Időcsapda

Az öreg Szabó Jani nyugdíjas éveit töltötte, ami igen szerencsésen alakult, mert a hobbija segített megőrizni frissességét, mozgékony maradt a sok kirándulástól, kerékpározástól. A minap is rótta az erdei utakat, tekerte a bringát a gödrökkel teli földúton. Épp egy tisztás mellett haladt el, amikor felfigyelt rá, hogy a szokásos félkör alakban egy csomó gomba terem a területen. Megállt, a bicajt kitámasztotta, aztán közelebb hajolt, hátha felismeri a fajtáját, és szed belőle egy levesre valót. Csiperkének nézte, és kezdte szedegetni a kerékpár kosarába a szebbeket, mikor lódobogást hallott.

Odaugrott a kerékpárhoz, ami félig az útra lógott, és beljebb húzta. Az erdő sarka mögül előbukkant egy csapat lovas, amint közelebb értek, feltűnt Janinak, hogy érdekes régi öltözetet visel valamennyi lovas. Az éllovas még zászlót is lengetett, melynek pajzsán oroszlánok marakodtak. Biztosan március 15.-i felvonulásra gyakorolnak, vélte Jani, és illendően köszöntötte őket.
      -     Adjon a jó isten uraim!

-         Iszen tü ki lészen?! – dörren vissza a legdíszesebben öltözött lovas.

-         Jól adja – vette a lapot Jani – Kiszera méra bávatag!

-         Oszt ten miféle nyelvön karattyolsz?

-         Jó uram, hát nem ismered? A tiéden, magyarul.

-         Vasra véle oszt cipejjétek! – adta ki az utasítást a legfőbb úr.

Jani tiltakozott, kapálódzott, de két marcona katona megragadta, aztán az egyik maga elé rakta keresztbe a nyeregkápa előtt, mint egy zsákot. A kerékpár se maradt ott, ugyanolyan sorsra jutott, mint a gazdája. Sebes vágtába kezdett a csapat, Jani feje a ló oldalát verdeste, a por a szemét csípte, prüszkölt és köhögött az út alatt. Szerencsére hamar megérkeztek egy kastélyba, ahol rögtön tömlöcbe is zárták járművével együtt. Később egy terembe vitték, ahol szintén különféle középkori ruhában ücsörgő embereket látott. Furcsa ómagyar nyelven faggatni kezdték, hogy honnan jött, rokona-e az ördögnek, vagy maga is az, miféle ruhát hord és mi az a kajla kerekes szerszám, amit magával hozott. Jani mindenre válaszolt, de a válaszok nagy részét meg a vallatói nem értették. Sokat faggatták a kerékpárjáról, végül elkérte és ott a teremben felpattant rá, aztán körözni kezdett vele. Volt, aki hányta magára a keresztet, mások megnémultak, de mindannyian kimeredt szemmel bámulták, mint valami csodát. Mikor azzal hozakodott elő, hogy ez náluk egy mindennapos közlekedési eszköz, többen fújoztak, és hazugnak titulálták, mígnem a főnök megkérdezte, hol az a föld.

-         Hát itt, magyarhonban, Adony a község neve.

A főnök, mint később kiderült gróf Zámbó Miklós, még sokáig faggatta minden féléről, hogy ki a királya, melyik földesúr birtokán lakik, mi a foglalkozása, meg ilyenek.

- Jó uram, áruld már el melyik esztendőben élünk? – kérdezte végül Jani, mert már ő sem értett semmit. Az egyik egyházfi válaszolt, szerinte most vagyon az úr 1374. esztendeje, ezt még egy naiv parasztnak is tudni kéne. Janinak hiányosak voltak a történelmi ismeretei, de az rémlett neki, hogy ez idő tájt Lajos király ülhetett a trónon. Elkiáltotta magát:Isten éltesse Lajos királyt! Erre valamennyien fölálltak a teremben és méltóképpen köszöntötték ők is a nagy királyt. Már kezdték azt hinni, hogy Jani mégiscsak egy rendes ember, mikor a szerencsétlen elkezdett mesélni arról, hogy ő a kétezres években él, nincs király, csak kormányfő, és ő egy nyugdíjas, aki már nem dolgozik, de az állam eltartja. Ez betette az ajtót, végképp megszállottnak hitték, és  a gróf úgy rendelkezett, hogy ez annyira hihetetlen eset, hogy zavarja a normális életmenetet, ilyen nincs, tehát nem is lehet. Holnap reggel végezzék ki Janit, égjen máglyán, mint eretnek, az ördöngös szerkezetet meg az udvari kovács olvassza be azonnal, semmi nyom nem maradhat az esetről.

Visszavitték a tömlöcbe, ahol még egy éjszakát aludhatott, le is hajtotta fejét a szalmára, és mély álomba merült.

Másnap felébredt, de nem a szalma volt a feje alatt, hanem egy út melletti fűcsomó. Amint felnézett, megint lovakat látott, de a lovasok körülötte ácsorogtak normális öltözékben, őt bámulták.

-         Na, már éledezik. – állapította meg az egyik fiatal fiú, egy másik meg vizes kulacsot tolt az orra alá.

-         Igyon papa, ettől majd biztosan magához tér.

Valóban jobban érezte magát, a kulacsban jóféle vörösbor lapult, alaposan belekortyolt az öreg.

-         Lesz égetés? – kérdezte Jani a fölé hajlót.

-         Hogy mi?! – bámulták értetlenül. – Itt találtuk magát elterülve a biciklije mellett, azt hittük elesett és attól lett rosszul.

Jani elmesélte, hogy utolsó emléke szerint a gombákat vizsgálta itt a tisztáson, mikor jöttek a lovasok, akkor nyúlt a bicajáért, odébb akarta állítani. Utána érthetetlen időtörés érte, egy más korban el akarták égetni. Az egyik lovas szerint az öreg beverte a fejét, és rosszat álmodott. A másik lovas, már idősebb korú, mondta, hogy ő botanikus, van egy hipotézise. Odament a gombákhoz, és tisztes távolból beleszagolt a levegőbe.

-         Pszihocibin. Ez a gomba a csengettyűfélék családjába tartozik, és kábító anyagokat tartalmaz, amely kigőzölögve a közel hajolókat hallucinációkra készteti. Az öreg tehát igazat mondott, a gombától egy olyan világba csöppent, amit a képzelete épített fel. Nem gond, rövid időn belül regenerálódik, ugyanúgy, mint aki LSD-t vesz be. A tanulság az, papa, hogy óvatosan a gombákkal, ha most nem jövünk, és maga a gombák közé esik, talán itt is ragad, legfeljebb egy kiadós eső térítené magához, vagy esetleg egy másik erre járó ember.

Jani felfogta, mi történt, hálálkodva köszönetet mondott, aztán elbúcsúztak egymástól, a sportoló lovascsapat továbbállt, a por se maradt utánuk.

- Ma sem lesz gombaleves – morgott magába Jani, aztán felpattant a drót szamárra, és haza kerekezett.