Egyszerűen nem értem apámat. Most értem a veszélyes tini korba, szükségem volna az okos, bölcs tanácsaira. Mit kezdjek ezekkel idétlen fiúkkal, amikor megpróbálnak körbecserkészni. Anyához nem fordulhatok, ő nem értene meg. Az igazi lelki társam apa volt, ő annyira megértette az én érzékeny lelkemet, de már nincs velünk. Nem régóta kezdődött, amikor apa teljesen megváltozott. A mindig kedves, aranyos apukám egyre undokabb lett. Mindenbe beleszólt, kezdett korlátok közé szorítani, terelgetni mint egy barikát. Ezt nagyon nem tudtam elviselni és lassan elhidegültünk egymástól. Egyre többet elmaradoztam otthonról, máshol jobban éreztem magam. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor egyszer hazaérve anyám közölte, hogy apa elhagyott bennünket. Annyira már nem is érdekelt, talán jobb is így, majd csak megleszünk valahogy.

Egyik nap, váratlanul, anya szólt, hogy költözünk, szedjem össze a kis holmimat. Bepakoltunk a vacak kis autónkba és elindultunk. Egy, a város jómódú negyedében álló gyönyörű ház előtt álltunk meg. Kiszálltunk az autóból, anya egy kulcsot kotort elő és kinyitotta a bejárati ajtót. A ház egyszerűen csodálatos volt. Nem volt luxusház, de volt benne minden, praktikusan elrendezve, ízlésesen berendezve. Anyával egyik ámulatból a másikba estünk, ahogy felfedeztük a ház titkait: az amerikai stílusú konyhát, a külön fürdőszobáinkat, az udvari fürdőmedencét, a kettős garázsban álló, új autóinkat. Úgy ugráltunk a felfedezés izgalmától, mint a megajándékozott kisgyerekek. Mikor végre, kimerülten leültünk a kanapéra, egy levelet fedeztünk fel az asztalon. Apa levele volt, még ma is tudom minden szavát:

„Kedveseim!

Ne haragudjatok rám azért mert eltűntem az életetekből. Nem akarom megindokolni, hogy miért tettem így. Sok felé vetett a sors, amióta nem láttuk egymást. Aztán, egy szép napon rám mosolygott Fortuna, nyertem egy szerencsejátékon. Úgy gondoltam meg kell, hogy osszam veletek, hogy ne szenvedjetek semmiben hiányt. Az emeleti éjjeliszekrény fiókjában találtok egy betétkönyvet, remélem egyenesbe hozza az életeteket.

Apa.”

Felrohantunk az emeletre, megtaláltuk a betétkönyvet. Le kellett ülnünk az ágy szélére, mert számunkra annyira hihetetlen sok nulla volt benne. Ekkor megöleltük egymást anyával. Benne volt ebben az ölelésben minden: az öröm, hogy vége a nélkülözésünknek, hogy talán végre egymásra találtunk, és a szeretett lény hiánya.

Az utóbbi időben nagyon könnyen elfáradtam, ezért megkerestem egy régi gyerekkori barátomat, aki doki lett. Mindenféle vizsgálatra elküldött. Biztos valami kimerültség -gondoltam-, kapok rá valamit, és megy tovább a mókuskerék. De nem így történt. Mikor elmentem hozzá, megkérdezte, hogy őszintén beszélhet-e dologról. Mondtam, hogy persze, csak így van értelme. És ekkor szembesített a ténnyel: rákos vagy! Még elkezdte volna mondani, hogy mikor kezdjük a kezelést, de én már távozóban visszaszóltam, hogy majd visszatérünk rá.

A közeli parkban leültem egy padra és magamba roskadtam. Cikáztak a gondolataim: ha leesek a lábamról, a párom és a gyerek ott fogja látni a halálba kínlódásomat? Mi lesz velük nélkülem, mikor a keresetünk éppen az életben maradáshoz elég?

Napokig őrlődtem a megoldáson, amíg végső elhatározásra jutottam. Visszamentem a dokihoz, és megtudtam tőle ha nem kezeltetem magam, akkor úgy fél évem van hátra.

Otthon nem mondtam semmit a betegségemről. Nagyon nehezemre esett, de meg kellett változnom, hogy minél kevesebb fájó emléket hagyjak magam után. Elviselhetetlen lettem a nejemmel és a szeretett lányommal. Talán ez volt a tervben a legnehezebb, de nem tehettem másképp. Nem volt sok időm, gyorsan kellett cselekedni. Megfigyelésre jártam egy központi bankhoz, ahol sok pénzt reméltem. Mindent aprólékosan megterveztem és eljött a nagy nap. Pillanatok alatt zajlott minden, ahogy a pénzszállító odaért, az esti bevételekkel. Soha nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire, de sikerrel jártam. Ekkor jött a legfájdalmasabb pillanat: el kellett hagyni az otthonom. Egy lepusztult tanyán húztam meg magam, néhány hajléktalannal együtt és vártam, hogy lecsendesedjen minden. Eltelt a fél év, és én még mindig jól voltam. Egy napon azonban éreztem, hogy gyengülök. Nem húzhatom tovább az időt, meg kell lépni a következő lépést. Nem kis pénzembe került, de sikerült találnom egy illetékest aki leigazolta, hogy a pénzemet szerencsejátékon nyertem. Vettem egy házat a gyermekem nevére, berendeztem az ízlésük szerint, majd írtam egy levelet a páromnak:

„Kedvesem!

Nem tudom, hogy ezek után szólíthatlak-e még így. Bocsáss meg nekem, hogy elhagytalak titeket. Az élet fintora, hogy egy kicsit kárpótolhatlak benneteket. A szerencse rám mosolygott. Itt ez a kulcs, menjetek el az alább leírt címre, ez mától a tiétek.”

Sokat gondolkodtam hogyan írjam alá a levelet, végül úgy döntöttem, hogy csak annyit írok: ÉN.

Ott vártam, látótávolságon belül szutykos kis ruhámban a szemeteskuka takarásában, mikor befordultak az új otthonukhoz. Láttam az izgatottságukat, ahogy bementek, láttam ahogy életre kelt a ház. Aztán megfordultam és csendesen elballagtam. A hajléktalan barátaimnak rendeztem egy hatalmas lakomát, majd bevonultam a kórházba.

– Volt valami az éjjel? - kérdezte még álmos szemekkel a reggeles nővér.

– Ketteske elment. - jött a válasz az éjjelestől. Én még ilyen nyugodtan, arcán boldog mosollyal, nem láttam meghalni senkit sem. Vajon ki lehetett, milyen élete volt, mi volt a titka? Már sohasem fogjuk megtudni. Ketteske is azért lett, mert még a nevét sem tudtuk meg, sohasem.

– Csak egy szerencsétlen hajléktalan volt.