Éjjel különös álmaim voltak. A házról, a kertről, embereket, arcokat láttam itt. Ittak, mulattak, látszólag mindenki jól érezte magát, folyt a bor, a pezsgő, ettek, táncoltak, s én is ott voltam közöttük. Táncolni vitt valaki, és pörögtünk körbe-körbe, eleinte jó volt a zene, a ritmus, de egyszer csak minden kezdett felgyorsulni. Egyre jobban pörögtem, a partnerem időközben el is tűnt, nem tudtam megállni, vagy tenni ez ellen semmit, szédültem, zúgott a fejem, hányinger kerülgetett, s amikor azt hittem, hogy ez már a vég és összeesek, elcsitult minden. Egyedül voltam a házban, a mulatozó tömeg eltűnt. Sötét volt és hideg, elindultam, hogy megkeresem a villanykapcsolót, de nem találtam sehol, csak a Hold világított nekem, s ez egy idő után éppen elégnek bizonyult. Indultam fel az emeletre a lépcsőn, még mindig szédültem, mint aki részeg, a gyomromat fogtam, a lépcsőkorlátba kapaszkodva szinte fokról fokra húztam fel magam. Fönt a szobámat akartam megkeresni, hogy lefeküdjek, elindultam a folyosón, de minden egyes szobából sikolyok hallatszottak. Félelmetes, szörnyű, női sikolyok voltak ezek, néhol sírással párosulva. Nem tudtam bemenni egyik szobába sem, olyan rosszul voltam, hogy nem mertem benézni az ajtók mögé. Éreztem, hogy segítenem kellene nekik, olyan kétségbeesettek voltak ezek a hangok, de a rosszullétem tovább fokozódott, már négykézláb másztam a folyosón, ami most végtelennek tűnt. A hangok egyre durvábbak lettek, káromkodást hallottam, veszekedést, gyereksírást, kopogásokat, minden zaj éles volt, a lelkem mélyéig értek. Nem bírtam tovább menni, lefeküdtem a folyosón, forgott velem a világ, a fejemet olyan nehéznek éreztem, mintha ólomból lenne, nem bírtam felemelni. A sikolyok tovább erősödtek, minden irányból hallottam őket, míg végül én is sikítani kezdtem, olyan erővel, amilyennel csak bírtam.

Az ágyamban tértem magamhoz, felültem, még mindig sikítottam. Mikor rádöbbentem, hogy csak álom volt, lihegve fújtam ki magam. Egy perc múlva két nő rontott be a szobámba.

- Asszonyom! Asszonyom, jól van? - kérdezték mind a ketten, szinte egyszerre.

- Jól vagyok Anna, semmi baj Marie - megdöbbentő volt, hogy tudtam a nevüket. Honnan ismerem őket?

- Hozzak egy teát önnek? Reggelit? - kérdezte Marie.

- Nem, köszönöm, majd én... hogy kerültök ide, és mi folyik itt? - Anna és Marie egymásra néztek komoly arccal, de nekem nem válaszoltak.

Látták, hogy fel akarok kelni, úgyhogy odajöttek hozzám, lágyan átkaroltak, és segítettek. Egy papucs volt az ágyam mellett, belebújtam. Kinyitották nekem az ajtót, kimentünk a folyosóra. Szolgálók hada tüsténkedett a házban. Volt, aki tiszta ágyneműt hozott éppen, bement a szobámba, gondolom hozzá is látott áthúzni. Takarítottak, port töröltek, az egész ház életre kelt, el sem tudtam képzelni, hogy kerültek ők ide. Ahogy elhaladtak mellettünk a munkájukat végző szolgálók, mindegyikük odaszólt egy "Jó reggelt asszonyom!" -ot, s én mindnek tudtam a nevét, nevükön szólítva őket köszöntem vissza nekik. A folyosó végén, a nagy ablakból szerettem volna kinézni a kertre, Marie kinyitotta. Nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy a kert szép, a rózsák virulnak. Végignéztem szinte minden egyes bokrot, úgy láttam, hogy mindegyik tő ép és egészséges. Nem tudtam felfogni ép ésszel, hogy mi történik velem. Reggeliztem, kiszolgáltak. Még felöltözni is segítettek a szobalányok, a hajamat kontyba kötötték. A kertben töltöttem az egész napot. A rózsákat igazgattam, megnéztem mindegyiküket. Minden bokor más volt, más formájú, vörös rózsa.

