Néhány éjszaka múlva, a halott vezér fia éles szemével meglátta a Hollót. Tudta, hogy a Magányos is a közelben van. Egy morranással odacsődítette a falkát, hogy ne legyen egyedül.

- Jöjj elő! – kiáltotta az ifjú – Nem leszünk ártalmadra. Miért figyelsz minket? Holtamat akarod talán?

Kisvártatva rohanó mancsok zaja ütötte meg a farkasok fülét. Megérkezett a Magányos. Délcegen, félelem nélkül.

- Hát bolondnak néztek? – kérdezte indulatosan – Tudom, hogy a nyomom után koslattok. Figyeltelek titeket a Holló szemével. Napok óta érzem irhátok szagát az orromban… Hagyjatok nekem békét, vagy úgy jártok mint a vezéretek. Egyesével vadászlak le titeket.

- Tévedsz! – mondta a vezér fia, s örököse – Nem azért kerestetlek, hogy bosszút álljak. Hanem mert…

- Nos?

- Legyőzted atyámat, igazságos harcban… - a fiú tétovázott – a vénekkel együtt, meghánytuk-vetettük a dolgot… Arra jutottunk, hogy neked kell lenned a vezérnek. Én venném át a helyét, de még túl fiatal vagyok… Nem ismernek el a többiek. Viszont amit te műveltél, amire képes vagy, azt bizonyítja, hogy nemes vérből származol.

- Jól megvagyok a Holló társaságában… Mit nekem vezérség, mit nekem falka! Régóta magam járom már az utam. – felelte indulatosan a Magányos – Menjetek, s hagyjatok nekem békét.

- Legalább ígérd meg, hogy átgondolod! – makacskodott a fiú.

- Átgondolom… - hagyta rá az idegen – Most hát jó vadászatot!

Azzal eliramodott a homályba ahonnét jött. A Holló előtte járt, s mutatta neki az utat.

- Jó vadászatot! – kiáltott utána a fiatal farkas.

Megint nem lehetett látni jó darabig a Magányost. Elvonult, valahová feljebb a kopár sziklák rejtekébe. Ott volt a búvóhelye. A Hollóval beszélgetett valamit. Hogy mit, azt senki sem tudta, s nem tudja még most sem.

- A Hollóval hogy beszélgethet egy farkas, nagypapi? – kérdezett közbe a kis Corvin.

- Hát… - az öregember tűnődött, mint aki tudja mit akar mondani, csak azt nem tudja hogyan – Valahogy úgy, mint ahogyan a farkasok beszélgetnek egymással. Félig hangokkal, félig hangtalanul. Nehéz ezt elmagyarázni… Mondjuk úgy, hogy a Holló értett a farkasok nyelvén.

No, mindegy. Idővel úgy is minden tisztává válik előttetek. A lényeg az, hogy hosszan beszélgettek, ott az odúban.

Egyszer aztán, a falka, amit az ifjú vezetett (jobb híján), egy pompás szarvast vett üldözőbe. Loholtak utána, próbálták bekeríteni, hasztalan. Elveszítették a nyomát. Az elhalt vezér fia kitartóan futott utána, még akkor is, mikor a többiek már régen feladták a hajszát. Egyenest a Magányosba futott bele, ahogy ott állt a leterített vad teteme fölött. Ott feküdt a pompás szarvas feltépett nyakkal a lombtalan bokrok, az örökzöld fenyők alatt, s a hatalmas ordas elégedetten itta a friss vért. Ráemelte setét fényű szemét a fiúra, aki megborzongott láttán.

- Átgondoltam amit mondtál… - mondta a Magányos.

- S hogy döntöttél? – kérdezte a farkasfi.

- Leszek a falkátok vezetője. Leszek vezér, ha ez a sorsom. Elég időt töltöttem egyedül. Sokat elmélkedtem, s ösztöneim azt súgják, nagy dolgok vannak készülőben.

A Holló rikkantott egyet, a suhogó ágak között megbújva.

- Örülök, hogy így döntöttél! – mondta a fiú.

- Lakomázzunk ma éjjel, ünnepeljünk! Ti új vezéreteknek, én pedig új falkámnak örvendek.

Lakomáztak. A szarvas húsából jutott bőven mindenkinek. Üvöltött a falka, ujjongott, hogy ilyen erős, ilyen egyedi vezérük lett. Akkor éjjel, a Magányos vezérré lett, saját falkát talált. Nem volt többé egyedül, de nem szűnt meg magányosnak lenni.