sőt, szörnyű íze volt, mégis valahogyan lement a torkán. Borzasztó érzés volt, az egész szája belseje égett, a nyelőcsövét marta a folyadék, alig bírt levegőt lenni, úgy érezte minden levegővételkor, hogy még mindig ömlik a szájába ez a bűzös lé. Kitántorgott a kamrából, szaladt volna a mamájához, de alig bírt menni, a lábai nem bírták el, úgy érezte, hiába minden, ő menne és menne, a lábai azonban nem engedelmesednek. Levegőt venni egyre nehezebb volt, a szája megtelt valami furcsa folyadékkal, mintha az a kóla lett volna, de mégsem az, valami más folyt le a száján, végig a ruháján, valami habzó anyag. Nagymamáját pillantotta meg az udvaron, aki szaladt felé, kiabált, a hangok olyan élesek voltak, mintha késsel vagdosták volna őt, minden egyes szó, hang iszonyú hangos volt és értelmetlen. Csepke a földre zuhant. Nagymamája azonnal felkapta az akkor már habzó szájú kislányt, és rohant vele haza, közben segítségért kiabált. Orrát megcsapta a permetszer erős bűze, ami a kislány ruhájából, szájából áradt, mindenki tudta, mi történhetett. Csepke apja azonnal biciklire ült, ment be a faluba a posta mellé telefonálni, hívni a mentőket.

Csepke azonban, már máshol járt ekkor, hatalmas, zöld, virágos mezőn szaladt keresztül, arcát a nap melege cirógatta, hajába kapott a szél, és vitte, vitte őt messzire két, aprócska lába, kacagott, ahogy csak bírt, szinte már fájt a hasa tőle. Alig tudta abbahagyni a nevetést, csak akkor tudott megnyugodni, míg egy nagy, hatalmas ember az ölébe nem vette.

- Hát te? Mi keresel itt, Csepke? - kérdezte a mosolygós alak, akinek valószínűleg fényből volt a ruhája, mert annyira fehéren fénylett, hogy Csepke olyat még nem látott.

- Én igazán nem tudom. Idekerültem. Megszöktem. - mondta Csepke megszeppenve.

- Nem kellene még itt lenned. - szólt nyugodt hangon a furcsa ruhás alak.

- Most már itt vagyok, ne vigyél vissza, mert akkor nagyon megszidnak! - Csepke nagyon elszomorodott.

Tudta jól, ha megtudják, hogy megszökött, újra veszekedni fognak vele.

- Szükség van ott rád! Hidd el nekem!

- Miért? Itt sokkal jobban szeretek lenni, ott semmit sem szabad... - ahogy Csepke a fejét rázta, göndör fürtjei ide-oda ficánkoltak.

- Tanulnod kell még.

- Én már mindent tudok! Pont eleget tanultam.

- Nem úgy van az.

- Elmondod nekem? - szólt harsány hangon a kislány.

- Mit szeretnél?

- Mindent! Amit tudnom kell! Hogy miért kék az ég, hogy miért olyan a madárka hangja, hogy miért bőg a tehén... hogy anyuka miért dolgozik olyan sokat, hogy apuka miért haragszik, ha odamegyek, mikor fát vág. Hogy miért veszekszenek a felnőttek, miért nem értik meg egymást? Miért nem egyforma mindenki? Miért olyan anya és miért más apa? Nagymama miért öreg? Miért olyan szomorúak a felnőttek? Ők miért nem játszanak soha? - Csepke a végtelenségig sorolta volna a kérdéseket, úgyhogy az alak közbeszólt:

- Állj csak! Látod, mennyi mindent nem tudsz még. Én elmondhatom neked, de az nem az igazi. Jobb az úgy, ha megtapasztalod. Érezned kell, hogy megértsd.

- Nem akarom érezni! Az néha nagyon tud fájni...

- A fájdalmadból is tanulsz. Szükség van rá, erősebb leszel tőle.

- Mégsem szeretnék visszamenni. A felnőttek nem jók.

- Mindegyik más. Ha megismered, megtanulod szeretni is őket. Nézd csak meg alaposabban! - a furcsa alak a kezét felemelte, s az égen megjelentek az emberek, alakok, akiket nem ismer.

- Nem tudom, kik lehetnek ezek. - rázta a fejét a kislány.

- Pedig mindet ismered már. Ők mind-mind a testvéreid.

- Az nem lehet! Sose láttam őket!

- Nézd csak!

Megjelent az édesanyja és az édesapja, látta őket, ahogy sírnak, hallotta a hangjukat, szinte érezte a fájdalmukat.

- Mi történt? - ahogy Csepke a szüleit nézte, könny szökött a szemébe.

- Téged siratnak, hiányzol nekik.

- Én? Miért hiányzom annyira nekik? Mikor ott voltam, csak szidni tudtak! Sosem tehettem azt, amit szerettem volna!

- Vannak szabályok, amiket be kell tartanod. Meg kell értened, hogyan működik a világ, be kell illeszkedned, mert te is egy darabka vagy, egy nagy mű aprócska része, de nagyon fontos része! Nem csak te tanulsz tőlük, ők is tanulnak tőled, ne feledd! Tanítod őket, minden egyes nap, s az idő előrehaladtával ez egyre inkább így lesz.

- Tanítom őket?

- Bizony. Nem maradhatsz itt, nem szökhetsz meg, be kell illeszkedned közéjük, hogy tanulhass tőlük, és te is tanulj tőlük. Fontos üzenetet hordoz mindegyikőtök, te is egy hírvivő vagy!

- Hírvivő vagyok! - ismételte a kislány a különös alak szavait.

- Ne félj, én mindig veled leszek! Ott vagyok a szíved közepében, Csepke! Mint ahogyan mindannyiótok szívében ott vagyok!

- Honnan tudod, hogy hogy hívnak?

A furcsa ember letette őt, Csepke most olyan kicsinek érezte magát, mint még soha. Ahogy felnézett erre a fényes ruhás emberre, aki szelíden, teljes nyugalommal mosolygott rá, az ő szívébe is beköltözött a béke. Egyre inkább úgy érezte, hogy vissza kell mennie, fontos dolgok várnak még rá, tanulnia kell, nemcsak neki, hanem a többi embernek is.

Csepke élet és halál közt lebegett. Rendőrségi ügy lett abból, hogy megitta a permetszert. A nagymama nem akarta megmondani, milyen szert ivott a kislány, az orvosok hiába kérlelték, hiába mondták, hogy ha tudnák, mit ivott a kislány, hatásosabb kezelést tudnának adni neki. Tudta jól, ha megmondja, a fiát kirúgják a termelőszövetkezetből, ugyanis a permetszert ő lopta onnan. Ha Csepke meghal, az egy hatalmas tragédia lenne a családnak, de ha még a fiát is kirúgják, az nem csak szégyen, hanem a család csődjét is jelentené. Ha ő nem dolgozik, a családja éhen hal. Így hát Csepke egyedül maradt, neki kellett eldöntenie, vissza akar-e jönni tanulni az emberekhez.

Csepke pedig úgy döntött, hogy visszajön, és soha többé nem szökött meg.