Gyorsan eltelt ez a nap. A szolgálók rendbe tették a házat, minden ragyogott, tiszta volt és tökéletes. Ruhák hada sorakozott a hálószobámból nyíló gardróbban, cipők, táskák, ékszerek, el se akartam hinni, hogy ez itt mind az enyém. Arra gondoltam, hogy talán nem is az enyémek. Vacsora után lefeküdtem aludni a szép, tiszta ágyba. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Minden megváltozott, "asszonyom" lettem, nagy házzal és egy csodaszép kerttel. A szolgálókat hiába próbáltam faggatni, hogy hogy kerültek ide, vagy ki vette fel őket, ők nem válaszoltak az ilyesfajta kérdéseimre. Érdekes volt és bizarr. Mr. Rosenberg jutott az eszembe, a könyv, talán jobb lett volna elolvasni ma, de a hirtelen életmódváltás miatt csak járkáltam egész nap fel-alá a kertben, mint valami holdkóros. Majd holnap, holnap délután, mert holnap már tanítanom kell. Ilyen gondolatok közt aludtam el.

A rémálom, amely az előző éjjel gyötört, most is utolért, mikor felriadtam belőle, már reggel volt. Nem volt időm gondolkodni rajta, az iskolába kellett sietnem, hétfő volt, tanítási nap. Marie és Anna jöttek, elhúzták a függönyt, segítettek felöltözni.

- Sietnem kell! Sietnem kell, gyorsan, add már azt a ruhát! - sürgettem Mariet, felöltöztem és rohantam le a lépcsőn, ők jöttek utánam.

Fogtam a táskámat és elindultam kifelé a házból. Kiérve rá sem néztem a rózsáimra, nem akartam elkésni az iskolából. Kinyitottam a nagy, kovácsoltvas kaput, s mikor megfordultam, hogy bezárom magam mögött, akkor vettem észre, hogy az egész személyzet a ház előtt áll, egyenruhában, s rám merednek. Nem értettem őket. Talán elköszönni akartak tőlem? Igyekeznem kellett, várt a munka, elindultam. Szerettem a gyerekeket, az iskolát, a tanítást, a krétát, a könyveket, mindent, ami ezzel a hivatással járt. Jó volt gyerekek között lenni, látni, ahogy kinyílik az értelmük, ahogy egyre okosabbak és ügyesebbek lesznek. Boldog voltam. Most aztán tényleg volt okom erre, Greenwichben élek, van egy csodaszép házam, gyönyörű rózsakertem, gazdag vagyok, és még taníthatok is. Nem akartam abbahagyni a tanítást azért, mert rám szakadt ez a nagy vagyon. Úgy éreztem, hogy akkor vagyok teljes, ha oktathatok, nem akartam feladni és úgy gondoltam, nem is kell.

Késő délután értem haza. A rózsakertet borzalmas állapotban találtam, mintha feldúlták volna. A rózsák láthatóan haldokoltak. A ház üres volt, a szolgálók eltűntek, a bútorok letakarva vártak, porosan. Mr. Rosenberg szelleme jelent meg, dühösen nézett rám.

- Rose! Mit művelt? - kérdezte erőteljes, mély hangon.

- Nem tudom, én csak... én igazán nem értem! Csak az iskolában voltam - be sem fejeztem a mondatot, a szellem közbevágott.

- Mondtam, hogy nem hagyhatja el a házat! A rózsák! Nézze meg őket! Vállalata a feladatot, a gondozásukat!

- De hát! Mégis, én tanár vagyok! Nekem ez a munkám!

- Nem kell dolgoznia Rose! Itt minden a magáé!

- Tudom, de nekem kell! Mi folyik itt? Miért nem mehetek ki? - egyre dühösebb lettem. Úgy tűnik, az, hogy elhagytam a házat, hatalmas hiba volt, de az is lehet, hogy nem.

- Olvassa el a könyvet! - mondta Mr. Rosenberg dühösen, s bizony, igaza volt.

El kell végre olvasnom azt a könyvet. Nagy butaság volt úgy aláírni, hogy nem olvastam végig. Eszembe jutott, hogy Mr. Rosenberg nem ment soha emberek közé, itt élt, bezárva, csak a kapuig volt hajlandó kijönni. Villámcsapásként hasított belém az érzés, mi van, ha nekem is ez a sorsom? Ha itt ragadok? Ha tényleg, soha többé nem mehetek a kapun kívülre? Rohantam fel a lépcsőn, elővettem a könyvet, az aláírásom még mindig vörösen ragyogott benne.

Leültem az egyik nagy fotelbe, és olvasni kezdtem a könyvet, melyet a ház és a kert első tulajdonosa, Rosalie Hayes írt.

