Lia rendes asszony volt, már négy éve egyedül nevelte két gyermekét, a tízéves Biankát és az ötéves Bálintot. Mindennél jobban szerette őket a világon. A férje mindig is erőszakos ember volt, s Lia egy idő után már nem tűrhette tovább a megaláztatásokat, válni akart. Azt mondta, inkább neveli egyedül a gyermekeit és küszködik, míg felneveli őket, de nem hagyja magát, nem él tovább együtt egy ilyen emberrel. Persze meg is kapta érte a magáét, nyolc napon belül gyógyuló sérüléseit ez alkalommal látlelettel is tudta bizonyítani. A válás nehézkes volt, a férje ott tett keresztbe neki, ahol csak tudott, majd miután megállapították Liának a gyerektartást, a férje eltűnt. A hatóságok persze nagy erőkkel keresni kezdték, mindhiába, mintha a föld nyelte volna el, nem lehetett rajta pénzt behajtani. 
Így aztán Lia egyedül maradt. A szüleire nem számíthatott, sem senki másra ezen a világon. Elhelyezkedett a városban, reggel hattól délután kettőig dolgozott egy nagyüzemben. Munka után takarított, vasalt, így próbálta meg kiegészíteni kevéske fizetését. Este, mikor hazaért, ellátta a gyerekeit, s miközben ők az iskolai, óvodai élményeikről számoltak be, Lia cipőt varrt, hogy még több pénzhez jusson a család. Ám, ez a még több sem volt elég. A gyerekeknek ruhát, cipőt, iskolatáskát kellett venni, etetni őket, alig győzte egyedül. Fáradhatatlanul hajtotta magát mindig, hogy legyen mit enniük, és be legyenek fizetve a számlák is. Nem jutott egyről a kettőre. Hiába dolgozott éjt nappallá téve, hiába vállalt el szinte mindent, hogy meg tudjon adni mindent a kicsiknek, sokszor nem sikerült, sokszor volt kevés az étel és előfordult, hogy késve tudták csak befizetni a számlákat.
Lia tudta jól, hogy ha ez így megy tovább, a gyermekeit nem fogja tudni taníttatni, nem telik majd drága szakkönyvekre is, egyetemre pláne nem.
 Egyik nap, mikor az álláshirdetéseket nézte a neten, ráakadt egy érdekes hirdetésre. A szöveg éppen, hogy csak érthető volt, mintha idegen nyelvből fordították volna le. Szervdonort kerestek, valakit, akinek B RH pozitív a vércsoportja. Lia nagyon elcsodálkozott, micsoda világ ez, hogy az interneten keresnek valakinek új szervet. Hallott már arról, hogy létezik ilyen, hogy egy gazdag ember valamely szerve felmondja a szolgálatot, és akkor azt gyorsan pótolni kell. Nem lehet várólistára tenni, ami kell, az kell, és akinek pénze van, az bármit megkaphat. Bár megdöbbentő volt szembesülni ezekkel a tényekkel, Lia elmentette a hirdetést. Másnap ott, azon az oldalon már nem is találta meg, de ő elmentett mindent, a hirdető e-mail címét is. Sokáig gondolkodott ezen a lehetőségen, végülis, ha valakinek kell egy vese mondjuk, az még nem olyan nagy tragédia. Ő mindig egészséges volt, sosem volt semmi baja, a hát- és derékfájást leszámítva. Nem kellett mást tennie, csak felvenni a hirdetővel a kapcsolatot. Mivel nem volt más választása, vagy legalábbis úgy érezte, hogy nincs, írt egy levelet a megadott címre. Tudta jól, hogy bármit tesz is, sosem lesz elég pénzük, sosem tud legális munkával annyi pénzhez jutni, hogy ne kelljen azon aggódni, mi lesz a következő hónapban, vagy mondjuk télen, mikor fűteni is kell. 
 Hamarosan válasz érkezett az e-mailjére. Megadta a telefonszámát, majd kis idő múlva felhívta egy nő. Időpontot egyeztettek, találkoztak. Mindent megbeszéltek, mi, hogyan zajlik majd. Lia beleegyezett a vizsgálatokba, egy hét múlva már pontosan tudta, hogy tökéletes donor lenne. 
A gyermekeit látva összeszorult a szíve. Mire is vállalkozik ő most éppen? Tudta, hogy mindezt értük teszi, hogy nekik egy jobb világot tudjon teremteni, amelyben nincs többé éhezés, fázás, nélkülözés. Elszánt volt, elhatározta, hogy értük mindent megtesz, bármire kerüljön is sor, ő küzdeni fog azért, hogy őket biztonságban tudja.
Beleegyezett, elvállalta. Alig gondolkodott valamit ezen, végülis már gondolkodott akkor, mikor az első levelet megírta a hirdetőnek.
Előre megkapta a pénzt, tudta jól, hogy innen már nincs visszaút. Két hét alatt elrendezett mindent, bankbetétet a gyerekeknek, új házat, új játékokat, melyekre a gyerekek már régóta vágytak, ruhákat vett, amire szükségük volt. Az ismerősei faggatták, hogy honnan lett hirtelen ennyi pénze, de mindenkinek mást mondott. Egyiküknek azt mesélte, hogy nyert az egyik szerencsejátékkal, a másikuknak meg azt, hogy egy külföldi rokon hirtelen halálának hozadéka ez a sok-sok pénz.
Eltelt a két hét, gondosan megírt egy levelet, megcímezte maguknak és feladta a postán. Megkérte az egyik barátnőjét, hogy vigyázzon addig a gyerekeire, míg ő távol van pár napig.
Elbúcsúzott a gyerekektől, nekik azt mondta, hogy a szüleit megy meglátogatni.
Nem volt más választásom… folyton csak ezt hajtogatta magában. Nyugodt volt afelől, hogy élete legnagyobb kincsei már nem nélkülöznek soha többé.
Külföldre vitték, befektették egy magánklinikára. Borzasztóan félt. Az utolsó gondolatai még mindig a gyermekei körül forogtak, azon, hogy most éppen mit csinálhatnak, vajon helyesen döntött-e. Már mindegy volt.
A műtét elkezdődött, minden rendben ment, sikeres volt, így aztán Lia szíve tovább dobogott valaki más testében a gyermekeiért.