Már a megismerkedésük is különös volt. A lány a parkban sétált egy őszi hajnalon. Szerette ilyenkor a céltalan bolyongást. Gomolygott a köd, laposak voltak a fények, és minden apró nesz sokszorosára erősödött. Nem gondolt semmire, csak átengedte magát a hajnal varázsának. Ekkor váratlanul, mintha a semmiből bukkant volna elő, megpillantotta a férfit. Egy öreg fa törzsének dőlve ült a földön, kezei az ölében, szemei lezárva. Valami mérhetetlen nyugalom áradt belőle. Nem tudta a szemét levenni róla, mozdulni sem tudott, de igazán nem is akart. Mindig vonzották az idősebb férfiak, ez nála egyfajta apakomplexus volt.
– Már vártam - szólalt meg a férfi váratlanul és lassan kinyitotta a szemét.

A lányt felkészületlenül érte a mondat és csak lassan eszmélt.
– Ne haragudjon, ha bármiben is megzavartam, de hogy értette, azt hogy „már vártam”?

A férfi elmondta neki, hogy azért ül az öreg fa tövében, mert a fától életenergiát kapott, és közben megérezte a lány jelenlétét. Ez a jelenet már egyszer az álmaiban szerepelt és tudta, hogy ez egyszer a valóságban is megtörténik.
A lány leült mellé és hallgatta nyugodt, simogató, lágy szavait. A férfi mesélt az ember és a természet harmóniájáról, és sok olyan dologról, amelyek számára eddig távolinak, misztikusnak tűntek.

Egyre többet találkoztak, egyre jobban kezdték érezni egymást. A férfi egyáltalán nem csodálkozott, amikor egy nap a lány megjelent nála összes holmijával, amely elfért egy közepes méretű kézitáskában. Soha nem maradt egy helyen túl sokáig ezért úgy találta jónak, ha csak a legszükségesebbek kísérik el. Úgy látszott, hogy itt mégis megállapodik. Be kellett ismernie, hogy ilyen férfivel még nem találkozott, aki minden téren ilyen magával ragadó volt. Nagyon sokat tanult tőle, legyen az keleti filozófia, főzéstudomány, vagy a szeretet művészete.
Egy kívülálló szemében tökéletesen össze nem illő embereknek tűnhettek, hiszen amíg a férfi maga körül állandó rendet tartó, addig a lány olyan mindent szanaszét hagyó típus volt. A férfi nyugodt, kiegyensúlyozott természetével szemben a lány hirtelen természetű és vad volt. Na és az a bizonyos korkülönbség. Egyszer kiszámolták, pontosan hatezer-négyszázhuszonhat nap előnye volt a férfinek a lánnyal szemben. De ezek mind külsőségek voltak, belül a lelkük mélyén nagyon is egyek voltak. A férfi mellett nem lehetett unatkozni, mindig előállt valamilyen ötlettel, amely felborított minden hagyományt és „normális” emberi gondolkodást.
Egy napon mégis véget ért a varázs, a lányt hajtotta a vére új kalandok felé. Először csak néha-néha elmaradt és mindig kimagyarázta magát. A férfi sohasem értette a nőket, miért hazudnak, ha belevágnak egy új kapcsolatba. A szájuk hazudhat, de a testük sohasem, azonnal észrevenni, ha a test másképp válaszol. Nem volt benn sohasem féltékenység, úgy gondolta, hogy az nagyfokú önzés, birtoklási vágy. Mindenkinek saját joga döntenie érzelmei, ösztönei felett. Az egészben csak a hazugság ténye volt az, ami elszomorította. Ez volt az egyik emberi tulajdonság, amelyet soha nem értett meg. Még, ha kegyes is és a másik fél kíméletét szolgálja, akkor is fájdalmasabb, mint az igazság. Öreg róka volt már és tudta, hogy vége lesz egyszer ennek a fellángolásnak, de mégsem volt rá igazán lelkileg felkészülve. A dolog egy hasonló hajnalon történt, mint a megismerkedésük. A lány és a holmija kiosont, maga mögött hagyva az illatát, gondolatait és álmait. A férfi egy kesernyés mosollyal vette tudomásul, hogy az álomkép elillant.
Hosszú idő telt el, és a lány valami ismeretlen ösztöntől vezérelve újra ott állt az ismerős ház előtt. Újra érezte a nyugalmat, amit csak itt élt át, és örömmel a szívében becsöngetett. Egy fiatal nő nyitott ajtót. Először azt hitte, hogy a férfi új barátnője és már fordult is volna meg, de a nő az a típus volt, aki örül, ha valaki rányitja az ajtót, tökéletesen mindegy, hogy ki az. Már tuszkolta is befelé és áradt is belőle a szó. A lány nem nagyon figyelt arra, hogy mit mond, csak a férfit szerette volna újra meglátni, ha csak egy pillanatra is. Közben bekeveredtek a szobába, ahol egy marék gyerek száguldozott. És ekkor tűnt fel neki először, hogy itt minden megváltozott: a berendezés, a falak és az álmok. Kezdett egy kicsit odafigyelni, hogy mit is mond a nő. Éppen ott tartott, hogy nemrég vették ezt a házat a férjével és teljesen átalakítottak mindent a saját igényük szerint. Egyedül a konyhát nem festették újra, mert olyan jópofa, és már hívta is a lányt, hogy nézze meg.
– Na látja, ugye mondtam, olyan jó ez a hatalmas kiszáradt fa azokkal az aranyos pomponokkal!
– Fagyöngyök- mondta a lány. És kitől vették a házat? – kérdezte
- Egy fiatalembertől.
– És egy idősebb férfi nem lakott itt?
– Ő meghalt, mi a fiától vásároltuk a házat.
– És tudja mi történt vele?
– A fia csak annyit mondott, hogy már nem akart élni.
Az utolsó mondat már csak foszlányokban jutott el hozzá, csak rohant, rohant minél messzebb innen. Kifulladva leült egy öreg fa tövébe és eszébe jutott a férfinak egy története: egy öreg fa, amely már leélte az ideje nagy részét egy napon úgy határozott, hogy nincs tovább értelme az életének, hiszen a madarak sem raknak rá fészket, az öreg bagoly is kiköltözött az odújából és nagy, hatalmas lombkoronájával elveszi a fényt a fiatal csemeték elöl. Elkezdte hát magát elemészteni. Először csak néhány ágán nem növesztett levelet, majd egyre többön. Kezdtek elszáradni az oldalágai, és lassan töredeztek lefelé. Egyre kopaszabb és szánalomra méltóbb lett. Egy napon azonban egy kis madárka szállott az egyik ágára és egy magot dugott a kérge alá. A mag aztán szépen felcseperedett és lett belőle egy csodálatos, kerek fagyöngy. Mivel a fagyöngy az ő nedveiből táplálkozott újra értelmét látta az életének. Újra növeszteni kezdte a leveleit és gyönyörűbb lett, mint valaha.