A ház réges-régen bordélyházként üzemelt. A madame, aki vezette kegyetlen módon bánt az ott dolgozó lányokkal. Gyakran estek teherbe, gyermekeiket nem tarthatták meg, többnyire halál várt rájuk. A lányok az újszülötteket a kertben temették el sorra, míg egy Rose Wild nevű prostituált vissza nem utasította a madame parancsát. A madame azonban saját kezével vetett véget az újszülött életének, amiért Rose Wild megátkozta őt. Rose nem hagyta, hogy ez tovább folytatódjon, az ő gyermeke volt a kilencvenkilencedik halott gyermek, nem akarta, hogy legyen századik. Átkokat szórt a madame fejére, amiért elvette tőle a gyermekét a születése után, s még annyi sorstársával megtette ugyanezt. Rose a szülés után, éjfélkor meghal. A madame-ot nem érdekli Rose átkozódása, csak a pénz, amit a lányok kerestek meg neki. Másnap azonban a sírok fölé rózsák nőttek, a házban pedig eluralkodott a káosz. Mindenki félt, furcsa dolgok történtek, Rose szelleme kísértett a házban minden éjjel, többen látták őt sírni, vagy a rózsák között sétálni. A prostituáltak elmenekültek, a madame-ot azonban fogva tartotta a ház és Rose szelleme, arra kényszeríette a madame-ot, hogy gondozza a sírokat, a rózsákat haláláig, mert ha nem, amint kilép a kapun, meghal. A madame nem bírja sokáig a bezártságot, inkább a halált választja. Rosalie Hayes, Rose Wild legjobb barátnője vállalta önként, hogy vigyáz a kertre és a házra. Rose és ő megírták a ház és a kert szomorú történetét, megfogadták, sohasem hagyják, hogy a rózsák elpusztuljanak, azok örökké virítani fognak, tesznek róla, hogy mindig legyen valaki, aki vállalja, hogy gondozza őket. Olyan személyeket keresnek, akiknek a nevükben fellelhető a rózsa, a könyvbe írt aláírásukkal a házhoz láncolják magukat örökre, míg meg nem halnak. A kert titkát pedig soha, semmilyen körülmények között nem szabad kiadniuk.

- Ez borzasztó!

Letettem a könyvet magam mellé, s mikor felnéztem Mr. Rosenberg szelleme állt előttem, majd megjelentek a többiek is, mindenki, aki a kertet gondozta, kivéve Rose Wild-ot.

- Én ezt nem tudtam! Nem vállalhatom! Nem lehet... tanár vagyok, és... - próbáltam szabadkozni, de mindhiába.

- A könyvbe írtad a neved, ezzel minden felelősség a tiéd. - mondta Mr. Rosenberg.

- Tudjuk, hogy nehéz ez a feladat és azt is, hogy nem tudtad, mire vállalkozol. A nevedet a könyvből eltüntetni nem tudjuk, Rose átka erős, most már ez az életed. Csak annyit tudtunk tenni, hogy megóvtuk az életedet még most az egyszer, míg el nem olvastad a könyvet - mondta az egyik szellem.

- Nem lehetne valahogyan megtörni ezt az átkot? Szörnyű, ami itt történt, de nem lehetne tenni valamit?

- Nem lehet. Rose, ha kilép a kapun, meghal, de mi gondoskodunk róla, hogy a kertnek legyen új tulajdonosa. Ez már így marad, amíg világ a világ - mondta Mr. Rosenberg.

- Mi lesz a munkámmal? A gyerekekkel? A hivatásom, az életem!

- Nem kell dolgoznia többé, Rose! Itt minden az öné! - szólalt meg egy másik szellem.

- Nekem nem kell a pénz! Az életemet akarom visszakapni, olyannak, amilyen volt! - kiáltottam tiszta erőmből, sírni kezdtem, potyogtak a könnyeim.

Sajnáltam azt, ami itt történt, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet, de én nem tehettem erről. Csak magamat okolhatom azért, mert ilyen helyzetbe kerültem, buta voltam, beláttam. Már a rózsákra sem tudtam úgy gondolni, mint azelőtt. Úgy éreztem, most, hogy tudom az igazságot, nem tudnám őket ugyanúgy gondozni. Túl nagy feladat volt ez nekem, én ezt nem tudom megtenni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább megölöm magam, de aztán... egyre erősebb lett bennem a tenni akarás. Úgy gondoltam, hogy valamiféleképpen meg kell törnöm Rose Wild átkát, hogy megszabaduljak innen, és hogy soha többé ne tudjanak senkit sem arra kényszeríteni, hogy ilyen életet éljen. A szellemeket akartam volna faggatni, többet megtudni Rose-ról, de ők eltűntek, én pedig itt maradtam.